Népsport: Robert Capa a jég hátán is megélt

Száztíz esztendeje, 1913. október 22-én született Robert Capa, a világ máig legismertebb háborús fotósa, aki Alexander Korda (mások szerint viszont inkább George Cukor) bon mot-ját a visszájára fordítva úgy tartotta: „Nem elég híresnek lenni, magyarnak is kell lenned.”

Merthogy a nagy hatású fotóriporter Friedmann Endre Ernőként látta meg a napvilágot Budapest belvárosában, az egykori Bálvány, mai nevén Október 6. utcában. (A hivatalos anyakönyvi kivonatban édesapja, a szabómester Friedman Dávid neve egy n-nel szerepel). A Robert Capa nevet valamikor a harmincas évek derekán találta ki nagy szerelme, a szintén fotós Gerda Taro (eredetileg Gerta Pohorylle) hathatós közreműködésével. Abban bízott, hogy egy rövid, jól megjegyezhető és főképp amerikaias hangzású névvel könnyeben érvényesülhet a szakmában. És főleg többet kereshet. Édesanyjának 1936 áprilisában mindenesetre már azt írta, hogy „szinte azt lehet mondani, újjászülettem, de ezúttal senkinek sem okoztam ezzel fájdalmat”.

S hogy miért Robert Capa? Kati Marton a Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot      című korszakos könyvében azt írja, a színész Robert Taylor és a rendező Frank Capra nevéből ollózták össze a megfelelő változatot. Alex Kershaw kiváló Capa-életrajza, a Vér és pezsgőviszont a gyermekkori jó barát, Besnyő Éva visszaemlékezését idézi, amelyből kiderül, hogy otthon Friedmann Bandit egymás között csak Cápának becézték. Állítólag már az iskolában is így szólították nagy szája és rámenős természete miatt – ebből lett aztán a vezetéknév, ékezet nélkül.

Az iskola – akkori nevén – a Magyar Királyi Állami Madách Imre Gimnáziumot jelentette, ahová Capa 1923 és 1931 között járt. A fennmaradó középiskolai évkönyvekből kiderül, a tanulásban nem tartozott a legjobbak közé. „Gyakran a házi feladatát sem készítette el, és az osztálytársai eléggé gyenge képességű álmodozónak tartották” – állapítja meg a Vér és pezsgőcímű munka. Az iskolai sportéletben ellenben tevékenyen és eredményesen vett részt. Tízévesen első lett az iskolai tornaünnepély alsó tagozatosoknak megrendezett, osztályonkénti mászóversenyén – írja az Ifjúsági testnevelés című kiadvány korabeli száma, ötödikes korában pedig – nevét Friedmann Ernőként írva, minden bizonnyal azért, mert ettől a tanévtől kezdve osztálya tanulója lett egy másik, évismétlő Friedmann Endre is – részt vett a gimnázium vívótanfolyamán. Maturandusként aztán a téli sportágakban is letette a névjegyét: tagja volt az iskolák közötti bajnokságban negyedik helyen végzett gimnáziumi jégkorongcsapatnak, a kerületi lesiklóversenyen pedig 111 (az iskolai évkönyv szerint 170) induló közül a 27. helyen végzett.

A síeléssel korán megismerkedett. „ Tizenhat éves korára Bandi magabiztosan siklott lefelé a meredek Svábhegyről, és életre szóló szenvedélyévé vált” – írja Richard Whelan a Robert Capa című, 1990-ben magyarul is megjelent kötetben. Ugyanerről az időszakról, csak valamivel részletesebben elevenít fel egy tanulságos történetet a Vér és pezsgőcímű könyvben Besnyő Éva. A beszámoló nemcsak sportvonatkozása miatt érdekes, hanem sokat elárul a majdani fotóriporter jelleméről is.

„Még csak tizenöt éves volt, de kölcsönkért egy pár sílécet, és Évával felmentek a Budapest fölé magasodó Svábhegyre. Korábban egyikük lábán sem volt síléc, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy beüljenek egy síliftbe, és a csúcsig vitessék magukat.
– Én lecsúszok! – jelentette ki Endre, ahogy a jeges Duna széles íve által kettészelt Budapest mindinkább eltűnt a párában.
– De hát azt se tudod, hogy kell! – felelte Éva.
Endre vállat vont, akkor is lecsúszok!
»Soha nem félt attól, hogy új dolgokat próbáljon ki, főleg nem az új, kicsit talán veszélyes kalandoktól – mondja ma Éva. – Reméltem, hogy nem fogja lábát törni, és nem is esett baja. Lecsúszott, aztán gyorsan visszamászott a csúcsra. Mindig személyesen akarta felfedezni a dolgokat.«”

Befutott fotóriporterként is előszeretettel hódolt szenvedélyének, már amikor éppen eljutott a hegyek közé. 1949-ben speciel eljutott, igaz, ekkor a Holiday magazin felkérésének eleget téve utazott el több európai – franciaországi, osztrák és svájci – síparadicsomba, hogy színes fotósorozattal mutassa be a felső tízezer közkedvelt téli szórakozását. De egyik életrajza azt is megemlíti, előfordult, hogy a filmsztár Gene Kellyvel (Ének az esőben)vágott neki valamelyik lejtőnek.

