„Nagyon hiányzik Jokka!” – Tóth József Östreicher-díjas özvegye társ és védőangyal volt egy személyben

– A futballvilág Tóth Józsefet Jokkának hívta. Ön hogyan szólította?
– Mindenki úgy hívta, én is! Ha néha azt mondtam neki, Józsi, mindig visszakérdezett, csak nem tett rossz fát a tűzre, hogy így hívom. Még Finnországban is Jokka volt.

– Eredetileg is Veresegyházon laktak? Vagy csak miután 2018-ban leégett a fóti házuk?
– Szerencsére nem égett le teljesen, rengetegen segítettek, hogy ismét lakhatóvá váljon. Az Újpest tulajdonosa, a belga Roderick Duchatelet rögtön felajánlott egy kisebb lakást a rekonstrukció idejére, nem kellett érte bérleti díjat fizetnünk. Prózai oka volt, hogy ideköltöztem: egyfelől Jokka halálát követően a viszonylag nagy kertet már nem tudtam rendben tartani, másrészt nyomasztott a régi környezet, ezért egy kisebb társasházba költöztem Veresegyházon. Özvegyen talán jobb itt.

– Jokka labdarúgó-pályafutása kezdetén ismerkedtek meg?
– Igen, még a pécsi évek alatt.

– Netán űzött valamilyen sportágat, és úgy történt a találkozás?
– Ifiként kézilabdáztam, de akkoriban még nem ismertük egymást. Később kezdődött a kapcsolatunk. Én vendéglátóipari technikumban végeztem Pécsen, és a Fegyveres Erők Klubjában dolgoztam, a futballisták pedig rendre ott koccintottak a mérkőzések után.

– Fegyveres erők, Pécsi Dózsa – a korszellem szerint megfért egymás mellett...
– Persze. Mi 1973-ban ismerkedtünk meg, rá egy évre összeházasodtunk.

– Jokka akkor már ismert labdarúgó volt?
– Hogyne! A városban mindenki ismerte a futballistákat, nemcsak őt, Konrád Janit, Maurer Lacit, Máté Jánost, az idősebb Dunait, később Zombori Sanyit, főleg azok után, hogy egy nemzetközi kupamérkőzésen kiverték az angol Newcastle Unitedet. Azért is volt nagy mérkőzés, mert benne volt a köztudatban, hogy előző esztendőben a kupadöntőben az Újpesti Dózsát múlta felül.

– Látta a mérkőzést?
– A helyszínen nem, de utólag megnéztem a tévéfelvételt. Meg kellett néznem...

– Jokka kapacitálta?
– Persze.

– Mennyiben tekinthető klasszikus futballistafeleségnek?
– Ez érdekes, mert nem szerette, ha kimentem a Pécs találkozóira. Más kérdés, hogy a végén mindig ott voltam, sőt, jóval előbb, tehát láttam futballozni.

– Esetleg szerette volna önt távol tartani, mert egy-egy erősebb beszólás, káromkodás miatt a nézőtéri stílus nem volt éppen szalonképesnek mondható?
– Valószínűleg ez lehetett az oka, mert a fiunkkal jártam ki, s a lelátók világa olyan, amilyen. Jokka mindenesetre azzal indokolta a kérését, hogy nem hozok neki szerencsét. Ami persze nem volt igaz, mert a válogatott mérkőzésein ott voltam a lelátón, Bolívia hat nullás legyőzése a vébé-pótselejtezőn a Népstadionban óriási élmény volt. Jó, persze az argentin–magyarra is emlékszem, amikor Törőcsik Andrást és Nyilasi Tibort kiállította a játékvezető.

– Kikkel jártak össze a pécsi időkben?
– Maurer Laciékkal. A középhátvédnek a hosszú lábai miatt Gém volt a beceneve. De nemigen jártunk el, később, a dózsás, a válogatott időkben meg egymást érték az edzőtáborok, örültünk, ha együtt lehettünk.

– Mégis, ha az újpesti időkből is megemlítene néhány barátot.
– Elsősorban Törőcsik Andrást emelném ki, aztán Viczkó Tamásékat és Sarlós Andrásékat. Törőékkel, Viczkóékkal még nyaraltunk is közösen.

– Miután Jokka a Megyeri útra került, eleinte valóban munkásszálláson lakott?
– Igen, ebben az időszakban én Pécsen maradtam, mert Tamás fiunk is megszületett 1975-ben. Később, amikor már kapott egy szolgálati lakást, akkor mentünk Pestre.

– A balhátvéd nehezen szokta meg Budapestet, nekem egy interjúban elmondta, Várhidi Pált sem kedvelte. Idézem: „(...) a főváros nem jött be. Zárkózott gyerek, »vidéki suttyó« voltam, nagyon nehezen oldódtam.” Ez mennyire volt igaz?
– Teljesen! Egész életére jellemző volt az őszinteség. Nehezen szerzett barátokat, viszont velük tartós kapcsolatot ápolt.

– Jokkáról a temetésen valaki azt állította, hogy „szeretett társaságban hallgatni”. Ez a gyakorlatban hogy nézett ki?
– Ezt azért pontosítanám, mert csupán az utolsó tíz esztendejében vált hallgataggá, korábban rendszerint a társaság központjának, hogy azt ne mondjam, lelkének számított.

