Két szentély vonzásában – Balla Gergely, a Platon Karataev futballfanatikus frontembere

– A próbaterembe belépve rögtön szemet szúrt az a labda ott a polcon, láthatóan eleget rugdosták, nemcsak ottfelejtett dísz. Mit lehet tudni róla?
– A legelső menedzserünk vette, mindig magunkkal vittük a turnébuszban, és ha megálltunk egy benzinkútnál, néha elővettük rugdosni, meg dekázgattunk vele.

– Úgy tudom, nagy futballfan, játszott és játszik is a Blaszban. Honnan a kötődés?
– Tízévesen a Hegyvidék SE utánpótlásában kezdtem el játszani, érdekesség, hogy itt ismertük meg egymást Sebővel, a zenekar másik énekes-dalszerzőjével – szóval a foci nélkül nem lenne Platon sem. A HSE-ben olyan trénereink voltak, mint a korábbi válogatott játékos Geress Zoltán, Wukovics László és Mónos Tamás – gyerekként nagy élmény volt, hogy az edzőim otthon megvoltak gombfocijátékosként is. Tizenöt évesen hívtak az első csapathoz, és húszéves koromig futballoztam a BLSZ I-ben. A budapesti labdarúgás legendás karaktere, Bajzik József „Hobo” volt a tréner, akinek mindenre volt egy klasszikus beszólása, megjegyzése. Életem meghatározó időszaka volt, hogy kései kamaszkorom éveit egy felnőttcsapatban tölthettem, sokat is köszönhetek neki.

– Milyen poszton szerepelt?
– Középső középpályás voltam, de nem az irányító, hanem inkább a zongoracipelő szerepét töltöttem be. Nem számítottam technikásnak, ellenben nagyon tudtam küzdeni. Négyen voltunk testvérek, a bátyám és az öcsém is a Hegyvidékben játszott. A sportszeretetünk református lelkész, egyetemi tanár édesapámtól jött, amiért nagyon hálás vagyok neki, mert nagy ajándék a sportban, a sport közelében felnövekedni. Sok mindent kipróbált, kosarazott, vívott, atletizált, még dzsúdózott is, de neki is a futball volt az első. A belvárosban, a Szabadság téren nőttünk fel, korai emlékem, hogy levitt minket a Bank Center elé, a padokra játszottunk, és csak laposan volt szabad gólt rúgni. Lehetetlen formája volt a „pályának”, középen ott egy szobor, afölött át kellett ívelni a labdát...

– Csak a család játszott?
– Igen, és apám edzéseket is tartott, például oly módon, hogy a négyzetes térköveken kellett úgy passzolni, hogy a labda ne guruljon le az adott térkősorról.

– Ezek szerint református lelkész édesapja a sport erejében, varázsában is hitt, és érezhetően nagyon komolyan vette...
– Amikor a kutatóösztöndíja révén Németországban éltünk, minden délután háromkor lecsapta a laptop tetejét, és mentünk a „sportplatzra”. Fociztunk a helyiekkel, de ott is tartott nekünk edzést, amit látva más apukák odahozták a gyereküket, hogy beírathatják-e...

– Kihasználták az alkalmat, hogy – mondjuk – Bundesliga-meccsekre járjanak?
– Hatéves koromban, 1999-ben egy évet éltünk Németországban, a Dortmundot akkor szerettem meg. Hetente láttam az összefoglalókban egy fekete-sárga csapatot, amelynek rengetegen szurkolnak, és baromi jól játszik. Apám vett nekem egy Dortmund-gombfocicsapatot, amikor játszottam vele, kommentáltam a meccseket, és persze mindig a Dortmund nyert hosszabbításban, Andy Möller góljával. Emlékszem, kaptam egy gagyi Borussia-mezt, zöld filccel ráírattam a tízes számot és Möller nevét, le sem lehetett szedni rólam. Később évente visszamentünk egy-két hónapra a kutatóösztöndíj keretében, akkor már kamasz voltam.

