Tizenöt év, 37 500 kilométer faltól falig

Egerváry Mártának úszóként aligha akadt sűrűbb hónapja, mint 1963 szeptembere. És ha jobban belegondolunk, vélhetően sikeresebb sem.

A Ferencváros akkor húszesztendős versenyzője előbb a brazíliai Porto Alegrében megrendezett universiadén volt érdekelve, ahol négy aranyérmével (200 m mell, 100 m pillangó, 4x100 m gyorsváltó, 4x100 m vegyes váltó) nemcsak a saját sportágában tarolt, hanem a 18 első helyezést szerző magyar küldöttség legeredményesebb résztvevője is lett. Hazaérkezvén pedig szinte még le sem szállt vele a repülőgép, máris a Sportuszodában rendezett országos bajnokságon folytatta a győzelmi sorozatot. A szeptember 19-én kezdődő és négy napon át tartó viadalon aztán nem is akadt nála eredményesebb versenyző. Övé lett a 100 és a 200 m mell, a 100 és a 200 m pillangó és a 400 m vegyes aranyérme is, és tagja volt mindkét első helyen végző stafétának is. A gyorsváltóval ráadásul országos csúcsot ért el.

Mindez egyáltalán nem volt váratlan, főként előzmény nélküli teljesítmény Egerváry Mártától. 1962-ben hasonló, sőt egy fokkal jobb országos bajnoki szerepléssel hívta fel magára a figyelmet – a '63-as sikerszámain felül akkor 200 m háton is győzött. Ám még ennél is nagyobb elismerést váltott ki a Lipcsében rendezett Európa-bajnokságon elért eredménye. 1962. augusztus 25-én a holland

Adrie Lasterie és a brit Anita Lons-broug mögött (de megelőzve a szám nagy esélyesének tartott holland Marianne Heemskerket) harmadik lett 400 méter vegyesen. Egyszersmind 5:33.3 percre javította az országos rekordot, amelyet aztán csak közel hét évvel később vett el tőle Turóczy Judit.

Remek teljesítményének köszönhetően az esztendő végén Egerváry Mártát választották meg Magyarországon az év női sportolójának. „Ha jól emlékszem, karácsony első napján jöttünk össze a Sportcsarnokban, fölálltunk egy dobogóra, és kaptam egy szobrot, meg egy serleget, ami vándordíj volt, tehát egy esztendő után tovább kellett adnom”– elevenítette fel a díjátvételt egy huszonhét évvel későbbi, a Magyar Hírlapban megjelent interjúban. A hazai sportújságírók 1958 óta megtartott voksolásán első úszóként lett az év legjobbja, ami már önmagában bravúr. Mint ahogy a díj értékét növeli az is, ha megnézzük a címet utána elnyerő „kolléganők” névsorát. Gyarmati Andrea, Egerszegi Krisztina, Kovács Ágnes, Risztov Éva és Hosszú Katinka – ők öten összesen 16-szor álltak az olimpiai dobogón. Többségében persze a tetején.

Egerváry Márta három ötkarikás részvételig jutott. Rómában hatodik lett a 4x100 méteres vegyes váltó tagjaként, négy évvel később, Tokióban pedig döntőbe jutott 400 m vegyesen, s végül nyolcadikként végzett. Mexikóvárosban helyezetlen.

Mégis az, hogy úszóként tudott az év legjobbja lenni, legalább akkora szenzációnak számított a hatvanas évek elején, mint az országos bajnokságokon bemutatott tarolásai, vagy az a kevéssé ismert tény, hogy az universiadékon nyert hét aranyérmével magyar rekorder.

Miért szenzáció? Mert a magyar úszósport jelentős vérveszteséget szenvedett az 1956-os melbourne-i olimpiát követően (emigrálók, visszavonulók) követően. A következő generáció tagjai között pedig lényegesen kevesebb volt a klasszis, ráadásul a világ is ellépett tőlünk. Erről írt cikket Sárosi Imre mesteredző a lipcsei Eb-t követően a Testneveléstudomány című szakfolyóiratba. „Az új tanítványok között végzett kutatómunkám alapján arra az eredményre jutottam, hogy nem a tapasztalataimban van a hiba, hanem a jelenlegi úszóanyagban, ami egészen konkrétan azt jelenti, hogy a mai 16–20 éves korosztály magán viseli a második világháború szomorú fizikai és pszichikai következményeit” – hangzott a „Mestinek” hívott szakember fő megállapítása. Viszont azt is kijelentette, hogy még ebben a korosztályban is akadnak kivételt képező tehetségek, és „tulajdonképpen ezek túl lassú fejlődése jelenti a problémát.”

