Egymásért küzdeni magától értetődő – Rudolf Péter és a sport

– Négy rendezése van repertoáron a színházban, Mary Chase Barátom, Harvey című darabjában főszerepet játszik, plusz még ott van havonta egy alkalommal a szituációs játék, a Lesz, ami lesz. Hogyan vezeti le a rengeteg munkával járó feszültséget? Sportolt ma már?
– Ha a kutyasétáltatást annak vesszük, ami rendszerint futásba torkollik, akkor igen. Készülök a futballidényre, eszembe is jut ilyenkor, jó, hogy megfuttat, így legalább nem a tizedik percben sérülök meg, csak a negyvenedikben... Meg talán sikerül meccsenként nem csupán egy sprint per negyedóra átlaggal mozognom... Rég fociztam. Hiányzik.

– Sportosan állt a színházi évadkezdéskor az energiaválsághoz: noha megjegyezte, tovább ültek tizennyolc fokban, mint ami jólesett volna, de a racionális gondolkodás nem válhat a hátrányukra. Évad közben hogyan látja?
– Látványosan megfogtuk a pénzt. Köszönet érte a teljes társulatnak! Nem volt egyszerű, mert például A Pál utcai fiúk igencsak mozgalmas előadása közben nem szerencsés, ha a színpadról levonuló, alaposan megizzadó színészek hidegben ücsörögnek. Folyamatos figyelmet és alkalmazkodást igényelt és igényel a helyzet kezelése. Igyekszünk a saját munkahelyed a saját otthonod elvet megvalósítani – és megy. Halkan jegyzem meg, a nyugati civilizáció elpuhult. Az energia herdálása bűn, úgyhogy egy kissé ránk is fért talán a kényszer szülte újratervezés.

– Török Ferenc 1945 című filmjéhez több mint tíz kilót szedett magára, hogy a jegyző alakját hitelesebbé tegye. Ez már önmagában színészi bravúr, Martin Scorsese Dühöngő bika című filmjében a bokszoló Jake LaMottát alakító Robert De Niro is legalább annyit felszedett.
– Amerikában, gondolom, orvosi stáb felügyeli a folyamatot, engem a feleségem (Nagy-Kálózy Eszter színművész, a Vígszínház társulatának tagja – a szerző.) vigyázó szeme... Habzsoltam a pizzákat és nyeltem hozzá a sört, mondván, ez nélkülözhetetlen, a szakmámért teszem. Az átváltozás minden előnyét és hátrányát megéltem, volt, aki fel sem ismert... A feleségem pedig tűrte a látványt... Szerencsémre.

– Hogyan sikerült „visszaalakulnia”?
– Futással, de ne higgye, hogy könnyen ment. Néhány éve volt, hogy nyolc-tíz kilométert rendre megtettem a Budai-hegyekben, tehát tisztában voltam a feladattal. Meg úgy általában a futás hatásával: öt-hat kilométer után kitisztul az ember feje, kezdi élesebben látni a dolgokat, semmi sem olyan bonyolult, mint amilyennek látszik. Amikor ezzel kezdem a napot, valahogy jobban indul minden, optimistább az ember... A nejem hosszabb távokat fut, gondoltam, beállok mellé egy félmaratonin. Elhatároztam, én leszek a nyúl, de már az első kilométeren eltűnt mellőlem, valahol elöl járt az élmezőnyben, de végigfutottam, mert ha fiatalon rendszeresen edz az ember, benne marad a tudat, hogy képes megcsinálni – de nagyon kemény volt. Például el nem tudtam képzelni, hogy a Margitszigetről az Árpád hídra kivezető út ennyire meredek... De hogy milyen a színészi hiúság? Az utolsó száz métert megnyomtam, élveztem is, hogy néhányan tapsolnak – azt persze nem látták, hogy hány nálam idősebb hölgy hagyott maga mögött a táv közben mosolyogva.

– A riói olimpia után két párbajtőröző, az olimpiai bajnok Szász Emese és az ezüstérmes Imre Géza teljesítményét emelte ki. Lánya, Szonja párbajtőrözött, ezért követte kiemelt figyelemmel a fegyvernem eseményeit?
– Igen. Nagy Tímea olimpiai bajnok lett, másnap a lányom keresett két erős ágat, hogy vívjunk. Ügyes volt. Robbanékony. Aztán persze levittem a Vasasba, ahol csodálatos edzői voltak. Halla Péter, Németh Árpád. És láthatta edzeni Szász Emesét! Volt egy időszak az életünkben, amikor a Hidegkút–Ikarus meccsről – amelyen a hazai együttesben Olivér fiam futballozott – lélekszakadva siettünk a Pasaréti úti vívócsarnokba, hogy Szonját lássuk. De visszatérve Imre Gézára, imponáló volt az a sportszerűség, az az elegancia, ahogyan kezelte a négytusos vezetésről elveszített döntőt. Vannak sportolók, akik a teljesítményük mellett emberként is olyat adnak egy társadalomnak, amely messze túlmutat az adott sportsikeren. Ez már személyiség függő, alkati kérdés is. Kokóban is a boksz mellett a szellemisége hatott...

– Apropó, az ökölvívó Kovács István! 2015-ben tizenkilenc sportoló és művész kapott fair play díjat, Kokó és ön is.
– A nem sportolóknak kiosztott díj esetében az volt az alapelv, hogy a társadalomnak nemcsak fizikailag, lelkileg is egészségesnek kell lennie, és úgy tűnik, hogy addigi tevékenységemet ebben az értelemben hasznosnak ítélte a sporttársadalom. Nagyon büszke vagyok rá, mert visszaigazolva látom szüleim tanítását, ami persze általános üzenet volt – nem csak sportszituációkra vonatkozó –, hogy sohasem lehet feladni, de ha vereséget szenvedsz, elegánsan tudd viselni. Visszatérve a sportra, látványosan individualista nemzet vagyunk, mintha az összekapaszkodás nehezebben menne. Csapataink döntő pillanatokban szét tudnak esni. Ezt nehezen viselem nézőként is, csapattagként is. Egymásért küzdeni magától értetődőnek kellene lennie.

