Már nem fehér holló – Kovács István, a szabadfogású birkózás első magyar világbajnoka

Olimpiai bajnoka három is akad a magyar szabadfogású birkózásnak (Kárpáti Károly és Zombori Ödön 1936-ban, Bóbis Gyula 1948-ban nyert), világbajnokból viszont évtizedeken át csak egyetlen nevet említhettünk meg: Kovács Istvánét. A Budapesti Honvéd és a Csepel birkózójának 1979-ben, a négy magyar első helyezést hozó (s máig a legeredményesebb sportági vb-szereplésnek számító) San Diegó-i világbajnokságon akasztottak aranyérmet a nyakába.

A sporttörténelmi sikert aztán hosszú, néma csönd követte. Egészen pontosan 44 éven és 22 napon át tartó csönd. Mígnem a 2023-as belgrádi világbajnokságon a 65 kg-ban versenyző Muszukajev Iszmail pazar teljesítményt nyújtva megduplázta a magyar szabadfogású vb-aranyérmek számát. S ez a diadal egyszersmind azt is eredményezte, hogy Kovács István az első, de már nem az egyetlen világbajnok szabadfogású birkózónk.

Kétségkívül furcsa lehet átélni a status quo megváltozását. A 73 éves volt birkózó például a boldogságon túl némi megkönnyebbülést is érez. Mint mondja, bármennyire is büszkévé tette az első vb-győzelemmel járó úttörőszerep, azért abba is bele lehet fáradni, ha az ember bajnokként több mint négy évtizeden át viszonyítási pont.

Hogy bajnokká vált, sok apró élethelyzet szabálytalan összességéből rakódott össze, bár az aktív időszakában a 82 kg-os súlycsoportban szereplő sportoló állítja, sosem hitt a sorsszerűségben. Először is a családja. Nem lehetett ugyanis véletlen, hogy Kovácsék a Hajdú-Bihar megyei Nádudvarról a hatvanas évek elején Budapestre költöztek, csak hogy minél gördülékenyebb legyen a négy gyermek taníttatása. E nélkül nehezen elképzelhető, hogy a 15 éves István valaha is találkozzon a birkózószőnyeggel…

„A szüleim az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyárban kaptak munkát, és mivel mindig ötös voltam kémiából, kisütöttük, hogy nekem is a gyógyszergyártásban lenne érdemes elhelyezkednem. Ehhez viszont a megfelelő szakközépiskolába kellett jelentkezni, amiből csak egy volt a városban, Angyalföldön, a Huba utcában. Mi a XVII. kerületben laktunk, onnan bevonatoztam a Keleti pályaudvarig, majd trolira szálltam, ami elvitt az iskoláig. Észrevettem, hogy a trolimegálló mellett van a Honvéd sporttelepe. Egy vitrinben fotók voltak kirakva a különféle sportágakról, így a birkózásról is. Bevallom, akkor, tizenöt évesen azokon a képeken láttam életemben először birkózókat. Első látásra megtetszett és ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy kipróbáljam. Napról napra egyre közelebb merészkedtem az ajtóhoz, ami mögött a klub birkózói edzettek. Aztán egyszer csak lenyomtam a kilincset és beléptem a terembe. Emlékszem, Tóth Gyula bátyám tartotta a foglalkozást. Amikor meglátott, azt kérdezte, »Hát te, komám, mit akarsz itt?« Mondtam, hogy megnézném ezt a birkózást közelebbről. »Aztán lenne kedved kipróbálni?« – ütötte tovább a vasat, mire én annyit feleltem, »Megpróbálnám.« Másnap vittem tornacipőt és klottgatyát, a sorsom pedig megpecsételődött.”

Kovács István lelkesedése szerencsére tehetséggel is párosult, amihez persze elengedhetetlen volt az „otthonról hozott” fizikum. Gyorsan utolérte a birkózással már öt-hat éve foglalkozó társait, mint ahogy az első nemzetközi versenyén is rögtön az első helyen végzett. „A család akkor tudta meg, hogy iskola után birkózni járok, amikor hazaállítottam az aranyéremmel. Addig azt gondolták, kosárlabdázom. De nem csináltak belőle nagy ügyet: azt mondták, »Ha már elkezdted, birkózz tovább.«” Mérhetetlenül büszkék voltak rá otthon, édesanyja rendre műszakot cserélt, csak hogy fia minden versenyén ott lehessen. A szőnyeg mellett egy idő után szállóigévé vált, hogy csak akkor kezdik el a meccset, ha már Kovács anyuka is megérkezett. Aki pedig azt láthatta, hogy a fia minden korosztályban sorra nyeri a versenyeket. Kötött- és szabadfogásban egyaránt.

Aztán karrierbefolyásoló szerep jutott Kovács István világbajnokká és nemzetközi klasszissá válásában Hegedüs Csabának is. A közel egykorú (Hegedüs két évvel idősebb) versenyzők a már kötelező sorkatonai szolgálatot is együtt kezdték, más kérdés, hogy a majdani századik magyar olimpiai bajnoki címet megszerző Hegedüs annak ellenére is hamarabb dobhatta le az angyalbőrt, hogy Kováccsal ellentétben nem a Budapesti Honvéd, hanem a Vasas versenyzője volt. (Mellékszál, de Kovács úgy bepipult ezért a Honvédra, hogy a leszerelése másnapján beadta a klubváltási kérelmét – „Kijött belőlem a dacos hajdúsági gyerek.” Ekkor igazolt át a Csepelhez, igaz, „cserébe” eltiltották, és egy évig nem léphetett szőnyegre.)

