Népsport: a zöld színpad mindentudója

Ha lehunyjuk a szemünket és megpróbáljuk magunk elé idézni a 145 esztendeje született Krúdy Gyula figuráját, elsőre alighanem Huszárik Zoltán Szindbád című filmjének klasszikussá nemesedett jelenetsora pörög végig a belső mozinkban, a húsleves gyöngysorrá összeálló zsírcseppjeivel vagy a cérnametélt-koszorúból kibuggyanó húsos sárgarépadarabbal. Szindbád, az ábrándozó gavallér, a valóság és az álomvilág közötti sekély tenger hajósa, az író líraivá stilizált alakmása persze csak egy a megannyi különböző Krúdy-szerep közül.

Kétségtelen, rengeteg szerepet eljátszott. „A legismertebb Krúdy Gyula sohasem alszik, sohasem ír. Éjszakáit az óbudai kiskocsmák piros abroszú asztalára könyökölve virrasztja, leginkább magányosan” – írja róla Zelk Zoltán az Élet és Irodalomban 1974-ben publikált cikkében. De ugyanitt ő maga mutat meg egy másik közismert Krúdyt is, aki viszont „mást se tesz, csak ír. (...) S micsoda könyveket!”

És ilyen tipikus Krúdy-szerepnek tetszik a lóversenyező bohém figurája is, főként úgy, ahogyan azt az író testvére, Péter az 1938-ban megjelentKrúdy Gyula élettörténeteicímű könyvében leírta. „Akkortájt – pályafutásának zenithjén – nagy lábon élt és gavallérosan költekezett: hotelben lakott, fiákert tartott, öltözködött, mint egy mágnás, kártya- és lóversenyjátéka pedig vagyonnak beillő összeget emésztett meg, mert balszerencséje szinte legendás volt, miről ő maga sokszor ily szavakkal zsémbelt:

– Palotám lehetne az Andrássy-úton, ha az »Otthon«-t (ott legtöbbször kártyázott) meg a »Turf«-ot elvinné az ördög.De hát, mindeme szép önbeismerés dacára, a két költséges passzióról soha nem mondott le, pedig sokszor csak azért szökött el kis időre Pestről vidékre, mert a balszerencse már nagyon a nyakára hágott. Úgy látszik azonban, hogy a két szenvedély kellett túlfeszített idegéletéhez.”

A valóságban viszont a lóversenyzés, helyesebben a lósport jóval nagyobb jelentőségű Krúdy életében, mint holmi játékszenvedély vagy szerencsejáték. Az előszeretettel lovagló és – ahogy Kő András is írja a sportkedvelő és Hajós Alfréddal baráti viszonyt ápoló Krúdyt méltató, 1978-as Népsport-cikkében – édesapjától már gyermekkorában pónilovat kapó „ködlovag” ugyanis kora egyik legkiválóbb ló- és lóversenyszakértője volt. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy 1922-ben az újságíró Pálmai Henrikkel közösen 200 oldalas, gazdagon illusztrált szakkönyvet szerkesztettStarttól a céligcímmel, ami a centenáriumát az évtized derekán ünneplő hazai lóversenysport egyik legkomplexebb szakmunkájának számított.

Ezzel egyszersmind igen fontos társadalmi szerepet töltött be száz évvel ezelőtt, hiszen, ahogyan Tuli Andrea megállapítjaA zöld színpad – A lóverseny mint a társasági reprezentáció egyik intézménye című tanulmányában: „A kor nagy divatja iránt szinte mindenki érdeklődött, a futtatások lázban tartották a fővárost, és a sajtó az ország többi részét is akarva-akaratlan bevonta a turf eseményeibe. A sportok királyának tekintett lóverseny segítette a társas élet szervezését és élénkülését, és egyfajta »zöld színpadként« rendelkezett mindazokkal a társas reprezentációs funkciókkal, amelyekkel a színház is.”

Krúdy lánya, Mária pedig így magyarázta apja szenvedélyét: „A lóversenyek összetett élményt jelentenek. A szép, kitenyésztett versenylovak, színes ruhába öltöztetett apró zsokéikkal, a tribünön hullámzó izgatott tömeg, a biztos tippek és nagy összegű fogadások láza, díszletként: gyönyörűen gondozott gyepszőnyeg és a hatalmas, zsibongó térségre boruló, közönyös kék ég – s néhány perc, fej fej mellett száguldó lovak. (...) Apámat szenvedélyesen érdekelte a versenyek minden részlete, de mindenekelőtt élő világa, a híres paripa: Rascal, Janek és a többi ünnepelt zsoké, a kihívóan szép nők és a legendás híres nyertes.”

