Szimpátiák és tüntetések – Csinta Samu publicisztikája

Az elmúlt hét folyamán újabb csúcsokra hágott a romániai futballközeg magyarfóbiája. A pillanatnyi értetlenséget legyűrve azt is írhatnám, hogy nincs ebben semmi új, valahogy mégsem lehet megszokni. Megkockáztatom: nem is kell. Főleg olyan intenzitású együttlét után, amilyet az ugyancsak a múlt heti tusnádfürdői szabadegyetem és diáktábor, a Tusványos jelentett. Aki ott volt, mesélhet róla, milyen az, amikor a magyar nemzetet nem országhatárok közé szorított entitásként értelmező ezrek találkoznak. Persze fanyalgók is akadnak, nekik nem kívánhatunk mást, mint hogy egyszer mégiscsak próbáljanak leereszkedni az Olt-szorosban fekvő fürdőváros kempingtáborába.

Az idei rendezvény egyik – minden korábbinál erőteljesebb – fókuszába a sport került. Sok érvünk lenne amellett, miért ez a világ legtermészetesebb dolga, de maradjunk csak annál, hogy egyrészt az emberek túlnyomó része a sportsikerekkel tud leginkább azonosulni, másrészt a sportolók azok – a nagyon kevés kivételt leszámítva –, akiknek a vállát meg lehet veregetni, közös fotót lehet készíteni velük. A Szerencsejáték Zrt. és a Nemzeti Sport által közösen működtetett Buzánszky Jenő Sportterasz nézőtere az esetek többségében szűknek bizonyult, de a kívülre szorulók sem tágítottak, hiszen Marco Rossival vagy Bölöni Lászlóval ritkán találkozni, de a Rapport-ügyhöz, a mozgássérült sportoláshoz vagy a vizes sportok világának történéseihez hasonló éles és érdekes témák is ritkán kerülnek terítékre ilyen széles kibeszélő és befogadó közegben. Pláne, ha olyan ritkaságok teszik még izgalmasabbá a rendezvényt, mint például az emberemlékezet óta nem hallott Darnyi Tamás roppant közvetlen szereplése.

A tusványosi hetet a környéken zajló két sport­esemény is színesítette. Mindkettő a Tusnádfürdőn előadó és nyaraló magyar közéleti szereplők részvételével, amiben számunkra semmi különleges nincs. A Sepsi OSK Európa-konferencialiga-meccse, majd a csíkszeredai stadion új lelátója avatásának alkalmával szervezett Magyarország–Székelyföld U18-as találkozó mégis magasra csapó lángokat gerjesztett. A helyzet hozzávetőleges megértéséhez meg kell próbálnunk belehelyezkedni a keleti szomszéd többségi nemzetének látásmódjába, a magyar–román viszonyra vonatkozó percepciójába.

Kezdjük onnan, hogy a Sepsi magyar identitásának lényegét az anyaországi meccslátogatók is minden bizonnyal ezúttal érthették meg igazán. A döntően román játékosok alkotta csapatot körülvevő miliő, a magyar rigmusokkal, székely himnusszal szurkoló tömeg mély nyomokat hagyhatott a jelenségről korábban csak áttételes forrásokból táplálkozókra. A magyar miniszterelnök hangos fogadtatása egyesekben talán régi rossz emlékeket idézhetett, csakhogy van itt egy aprócska különbség: Orbán Viktort sem Sepsiszentgyörgyön, sem Csíkszeredában nem hosszasan dresszírozott kórus éltette, hanem a hála és köszönet öltött testet a spontán skandálásokban. Mindazokért a körülményekért, amelyek az általa vezetett ország ösztönzése és finanszírozása nélkül nem jöhettek volna létre, és nem képezhetnék a román közvélemény egyszerre elismerő és irigykedő reakciójának tárgyát. Amiből szinte menetrendszerűen bukkan elő a román sajtóban megjelenő provokatív kérdés: mit keres egy magyar miniszterelnök egy román csapat meccsén? A válasz nehéz, ahhoz több mint száz esztendő alatt kialakult reflexeket és gondolkodásbeli árkokat kellene el- illetve betemetni, és annak egyelőre az esélye sem látszik.