1970-ben már összecsapott Hegedüs Csabával a szabadfogású magyar bajnokság döntőjében, Kovács István úgy emlékszik, döntetlen volt a parti, ő végül azzal nyert, hogy százharminc dekával könnyebb volt a testsúlya. Ekkoriban még egyáltalán nem volt olyan éles határvonal a két fogásnem között, mindenki próbára tette magát mindkét kategóriában. Ahogy Hegedüs is átrándult a szabadfogásúak közé, úgy Kovács is kipróbálta magát kötöttfogásban. De aztán jött 1971, amikor is a „tuskirállyá” koronázott birkózónk mindent vitt a tradicionális magyar fogásnemben, Szófiában vb-t nyert, itthon országos bajnokságot. Ezek után egyértelművé vált, hogy a szakágban ő lesz az olimpiai induló, így Kovács István úgy döntött, „kitér” súlycsoporttársa útjából és kimondottan a szabadfogásra helyezi a hangsúlyt. „Eltelt már annyi idő azóta, hogy ezt hangosan is kimondja az ember: ha nem egy súlycsoportban versenyzünk, aligha megyek el a szabadfogás irányába.” Ugyanakkor mégsem kellett kompromisszumot kötnie, hiszen anno a Honvédnál erős szabadfogású alapokat kapott, hála Kárpáti Károly iskolateremtő munkásságának, míg a Csepelben Hollósi Gézától sajátíthatta el a szakág csínját-bínját.

Három ötkarikás versenyen vett részt, mindegyiken a 82 kilós kategóriában, Münchenben 13. lett, Montrealban hetedik, Moszkvában ellenben jó esélye volt az aranyérem megszerzésére is. Csakhogy rögtön az első fordulóban, az osztrák Günter Busarello ellen megsérült a válla. „Amikor ránéztem a kezemre, rögtön láttam, hogy ellenkező irányba áll, mint kellene. Tóth Gyulától anno sokszor láttam, mit kell ilyenkor tenni, hát helyreraktam magamnak. Az volt csak a bökkenő, hogy még hat mérkőzés hátravolt. Éjszaka szinte semmit sem aludtam, beinjekciózott karral ültem a széken. Végül »csak« harmadik lettem. Azért csak, mert a két előttem végző birkózót, a bolgár Abilovot és a szovjet Aracilovot egy évvel korábban, a vébén egyaránt tussal vertem.”

Bezzeg azon az 1979-ben rendezett világbajnokságon minden sikerült neki, alighanem abban az esztendőben volt élete legjobb formájában. Az 1972-es olimpiát követő világversenyein mindig pontszerző helyen végző Kovács István 44 évvel ezelőtt második lett a bukaresti kontinensbajnokságon, a San Diegó-i világbajnokságon pedig meg sem állt az aranyéremig. Azt mondja, a vb-sikerében is „vastagon” benne van Hegedüs Csaba, aki friss szövetségi kapitányként új szemléletet hozott a válogatotthoz. „Versenyzőként mindent megnyert, hát volt hitele előttünk. És talán ennek köszönhetően rá tudott minket venni a nagyon kemény állóképesség-fejlesztő munkára. Embertelenül sokat edzettünk, ahogy mondani szokás, kétszer körbefutottuk Vas megyét.”

A 12-szeres magyar bajnok Kovács az 1984-es visszavonulását követően előbb a helyét kereste, aztán a rendszerváltás után úgy gondolta, ha már nincs, aki előállítsa, legyártsa és fejlessze a birkózók sporteszközeit, majd megteszi ő maga. White Raven Wrestling néven céget alapított (a névben megbúvó fehér holló jelzős szerkezet könnyen beazonosítható utalás önmagára), amivel jelentős szakmai sikereket ért el. Birkózószőnyegeit a világ minden részén használják, sőt egy ízben, amikor az egyesült államokbeli Colorado Springs-i olimpiai edzőközpontban járt, egyszer csak megjelent Barack Obama, az ország akkori elnöke, hogy megtekintse a felkészülést. „Csak úgy, utcai cipővel akart rálépni a szőnyegre, én persze szóltam az ottani vezetőnek, hogy ez talán mégsem járja. Az elnök úr nagyon kedves volt, bocsánatot kért, majd leült a szőnyegem szélére, és nemes egyszerűséggel levette a cipőjét.”

A White Raven Wrestling továbbra is a családja tulajdonában van, de ő már nincs benne a napi ügyek intézésében, azt mondja, túl fárasztó lenne kapcsolattartás és az új ügyfelek felkutatása céljából állandóan úton lenni a világban. A magyar és a nemzetközi birkózó Hírességek Csarnokának megválasztott tagjaként és Csepel díszpolgáraként (itt működik az utánpótlás-nevelés bázisa, a Kozma István Magyar Birkózó Akadémia, ami a szívügye) viszont nagyon is érdekli szeretett sportága jövője.

A belgrádi vb kapcsán például úgy véli, nagyon kellett már ez a siker a szabadfogásnak, Muszukajevet pedig kitűnő birkózónak tartja. Reméli, hogy a vb-arany Párizsban olimpiai bajnoki címre váltható, ami nemcsak a szakágra, az egész sportágra ráférne. Ugyanakkor abbéli meggyőződésének is hangot adott, hogy a siker, bármennyire is értékes, akkor lenne az igazi, ha teljes egészében a magyar birkózóiskola termékekeként tekinthetnénk rá, és nem lennénk rászorulva a versenyzők „importálására”. Bár látva a komplett vb-mezőnyt, ő maga is kénytelen elfogadni, hogy a világ ebbe az irányba halad.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. szeptember 30-i lapszámában jelent meg.)