De akkor sem jött zavarba, ha hó helyett jég várta. „A téli sportokat kedvelő tizenéves Friedmann Endrét két helyen kellett keresni az év leghidegebb hónapjaiban: a budai lankákon vagy a városligeti Műjégpálya csúszkáló tömegében”– írja róla a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ A tudósító című állandó életmű-kiállításának egyik információs táblája. A korcsolya a már felnőtt Robert Capát sem hagyta hidegen, igaz, egészen más indíttatásból, mint gyermekkorában. „Ő úgy korcsolyázott, hogy kiszúrta magának a legcsinosabb lányt, és ráragadt. Egyszer körbesiklottak, majd egy látványos bukással magával rántotta a nőt”– idézte Kati Marton John G. Morris, a Life magazin egykori képszerkesztőjének és Capa jó barátjának visszaemlékezését.

Szenvedélyes játékosként szerette és élvezte a lóversenyeket, több fotón is megörökítette ennek a különleges világnak a kulisszáit. És ha lehet, egy fokkal még ennél is jobban kedvelte a kártyajátékokat, különösen a pókert. Volt, hogy mindenét eljátszotta és ennivalóra sem maradt pénze, de az is előfordult, hogy a legkedvesebb fotós kollégáival közösen megalapított ügynökségük, a Magnum kasszájában talált összeget verte el. Bár, ha úgy vesszük, Robert Capa voltaképpen az életet, a saját életét is egyfajta szerencsejátéknak tekintette.

A sport persze Capa fotóriporteri témaválasztásaiban is megjelent. Élete első riportját a németek legendás nehézsúlyú bokszbajnoka, Max Schmeling és a spanyol Paulino Uzcudun 1935. július 7-én megrendezett berlini összecsapásáról készítette. Igaz, többségben vannak nála az olyan képek, mint amilyen a sakkozó spanyol szabadságharcosokról, vagy a hajó fedélzetén bunyózó brit katonákról készült fotók – vagyis ahol a sport csak mellékszerepet kap. De végtére is a világ Robert Capát a háború poklát mindenki másnál közelebb hozó fotóriporterként ismerte meg… A spanyol polgárháborúban készült A milicista halálavagy a normandiai partraszállást az első vonalból megörökítő, kissé elmosódott, ám így is kellőképp hátborzongató tizenegy fotója egyaránt világhírű. Akárcsak az önmaga legjobb képének tartott Chartres, Eure-et-Loircímű alkotás, amely egy német férfinak gyermeket szülő, ezért büntetésből kopaszra borotvált és a városból kiűzetett nőt ábrázol – a bosszúszomjas és kárörvendő tömeg közepén.

De bárhogy is, ha ezek ismertségével nem is vetekszik, azért több sportfotója is iskolát teremtett. Az 1952-es oslói téli olimpián készített fotói éppúgy közel, mondhatni, emberközelivé hozzák az eseményt, mint az 1939-es Tour de France-on készült sorozata, amelynek darabjai talán elsőként ragadták meg az országúti kerékpárverseny mibenlétét. Capánál érzékeljük először a „peloton” sebességét, és látjuk a sportolókat a leghétköznapibb élethelyzetben. A cikkünk illusztrációjához választott kép pedig tulajdonképpen az emberi létezés metaforája (a néhány másodperccel később készült, éppen az ellenkező irányba néző „képpárjával” együtt): a Monsieur Cloarec üzlete előtt álldogáló tömeg a nagy pillanatra vár, ami aztán gyorsan tovatűnik, csakúgy, mint az élet.

Robert Capa alighanem legtöbbet idézett mondása szerint „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel”. A nagyjából hetvenezer negatívból álló örökségének sporttárgyú képeiből is jól látszik, hogy amennyire csak lehetett, mindig közel ment.

Élete utolsó fotójának elkészítésekor túlságosan is: 1954. május 24-én, Indokínában dolgozva taposóaknára lépett. 40 évet élt.