– Hol laktak?
– Heidelbergben. Közel volt Sandhausen, és amikor ott játszott a Dortmund kupamérkőzést, nem hagytuk ki. A magyarországi hivatalos Dortmund-fanklubba is bekerültem, közösen néztük a meccseket, szurkolói focitornákra mentünk és persze utaztunk is – nekik is nagyon hálás vagyok. Voltam Dortmund–Schalkén, 2011-ben a helyszínen éltem át a Klopp-éra első bajnokavatását, és a következő idény első mérkőzését a Hamburg ellen. A bajnoki cím ünneplésekor berohantunk a pályára a Westfalenstadionban, még a gyepből is hoztam haza – de kiszáradt... A Klopp-érában az volt a zseniális, hogy adva volt egy nemzetközileg még nem elismert, de már világklasszis edző, és jó volt a csillagok állása. Ott volt egy Hummels, a semmiből egy Szubotics, és még Grosskreutz is kiválóan játszott, holott benne nem lett volna annyi. Akkor futott be Götze, jött Lewandowski, beérett Nuri Sahin. Minden jól alakult, ami mostanában nem mondható el.

– Mi a helyzet a magyar labdarúgással?
– Itthon apám révén a Fradi a kedvenc. Amikor 2006-ban a másodosztályba száműzték a csapatot, az összes hazai meccsére kimentünk. Apám a mai napig Fradi-bérletes, ha van szabad hétvégém, én is kimegyek, és valahogy megoldjuk, hogy együtt tudjunk ülni.

– Játékosként mire emlékszik legszívesebben?
– Az első felnőttmeccsem meghatározó volt, és szép emlékek a néhai Fradi-legenda, Szőke Pista vezette Volán klubban rendezett bankettek is az őszi vagy tavaszi szezon végén. Sohasem feledem, amikor dekázott az uborkával, vagy megmutatta, hogy kell tizenegyest rúgni, miközben könyékig benne volt a csalamádéban.

– Hol játszik most?
– A BLSZ III-as Bp. Polgáriban, de a zenekar és a család mellett csak ritkán tudok menni. Ugyanakkor nagyon jó őszi szezont hagytunk magunk mögött, a bajnokságban csak nálunk nincs edzés, és így is a harmadik helyen állunk. Nincs már meg a kellő erőnlét és dinamika, kicsit jobban dadog a labda is, de nagyon élvezem – jó játékosok vannak, és szuper a társaság. Már lemondtam a nagypályás fociról, amikor rátaláltam erre a klubra, szóval nagy ajándékként élem meg.

– Miben keresendő a futball varázsereje?
– Onnantól, hogy elkezdődik a meccs, és ott vagyunk azon a téglalap alakú területen, minden ki van zárva, nincs semmi más. Csak a szabályok adta keretrendszerben létezik az ember. Nekem a gyerekkorom miatt egyfajta magélmény a foci.

– A pálya és a színpad két hasonló szentély?
– Abszolút! A színpad módosult tudatállapotot generál, és a futball is egy másfajta elmebeállítódottságot feltételez. Hiába mantrázom magamban, hogy most már jobban oda kell figyelnem, nem szabad becsúsznom, nem szabad azokba a párharcokba belemennem, amelyekbe húszévesen belementem, ha ott pattan a labda, ugyanúgy odacsúszom, ugyanúgy odateszem a lábam. Ha abban a térben vagyok, így működöm. És mindkét térben előidézhető a katarzis, még ha másfajta is. A színpadon átélt énvesztés vagy befelé fordulás nyilván más, mint amikor a pályán létrehozunk valamit, de egy vezető gól megszerzése is hihetetlen boldogsággal tölthet el.

