Különleges hajnali bocsánatkérés az alvó címvédő szobájában

Sohasem tartotta lázban annyira sakkmérkőzés a világot, mint Borisz Szpasszkij és Robert James (Bobby) Fischer kereken fél évszázada vívott pároscsatája a világbajnoki döntőben. A hat évvel idősebb, 1969 óta címvédő szovjet klasszis és a különc amerikai hosszú huzavona után, a tervezettnél kilenc nappal később, 1972. július 11-én ült asztalhoz Reykjavíkban, és küzdelmük augusztus 30-án ért véget Fischer egyértelmű, 12.5:8.5-es győzelmével.

Mielőtt belekezdenénk az eseménydús közvetlen előzmények és a mérkőzés tárgyalásába, érdemes röviden felidézni, miért is Fischer lehetett a kihívó.

A zónaversenyek után rendezték meg 1970. november-decemberben a zónaközi viadalt Spanyolországban, amelynek hat továbbjutója, kiegészülve az előző világbajnoki döntő vesztesével, Tigran Petroszjannal, valamint az előző világbajnokjelölti sorozat második helyezettjével, Viktor Korcsnojjal, kieséses rendszerű, párosmérkőzésekből álló tornán vett részt. Bobby Fischer hihetetlen magasan vette az akadályokat: a negyed- és az elődöntőben megszégyenítő vereséget mért Mark Tajmanovra (6:0 – 1971. május), illetve Bent Larsenre (6:0 – 1971. július), mint ahogy a fináléban sem tudta megszorongatni őt az 1963–1969 között világbajnok Petroszjan (6.5:2.5 – 1971. szeptember-október). A világbajnoki címmérkőzés fényében érdekesek Szpasszkij 1971 nyarán megfogalmazott, jóslattal felérő gondolatai:

„Ha előretekintek 1972-re, szeretnék Fischerrel játszani. Hogy félek-e tőle? Mint Korcsnoj, én is inkább félek magamtól. Lasker helyesen mondotta, hogy az ember a munkájáért felel, nem annak eredményeiért. Elég jól érzem magam, vannak gondolataim, képes vagyok még fejlődni. Ám egy sakkozó sem mondhatja meg előre, hogy milyen lesz a sportbeli formája, mire lesz képes a döntő viadalokban. De már maga a gondolat is egy ilyen érdekes mérkőzésre alkotó lendületet vált ki!” Arra nem számított a 35 éves Szpasszkij, hogy az „érdekes” jelző enyhének bizonyul, leginkább Fischernek köszönhetően, akit 1971 nyarán még rokonszenvesnek tartott, egyrészt megszállottsága, másrészt amiatt, mert megkomolyodott, kevesebb nyilatkozatot tesz, tartózkodóbbá vált korábbi énjéhez képest.

A szovjet–amerikai hidegháború sakkváltozatának megrendezését tíz ország tizennégy városa vállalta volna szívesen, ugyanakkor a két fél nem tudott megegyezni a helyszínben. A Nemzetközi Sakkszövetség (FIDE) vágta el a gordiuszi csomót oly módon, hogy a párviadal első felében az amerikai által első helyen megjelölt, 152 ezer dollárt feldobó Belgrádban, a másodikban, a szovjet nagymester óhajának megfelelően, a 125 ezer dolláros díjalappal versenybe szálló Reykjavíkban játsszák le a partikat. Amikor viszont Fischer újabb anyagi követelésekkel állt elő („a játszmák tévé- és moziközvetítéseinek díjából is részt követel”),  a jugoszlávok besokalltak, és április elején visszaléptek a rendezéstől. Néhány hetes bizonytalanságot követően, május elején aztán felszállt a füst: Reykjavík egyedül lesz házigazda, az első játszmára július 2-án kerül sor, a díjalap 125 ezer dollár.

Szpasszkij egy héttel korábban megérkezett a helyszínre, kikapcsolódásként teniszezett, felelgetett az újságírók kérdéseire, Fischer viszont csak nem akart megérkezni – az utolsó pillanatban lemondta a június 26-án New Yorkból felszálló reykjavíki járatra lefoglalt helyét. A megnyitót megtartották, ugyanakkor a kezdést július 4-re halasztották, miközben kiderült: az amerikai távolmaradásának oka pénzügyi követeléseinek kielégítetlensége (részesülni kíván a televíziós közvetítés díjaiból és a jegyeladásból származó bevételekből), az általa óhajtott játékfeltételek biztosításának hiánya (csak fluoreszkáló világítás mellett hajlandó játszani, mert ez fokozza koncentrációs képességét, és megnyugtatja), valamint a rendőri védelem tökéletlensége.