Elsősorban az mondatja mindezt velem, hogy miközben kénytelen-kelletlen akár el is ismerik, hogy egy befektetőnek szíve joga bármikor bemenni az általa finanszírozott létesítménybe, a térség magyar identitásának bármelyik jelére sebzett vadként ugranak. Tudni kell, hogy a Sepsi nemzetközi kupameccse volt az egyetlen, amelynek közvetítésére egyetlen román tv-adó sem volt vevő. A gazdasági alapú érveléssel – miszerint a háromszéki együttes a többi érdekeltnél jóval kisebb nézettséget generál – nem érdemes vitatkozni, az egyesület által a helyzet áthidalására talált megoldás kifogásolásával viszont elég nehezen tudunk bármit is kezdeni. A stadionba be nem férők, illetve a világ minden sarkában fellelhető OSK-szurkolók kiszolgálására ugyanis a klubvezetők megnyerték a közszolgálati besorolású, ezáltal valamennyi műsorszolgáltató kínálatában kötelező módon szereplő magyar nyelvű Erdély Tv-t, hadd vegye át a Sepsi Youtube-csatornájának közvetítését. Ám mivel egy televízióban többnyire beszélnek is, milyen legyen egy magyar nyelvű adásban felhangzó kommentár nyelve, ha nem magyar? Na itt bukkant elő a báránybőr alól a valóság. Mert micsoda tiszteletlenség a többségi nemzettel szemben, hogy nem az országban elvileg mindenki által értett és beszélt államnyelven hangzik el a meccsközvetítés... Na, ilyenkor szokás Háromszéken mondani, hogy megáll az ész és ácsorog.

A csíkszeredai lelátóavató „kísérőprogramjának” fogadtatásában a látszatra sem adott az ellenhurrikán. Az akció értelmi szerzőiről legfeljebb sejtéseink lehetnek, a kirakatba toltaknak viszont arcuk is van: elképesztő primitívségről és agresszivitásról árulkodó román szurkolói nyílt levél követelte a szövetségtől az ifimérkőzés betiltását. Azzal, hogy a Székelyföld elnevezés elfogadása egy nem létező ország legalizását jelentené, ami a továbbiakban beláthatatlan következményekkel fenyegetné Románia területi integritását. A tömegnyomásnak engedelmeskedve a szövetség visszakozott is, a találkozó így FK Csíkszereda–Magyarország mérkőzésként szerepel majd a történelemkönyvekben. És újabb szimpátiatüntetésként annak köszöneteként, hogy a focitérképre a Székelyföldi Futballakadémia létesítésével felkerülő Csíkszeredán is korszerű és kellemes körülmények között játszhatnak, illetve szurkolhatnak a labdarúgásnak nevezett össznépi mutatvány résztvevői. Mintegy készülődésként arra is, hogy egy-két éven belül újabb székelyföldi csapat első ligás szereplésén szörnyülködhessenek a nemzetféltők.

Ezzel a Tusványosról szóló tudósításunk akár véget is érhetne, a szó újra a stúdióé. De van itt azért még valami. A sok felejthetetlen pillanaton, örök érvényű, unokáinknak is mutogatandó fotókon túl annak a felelőssége, hogy éljenek és prosperáljanak ezek a létesítmények, a köröttük formálódó közösségek. Mert a szuterén alulnézetéből kitekintgetve a járda szintje is kihívásként kacsingató perspektíva, a mai székelyföldi sportinfrastruktúra-helyzet azonban már több, mint magasföldszint. Nagyon könnyen megszokható állapot, karbantartása viszont elsősorban már a „lakóközösség” dolga. Egyre nehezedő körülmények között társadalmi-közegellenállási és gazdasági szempontból egyaránt. Mert minden román integritásféltés ellenére ezek a létesítmények Székelyföldön maradnak, itt élő és születő generációk esélyegyenlőségét szolgálják, egyúttal annak a hitnek a megerősödését, hogy érdemes maradni és megmaradni.

Reményeink szerint Tusványos a továbbiakban is évről évre elhozza a maga immunerősítő dózisát. Nemzetiségpolitikai, térségpolitikai, gazdasági és kulturális értelemben egyaránt. No meg a sport révén, hiszen a magyar sikerek hősei mindig képesek lesznek megtölteni az előadósátrakat. A szeretetözönt meg tessék nyugodtan elviselni, van annál sokkal rosszabb dolog is, higgyék el. Marco Rossinak meg segítsen valaki annak a képtelen helyzetnek a feldolgozásában, hogy Budapesttől hétszáz kilométerre ugyanolyan nyelven mondanak kedves-szépet neki, mint Magyarországon.

Csak halkan mondom: időnként mi magunk, Székelyföldön élők is rácsodálkozunk, hogy ez így lehet. És akkor titokban megöleljük egymást.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!