De a már korábban idézett Zelk-cikk is kitér Krúdy lósport iránti rajongására és az író hozzáértésére.      „Megyerre, Alagra, majd 1925 óta az Albertirsai úti futtatóra jár. Igaz, nem a »tribün tetején ül, mint egy várrom«, miként Heltai Jenő, ő a tribün előtti sétány egyik székén ülve, behunyt szemmel napozik. Csukott pillák mögül is tisztábban látja az istállók mezének színeit, mint a páholyából távcsővel előrehajló Pejacsevich Albert gróf vagy a lovakat szintén távcsövön néző Dréher sörgyáros.”

A lósport természetszerűleg visszaköszönt Krúdy írásaiban is. ATaral, a csodalovas és a százéves lóversenycímű, 1926-ban keletkezett írásában például igen meleg szavakkal méltatja Kincsemet, megállapítva: „Az úri versenysport, amely agarászatokban, falkavadászatokban mutatta ki magát még a tizenkilencedik században, voltaképpen Kincsem óta lett szórakoztató és izgalmas időtöltése, nemegyszer: hivatása a társadalom kivételes rétegének.”

Ha nem is a legjobban sikerült, de kétségkívül legismertebb munkája, azÁlmoskönyv – Tenyérjóslások könyvepedig külön fejezetet szól a lóversenysportrólFuttatáscímmel. Ebben többek között önálló tanulmányban emlékezik meg a százesztendős pesti lóversenyről, a címadó tárca a lóversenyek kiszámíthatatlanságát mutatja be, míg az Aki Szent István napján meggazdagodottcímű próza Szemere Miklós valóságos alakját állítja a középpontba. Szemere szolgált amúgy egyik központi regényalakja, Alvinczi Eduárd mintájaként, s akinek visszavonult-megöregedett, ám megnyugodni-belenyugodni nem képes figuráját olyan mély empátiával írta megA kékszalag hősecímű, 1930-ban befejezett regényében, s amelynek zárlata az egyik legjobb Krúdy-befejezés.

„Alvinczi úr száján több emberi hang nem jött ki ebben az életben. Halotti sápadtság ereszkedett arcára, amint az árnyékos padon gubbasztott, és csak valamely belső indulat rázta meg néha szemöldökét, homlokráncát, de szája zárva maradt. Csengettek, kiáltoztak, futamodtak, a korlátnál lovak nyargaltak színes ruhájú lovasokkal…

– Azt hiszem, a versenyt megnyertük – mondta Rezeda úr, de már egy halotthoz szólott, aki lassan összeesett ültében.”

Ám az író talán legjobban sikerült lóversenyprózája mégsem ez, hanem az Őszi versenyek című kisregény, amely egy Ben nevű kirúgott zsokét állít a mű középpontjába, s mint oly sok tipikus Krúdy-hős, ő is már csak az emlékeinek él. A szöveg – amelyből Zsurzs Éva 1976-ban tévéfilmet forgatott – pedig már csak azért is izgalmas, mert az első két mondatában benne van Krúdy Gyula komplett életművének a kvintesszenciája.

„Elmúltak az őszi versenyek, és Ben, az elcsapott zsoké, ettől kezdve egy fehér fejkötős, töpörödött öreg asszonykára kezdett gondolni, aki egész életében rágni való dohányt csomagolt Sidney és Monkey urak üzletében egy londoni magazin verejtékes, gázlángos mélységében. És Ben, az elcsapott zsoké, kötőféket dugott a zsebébe, amelyre majd felhurkolja magát akár a Stefánia úti víztoronynál, a kövér Müller Karcsi vendéglőjének közelében egy elhagyott kerítésre (és utolsó percig hallja a pohos, madárfejű Grinzinger bácsi zenekarának játékát a vendéglőből, ahol reggelenként mámoros gavallérok, úrhatnám fiákeresek és éjjeli lányok táncolnak), akár egyszerűen kisétál egy alkonyattal Ben a városligeti versenypálya közelébe, a másodosztályú hely végére, ahol elvégződik a korlát, és letaposott, ingyenes nézőközönségtől letördelt gallyú fák között (ahol a versenypályáról kitiltottak szoktak a fűben heverészni, és a palánkon át fogadásaikat lebonyolítani, és ahol az elcsapott zsokét, Bent a hazárd házmesterek, facér pincérek, tönkrement játékosok ájtatosan hallgatnák), ólmos novemberi ég alatt majdcsak talál egy helyet, ahová a kötőféket megerősítheti... az emberhangtalan, elhagyott versenypályán a fehér póznák között felejtettek egy messzire feketéllő számot, az 5-öt, amely száma volt Capt. Redgrey lovának, Rizibizinek, amelynek hátán egykor Ben a Nagy nyári handicapet megnyeré...”

Ugye?