– Mióta futballrajongó?
– Amióta járok. Nagyapám, Galamb Gyula tanította meg a megkerülős cselt az Angyali-szigeten, átellenben Kiskunlacházával. Ez első emlékeim egyike. Aztán apámmal jártunk a Váci Híradás, majd a Váci Izzó meccseire, ott serdülőként bevettek az ifibe. 1973-ban Pestre költöztünk, s beszippantott a Vasas. Az ifiben a legendás Raduly József volt az edzőm, a center Híres Gábor, az egyik középpályás Rixer Géza volt. Szegény Józsi bácsira kicsit neheztelek, nem zokogott fel, amikor bejelentettem neki, hogy abbahagyom a futballt... Komolyra fordítva: kispályán jól ment, a nagyon kevésbé. Jól cseleztem, de a nagypályához talán jobb erőnlét kellett volna, de kishitűség is dolgozott bennem. Lassan elengedem ezt a problémát. Van egy mondás a művészvilágban, hogy mire egy színész összeiszik magának egy arcot, addigra nem tudja megtanulni a szöveget. Ez átvitt értelemben érvényes a labdarúgásra is: mire a játékos tisztán lát a pályán, nem tudja mozgatni a lábát. Valahogy így vagyok vele. Irányító középpályásnak lenni 60 felett némi kihívást jelent...

– Azért a színészválogatottban nem ment rosszul, sőt, már a szakmájában elismert emberként nem átallotta azt mondani, nincs annál nagyobb élmény, mint a telt házas Népstadionban pályára lépni. A színészvilágban ez nem megszokott.
– Nem, de így van! 60 ezer néző a Stadionban végül is 60 telt ház a Vígben. Képzelje el, viszem a labdát a hátvédre. Már látom, mi következik, a lelátón ugyanúgy látják, felmorajlanak. A bekk meg szinte még nem is tudja. A taps világából érkezünk, ezt tudni kell értékelni. Mondjuk, a passzolás ilyenkor fel sem vetődik az emberben... De ezt ne vegye komolyan! Szegény – már nincsen közöttünk – Lippai Lacival nagyon szerettem játszani, Kaszás Attila és Eszenyi Enikő meg tartotta a nézőtéren a transzparenst, amire ráírta: „Hajrá, Rudi!” Mondjuk, az kevésbé esett jól, hogy amikor nálam volt a labda, a szpíker azt mondta: „Milyen ügyes ez a zalaegerszegi kis Nemcsák!”

– Itt a tavasz, lehet újra futballozni!
– Tény, most tervezem a visszatérést. Hogy legyen némi kondim a pályán, vettem egy elektromos biciklit, terveim szerint azzal járok be a Vígszínházba, amint az időjárás engedi. Tizenhat kilométer Budáról, visszafelé kell csak bekapcsolni a „segítséget”. Amúgy a tömegsport a vesszőparipám, mert ez lenne a legfontosabb, ebbe invesztálnék szerte az országban. Így lehetne a legtöbb pénzt megfogni az egészségügyben. Jobb állapotban lennénk minden értelemben. A közösségteremtő erejéről nem is beszélve.

– Kijár a Vasas meccseire?
– Éppen a napokban beszélgettünk Valló Péter rendezővel, hogy bajban a csapat, ki kellene mennünk a Fáy utcába, hátha segít a biztatás.

– Futballválogatottunk Eb-selejtező előtt áll, nyilván figyelemmel kíséri az együttest.
– Igen, de nem csupán a nemzeti csapattal kapcsolatban fogalmazódnak meg bennem gondolatok. Legjobbjaink, Gulácsi Péter, Szoboszlai Dominik, Sallai Roland már jó ideje külföldi környezetben szocializálódnak. Számos alkalommal felvetődik bennem, mi történik a futballistákkal, akik az Ajax vagy más neves együttes ellen utánpótlásszinten megállják a helyüket? Felnőttként már látható különbség a külföldiek javára. Hol, mikor következik be a törés? Miért nem adnak fel az akadémiák képzett labdarúgókat az NB I-es csapatokba? Arra gondoltam, logikus lenne a kelet-magyarországi régióba telepíteni a képzést! Talán a mélyszegénységben élő srácoknak ez lehetséges út lenne kitörni. Zinédine Zidane-nal a francia példa ezt mutatja.

– Emlékezetes meccse a színészválogatottban?
– Volt néhány, de mindig beugrik az olasz ügyvédek elleni idegenbeli mérkőzés. Kiki (Patkó Béla, az Első emelet énekese – a szerző.)  ritkán lőtt gólt nagypályán, de akkor húsz méterről, droppból iszonyúan bevágta. A visszavágón nyertünk. Itthon kikaptunk, de így sem fájó emlék, mert a meccset Puskás Ferenc vezette. Ki nem mozdult a középkörből, olyan volt, mint Marlon Brando A Keresztapában. Kevés mozgás, néhány gesztus. A milliomos ügyvédek el voltak ájulva, hogy nekik a nagy Puskás Öcsi vezet meccset, akiről így elmondhatom, hogy személyesen is ismertem.

– Milyennek ismerte meg?
– Egy személyben volt zseni, svihák és nagyszívű.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. március 11-i lapszámában jelent meg.)