– Hogyan élték meg, hogy kilenc idényt követően az MTK-ban folytatta a pályafutását? Temesvári Miklósnál még játszott az 1983–1984-es idény utolsó meccsén, az új évadban pedig kék-fehérben lépett pályára. Mennie kellett a Megyeri útról?
– Utolsó újpesti idényében játszott a Köln és az Aberdeen elleni emlékezetes KEK-mérkőzéseken is... Elmondhatatlanul szomorú időszak következett. Kínkeservesen élte meg, hogy az Újpest nem számított rá. Nem is tudta feldolgozni, rövid ideig depresszióba esett. Pécsen eleinte még középpályásként számítottak rá, Újpesten már Juhász Pétert kellett pótolnia a balhátvédposzton. Megoldotta, gyors volt, kemény, nagy munkabírású, alázatosan futballozott. Akkor kezdett oldódni, amikor az MTK segítő kezet nyújtott neki. Becsületből ugyanúgy bizonyítani akart, mint ifjúkorában.

– Milyen volt a Finnországban eltöltött időszak? Jokka nemegyszer hangoztatta: „Nem az én világom volt, korán tök sötét, nyáron meg szinte egész éjszaka világos.”
– Persze, de ezt inkább berzenkedésnek nevezném. Kedvelték a szurkolók, a vezetőség, ő pedig el-elmondta, a kinti futballközeg korrektebb, mint az itthoni.

– Ön is dolgozott Finnországban?
– Igen, adódott egy lehetőség büfét vezetni, majd egy zöldségfeldolgozóban vállaltam munkát, nem fizettek rosszul.

– Jokka majd' ötvenévesen még futballozott, aztán edző lett. Mit gondol, a habitusa ellenére miért nem folytatta az edzői munkát?
– Ezen magam is gondolkoztam, és arra jutottam, talán éppen a habitusa miatt, a pedagógiai érzék hiányzott belőle. Odaadóan, lelkesen végezte az edzői munkát, de azzal nem tudott mit kezdeni, hogy a gyerekek vissza-visszaszóltak neki. Ezt nehezen viselte.

– Mint ahogyan a nyugdíjával kapcsolatos hercehurcát is?
– Jaj, ne is mondja! Hároméves utánajárással sikerült feltornászni százezer forintra. Volt olyan időszak, amikor csupán harmincezret kapott. Viszont a Magyar Labdarúgó-szövetség nagyon tisztességesen próbált segíteni, egy összegben kaptunk háromszázezer forintot, s később a temetési költségeket is állta. Egyébként a Finnországban eltöltött alsóbb osztályú edzői évek után egészült ki némiképpen a nyugdíja. A kinti egyesületek ugyan nem fizettek utána nyugdíjjárulékot, de – mondjuk úgy – méltányossági alapon megegyeztek egy bizonyos összegben.

– Hogyan teltek Jokka nyugdíjas napjai? Úgy tudom, futott, tévézett, időnként fröccsözgetett a barátokkal Sarlós András újpesti borozójában.
– Kétezertizennégyben tértünk haza Finnországból. Nagyon jó kondícióban volt, rendszeresen kocogott, de aztán egyre inkább elhagyta a futást.

– Miért?
– Lassan elhatalmasodott rajra a betegség.

– Milyen jelekből észlelte, hogy baj van?
– Korábban imádott autót vezetni, aztán egyre kevesebbet ült kocsiba. Egyedül nem akart sehová sem elmenni. Tartott attól, hogy nem talál haza. Mindenhová velem vágott neki.

– Ön szerint tisztában volt vele, hogy mentális problémái vannak, és akár súlyosbodhat is?
– Meggyőződésem, hogy igen – annak ellenére, hogy nem beszélt róla. Én magam a hazatérés utáni időszakra teszem a betegség lényegesen rosszabbra fordulását. Szinte teljesen magába fordult. Otthon­ülő lett. Bár emlékszem, az MLSZ egyik karácsonyi rendezvényére elment, majd a Megyeri úton bukkant fel. De nem ám buszon vagy villamoson ment oda, hanem gyalog! Fogta magát, nekivágott az útnak a Népstadionból.

– Az MLSZ szóvivője, Sipos Jenő azt mondta önről a temetésen: „Marcsi – akivel 48 évig voltak házasok – nemcsak társa, de védőangyala is volt egyben.”
– Házastársi kötelességemnek tartottam, hogy Jokka mellett álljak a betegsége alatt is, de jólesett, hogy ezt mások értékelik.

– Mit szólt, amikor értesítették az idei Östreicher-díj odaítéléséről?
– Meglepődtem. Tisztában voltam ugyan a Puskás Nemzetközi Futball Alapítvány ilyen irányú tevékenységével, de nem számítottam rá. Tudtam, hogy a közelmúltban Zsengellér Zsolt újságíró Szepesi-díjat vehetett át, sőt azt is, hogy 2022-ben Jokka legjobb barátja, Törőcsik András nővére, Éva volt a díjazott.

– Több mint egy év telt el férje halála óta. Megbékélt már a sorsával?
– Próbálok megbékélni, de nagyon hiányzik Jokka! Viszont jó érzéssel tölt el, hogy egy kisebb síremléket csináltattam neki.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. október 28-i lapszámában jelent meg.)