– Mint a muzsikában, a futballban is alkothat az ember, de míg zenészként alapvetően megkötés és akadályok nélkül valósíthatják meg az elképzelésüket, a pályán a szabályokon kívül ott az ellenfél és a taktikán bármikor változtatni tudó két edző...
– Valóban, a színpadon kevesebb az ismeretlen változó az egyenletben. Ott mi teremtünk meg valamit, a futballban pedig sokszor csak reagálunk egy-egy szituációra.

– Mikor érezte meg, hogy a színpadon, a zenében akar kiteljesedni?
– Úgy fogalmaznék, hogy az aktív futball átadta a stafétabotot az aktív zenélésnek. Amikor a versenysportot, a BLSZ I-es játékot abbahagytam, akkor kezdtem úgy foglalkozni a zenéléssel, hogy azt éreztem, ezt tudnám csinálni életem végéig. A váltás huszonegy éves koromban történt, amikor még csak magam gitároztam, két évvel később aztán elindult a Platon Karataev, és már a zene élvezett prioritást.

– A Platon Karataev befutott, népszerűségét telt házas koncertek igazolják, a nemzetközi porondra is kilépett, és három év alatt a harmadik, összességében a negyedik albumukon dolgoznak. Ez azért is nagy szó, mert az önhöz kötődő transzcendens szövegek egy anyagon túli titokzatos teret, isteni szövetet karcolgatnak, amelyet az atmoszférikus zene is felerősít. Hogy talált rá erre az útra?
– A mindennapjaimnak ez mindig is része volt, hiszen édesapám református lelkész, vasárnaponként templomba jártunk, aztán felnőttként a kereszténységen túlmutatóan elkezdtem a többi vallást is felfedezni: a buddhizmust, a hinduizmust, a zsidó hagyományból a kabbalát, a taoizmust, amely inkább filozofikus rendszer sok vallási felhanggal. Azt láttam, hogy egy irányba mutatnak, olyan élményekről, tapasztalásokról beszélnek más kulturális kontextusban, amelyeket én is átéltem. Alkotóként az érdekel, hogy ezeket a hatásokat magamon átzsilipelve fejezzem ki, folyjanak ki belőlem.

– Van magyarázata, miért tudtak beletalálni annyi elmébe, szívbe, lélekbe?
– Nincs abszolút válasz. Ahogy mondani szoktam, egyik mottónk az alkotásnál, hogy a legszemélyesebben szóljunk a legegyetemesebb kérdésekről. Ami a törekvésem és tapasztalásom, az az énvesztés, az ego leszeletelése, az egyénen túl az egységben való feloldódás. Egységről beszélünk, ahol a határok, a választóvonalak megszűnnek, és azt gondolom, hogy ezzel mindenkinek dolga van, kortól, kultúrától, társadalmi beágyazódottságtól függetlenül. Az emberre folyamatosan rétegek rakódnak a hétköznapokban, és két útja van: elindul a felszín felé, ahol tömegekhez fog kapcsolódni, vagy befelé indul el, és olyan mélyre fúr, hogy mindenkihez tud kapcsolódni. Persze nem feltétlenül a tudatos, felfogható szinten.

– A Platon zenéit szeretők beszámolnak a zenekarnak köszönhető sikeres mélyfúrásaikról, lelki átváltozásaikról, egy szóval, vannak visszajelzések?
– Vannak, de nincs üzenet, amit át szeretnénk adni, nincs cél, nem arról van szó, hogy valamiféle missziós lelkülettel csak befelé vezet kiút. Nincs küldetéstudatunk – nekem a zenélésben és ebben a zenekarban a befelé figyelés, az alkotás aktusa megadja azt a katarzist, amit keresek. Jó dolog, hogy ez kihelyeződik a külső térbe koncert formájában, és öröm, ha rezonál a hallgatókban, de nem elsődleges cél, hogy át akarjam adni. Szokták kérdezni, itt vagy ott mit értettem, de nem szoktam belemenni szövegmagyarázatba. Nem megoldandók, hanem oldandók ezek a szövegek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. január 14-i lapszámában jelent meg.)