A Szovjet Sakkszövetség sportszerűtlenséggel, az ellenfél iránt tanúsított tiszteletlen magatartással vádolta a késő Fischert, egyúttal követelte, hogy a FIDE július 4. déli 12 óráig foganatosítson intézkedéseket. Angyali segítségként érkezett az angol sakkimádó befektető és bankár, Jim Slater felajánlása 3-án: 50 ezer fonttal gyakorlatilag megduplázta a pénzdíjat, amely így 250 ezer dollárra nőtt, a győztes és a vesztes ötnyolcad-háromnyolcad arányban részesedik belőle. A csökönyös kihívó most már nem tehetett mást, mint felült az első repülőre, és végre megérkezett Reykjavíkba.

Szpasszkij elvárta tőle a bocsánatkérést, amit ő – nem megtagadva önmagát – különleges módon teljesített. A Newsweek szerint a következőképpen történt: 6-án, csütörtökön hajnali négy órakor Fischer kilépett az izlandi éjszakába, és a Saga Hotel felé vette az irányt. A meglepett recepcióssal közölte, hogy Borisz Szpasszkijjal akar beszélni, ám a derék portás érthetően elutasította a szokatlan időben érkező látogató kérését. Ő azonban nem tágított, és egy másik szállodai alkalmazottal Szpasszkij szobájához vezettette magát, benyitott az ajtón, majd az alvó címvédő ágya mellett az asztalhoz lopódzott, és letette levelét. Másnap eldőlt, hogy július 11-én ülnek először asztalhoz a Laugardalshöll csarnokban felállított színpadon.

Persze Fischer továbbra sem érezte magát komfortosan, az addig szálláshelyéül szolgáló villából elköltözött egy luxushotelbe, mert zavarta a közeli építkezés zaja. Tudni kell, hogy az amerikai általában nappal aludt, az éjszakát a szálloda uszodájában néhány száz méter úszással, sétákkal és autózással töltötte. Biztonságérzetét növelte, hogy megérkezett kedvenc széke, és 10-én hajnalban szemlét tartott az „évszázad mérkőzésének” színhelyén, ugyanakkor: „Nem tetszik Fischernek a világítás, a sakktábla, a bábuk, a tv-kamerák elhelyezése, s még néhány apróbb részlet.”   Ettől függetlenül 11-én elkezdődhetett a csata, amelyben egy Sigurdur Helgasson nevű sírkőfaragó által olasz márványból készített táblán tologatta a bábukat a két klasszis.

Az első játszmát elvesztette Fischer, miután a döntetlenbe nem akarván beletörődni kétes tisztáldozatot hozott. A vereség annyira kihozta a sodrából, hogy a második játszma kezdése előtt tíz perccel közölte a szervezőkkel, ha nem távolítják el a szerinte zavaróan zajos kamerákat, bojkottálja a mérkőzést. Nem engedtek a zsarolásának, már csak azért sem, mert meghiúsult volna a tévéközvetítés – egyébként is, Fischer érzékenységére gondolva „a felvevőket úgy helyezték el a két oldalfal mentén, hogy a lencsék szinte csak tenyérnyi lyukon »látnak« a színpadra”.   A kihívó beváltotta ígéretét, nem jelent meg a második partin, s miután Szpasszkij kivárta az előírt egy órát, övé lett a második pont is, azaz 2:0-ra vezetett a párharcban.

Hogy megmentsék a mérkőzést, tovább nyeltek a rendezők, tovább nyelt Max Euwe, a FIDE elnöke meg persze a hoppon maradt közönség. Kompromisszumra törekedve felajánlották a két félnek, hogy üres teremben, nézők nélkül, csak a döntőbíró jelenlétében folytassák a küzdelmet. Fischer hajlandó volt a kiállítási csarnok színpada mögötti kisteremben asztalhoz ülni, amelyről kiderült, hogy piros falú pingpongterem, egyik oldalán ablaksorral. A július 15-i harmadik parti késő este függőben maradt, másnap reggel pedig Szpasszkij segítői közölték a szervezőkkel, hogy a címvédő vissza akar térni a „nagyszínpadra”, s ha nem teljesítik kérését, nem játszik tovább. Hogy, hogy nem, a játszma folytatását a nagyteremben rendelték el, amit Fischer és szekundánsai is elfogadtak. Innentől „kitört” a béke, sínre került a címmeccs – no meg Fischer is.

A címvédő folytatás nélkül feladta a harmadik játszmát, mire kihívója szárnyakat kapva megnyerte az ötödik, hatodik, nyolcadik és tizedik partit is, így – miután két döntetlen is született – 6.5:3.5-re vezetett. Szpassz­kijnak nem volt visszaút. A megnyitásokban sokoldalúnak bizonyuló (korábban szűk repertoárból merítő), a középjátékot célratörőbben kezelő, vetélytársával ellentétben durva hibát el nem követő Fischer 12.5:8.5 arányban diadalmaskodott, ezzel ő lett a sakktörténelem tizenegyedik hivatalos világbajnoka. Első amerikai születésű (és állampolgárságú) sakkozóként ült fel a trónra, ráadásul megtörte a szovjetek 24 éves egyeduralmát.