Egerváry Márta egyike volt a kivételeknek. Azoknak, akik európai viszonyításban is megállták a helyüket. Az 1957-től 1969-ig tartó ferencvárosi pályafutása során 41-szer nyert magyar bajnoki címet, öt különböző versenyszámban tartott hosszabb-rövidebb ideig országos csúcsot, 50 m mellen pedig történelmet írt, hiszen ő volt az első hivatalos magyar rekorder 37 másodperces idővel.

Az uszodába tulajdonképpen a véletlennek, vagy ha úgy tetszik, a gondoskodó elővigyázatosságnak köszönhetően került. Édesapja kardiológus barátja egy vizsgálat során úgy találta, a kislánynak kicsit nagyobb a szíve, mint kellene. 1952-ben a Császár uszodában tempózott, amikor felfigyelt tehetségére az ott éppen edzést vezénylő Hunyadfi István, aki aztán egészen az 1956-os emigrálásáig foglalkozott Egerváry Mártával. Utána sem volt mondjuk rossz dolga, mert az angyali türelmű és pedagógusnak is kiváló egri Bakó Jenő vette át edzései irányítását.

Hogy milyen úszó volt Egerváry Márta?

Bakó Jenő azt mondta róla: „Az edzők öröme az ilyen sportoló, aki pontos, jó szellemű, szolid és szorgalmas.”Edzéstársa és egyik példaképe, Killermann Klára pedig így jellemezte az 1962-es Népsportban: „Őszinte legyek? Két évvel ezelőtt magam sem gondoltam, hogy ebből a kis gömbölyded lányból ilyen kiváló úszó lesz. (…) Ám Egi megmutatta; ha a tehetséggel párosul a szorgalom, akkor nagy eredményeket lehet produkálni.”

És „Eginél” a tehetség valóban szorgalommal párosult. A Fradi Híradó című kiadvány egyik 1971-es száma a már visszavonult versenyzőt faggatta a korábbi napi edzés­adagokról, és az ekkor már orvosként praktizáló exsportoló azt mondta, évi 2500 kilométer volt az adagja, amit szorozzunk be tizenöttel. Az így kapott 37 500 kilométer (nem tévedés, ez csak az edzések „útnyilvántartása”) kis híján kiteszi a Föld kerületét. Nem véletlen, hogy Egerváry Márta több alkalommal is úgy hivatkozott az úszókra, mint a víz rabszolgáira.

Ő mégis alázatosan és megalkuvást nem tűrve rótta a kilométereket és végezte a dolgát. Egyrészt, mert ezt hozta otthonról. Édesanyja, az 1959-ben igen fiatalon elhunyt Degenfeld-Schönburg Janka grófnő roppant szigorúan nevelte. „Számára természetes volt, hogy a lánya jó tanuló, hogy jól sportol és így tovább. Sohasem dicsért meg, ha valamit teljesítettem. Hozzászoktam ehhez, és én is nagyon nehezen dicsérek meg valakit”– mondta a már említett Magyar Hírlap-interjúban 1995-ben. Gulyás László      Múlt és jelencímű televíziós interjúműsorában pedig arról beszélt, nem volt kérdés, hogy a tanulásra is legalább akkora hangsúlyt fektet, mint a sportra, mert a mamája azt mondta, „ha nem vagy jeles, nincs uszoda”.

Jóformán kislány korától fogva orvosnak készült, mert ezt látta otthon. Testvére, a repülőmodellezésben világbajnoki címet nyerő Egerváry Géza szájsebészként dolgozott, édesapja, Egerváry Tibor urológus szakorvos pedig egészen 1948-ig az országház főorvosaként tevékenykedett. Hogy miért csak addig, nyilván összefügg a család származásával. Egerváry Márta mindenesetre elmondta, másfél éves koráig ő is a família sziráki kastélyában élt, de beszélt arról is, hogy 1962-ben a „nemesi bélyeg” miatt nem vették fel elsőre az orvosi egyetemre. Az év sportolójaként viszont szerencsére már nem kaphatott elutasítást. Le is diplomázott (a mexikói olimpia előtt néhány nappal vehette át az oklevelét), majd patológusként tevékenykedett. 1999-ben ment nyugdíjba, mint a Korányi szanatórium főorvosa, bár hivatását később is gyakorolta.

Csakúgy, mint az úszást. Mert a nyolcvanadik életévét idén március 24-én betöltő Egerváry Márta ugyan az 1968-as mexikóvárosi olimpia után befejezte pályafutását, de aztán jó húsz évvel később mint szenior úszó tért vissza a medencék világába, ahol annyi sikernek volt részese.

Egyszerűen azért, mert ott volt a helye.