A Wankdorf sorsa – Csinta Samu publicisztikája

Egyszerre megható, illetve mosolyt fakasztó élmény, amint összegyűlnek a korábbi, hetven pluszos futballisták. Az első „programpont” a viszontlátás öröme, emlékezés az eltávozottakra, az egymáson, önmagukon, az idők múlása fölötti sajnálkozás, a mindenféle nyavalyák és testi fájdalmak kibeszélése. Ám aztán hamar átváltanak az emlékezésre, s bár a sztorik egyike-másika fényesre koptatott, nem lehet megunni őket. Főleg, hogy mindig akad valaki, aki nem úgy tudja, nem akkor történt, nem jobbról, hanem balról érkezett a beadás, és a strandon felhajtott lányok „paraméterei” is esetről esetre változnak.

Így van ez azonban jól, s ha kicsit is figyel az ember, olyan nézetből rajzolódnak ki az ötvenes-hatvanas évek, amilyenért mind a tíz ujjukat megnyalnák a fiatalabb szociológusok. Egy olyan kor, amelyben tombolt az emberi gyarlóság, a politikai aljasság, de minden szép volt, jó volt, hiszen fiatalok voltak. A második világháború környékén született nemzedék tagjai ők, akiket szűk országhatárok és korlátok közé zárt a sors, de ez csak jóval később vált számukra is világossá. Akkor – mai kifejezéssel élve – jó buli volt felvonulásokon harsogni a „Tito, a láncos kutya” jellegű jelszavakat, azoknak az éveknek a felidézése ma egy sötét korról szóló víg történelemleckeként hat.

Kár volna bagatellizálni: a harsány színeket mindenekelőtt a sportsikerek keverték a történetbe. Egyrészt a saját góljaik, tornamutatványaik, síversenyeik vagy uszodai produkcióik, akkoriban ugyanis – a diákévek alatt feltétlenül – némi túlzással szinte mindenki mozgott valamennyit. De a társas együttléthez is a sport kínált elsősorban keretet, miközben persze összehasonlíthatatlanul kevesebb egyéb csábítás jelentett konkurenciát. És ami az egészet folyamatos forrásban tartotta: az állampropaganda szintjére emelt sport sikerei. A kis Magyarország sporthatalom státusának kebeldagasztó tudata. Mindenféle határokon átívelően.

A bevezetőben felvázolt futballistatalálkozó néhány napja, az 1954-es berni világbajnoki döntő előestéjén zajlott. Semmi kerek évforduló, de hát a magyar történelem különböző műfajú „mohácsainak” felidézéséhez sohasem volt szükség hangzatos jubileumokra. Elég egy apró apropó, máris felbuggyan a csalódás soha el nem feledhető érzése. És nemcsak a sportolói múlttal büszkélkedők esetében. A „kicsi magyar világ” idején egy háromszéki faluban született nyugalmazott orvos ismerősöm mesélte, hogy első felidézhető közösségi emléke az '54-es magyar–német fináléhoz kötődik. Árkos népe Kocsis bácsinál, a molnárnál hallgatta a meccset, a telepes rádiót kitették az udvarra, Vilmos bácsi rátapasztotta a fülét a készülékre, igazából ő „tolmácsolta” a hallottakat a körülötte állóknak. „Közvetítését” azzal fejezte be, hogy 3:2 a végeredmény, világbajnok Németország. Erre mintegy vezényszóra mindenki megfordult, és hangtalanul kiment az udvarból. Senki sem szólt a másikhoz, csak elindult hazafelé. „Azt a közös gyászt soha az életben nem felejtem el” – mondta az ismerősöm.

A vizes fűzős labda ütését ma is a homlokán érző korábbi futballista persze csaknem hetven év után sem csak gyászol, hanem ma is magyarázatokat keres: hogyan fordulhatott elő, miért éppen ott és akkor szakadt meg az Aranycsapat négy éve tartó veretlenségi sorozata? Az okokat persze csak találgatni lehet, a kínálatot is az azóta megjelent sajtótermékek, könyvek, valóságos és ál-visszaemlékezések alakították. No meg a soha meg nem válaszolható kérdés: kellett-e feltétlenül játszania a sérüléséből lábadozó Puskásnak? Az ezerszer oda-vissza forgatott érvkészlet mellett szinte üdítőnek, de legalábbis gondolatébresztőnek hatott egy aktuálpolitikai ízű felvetés. Miszerint a jegecesedő hidegháborús viszonyok közepette nem nyerhetett világbajnokságot egy keleti blokkból érkező válogatott. Azt nem engedhette meg a szovjetellenes nyugat. Mert hiába egyenlített, ugyebár, Puskás, az angol Ling nem adta meg a gólt. A futballszakmainak alig mondható érvet némileg kikezdi ugyan, hogy két évvel korábban sporttörténelmünk legszebb pillanatait élhettük meg a helsinki olimpián, ennek ellenére kár lenne vitába szállni a megközelítéssel. Már csak mentálhigiénés szempontokból sem, hiszen egy ép ésszel és rációval megmagyarázhatatlan, viszont enyhíthetetlen fájdalmat okozó vereségre muszáj valami okot és vétkest találni, és még így is beleszakad a szív, a lélek, az önbecsülés. A bűnbakkeresés pedig óhatatlanul mérgező anyagot fecskendez a sport által létrehozott – ahogy már mondtam, mindenféle határokon átívelő – nemzeti egységbe. Mint ahogy meg is történt, legyenek azok végül csak karhatalmi eszközökkel megszüntetett zavargások, vagy a kisvárosi borbélyüzlet kirakatának bezúzása, holott utóbbinak csak annyi „bűne” volt, hogy onnan harsogta tele a főteret a közboldogság fokozását szolgálni hivatott rádiókészülék.

Július 4-re emlékeztünk hát, és míg a törzsasztalnál többen is kívülről fújták a berni tizenegyet – figyelem, nem az Aranycsapat klasszikus összeállítását! –, a másiknál „duhaj fiatalok”, alig negyvenévesek zajongtak. Pedig az emlékidéző korabeli sajtókollázst is felolvasott, amelynek szemelvényeiből korábban is bőven hallhattunk, de így, Bern évfordulójának előestéjén másként szólt az egész. Esküszöm, könnyek csillogtak a szemekben.

Aztán, mint egy jól felépített pszichodrámában, ahol a szembesítés súlya alatt egyszer csak összeomlik az egyik szereplő, az asztaltársaság egyik tagja szóra emelkedett. A szó szoros értelmében feltápászkodott, remegő kézzel kapaszkodott az asztalba, úgy mondta: gyerekek, még sohasem mondtam el senkinek, de egyszer elmentem a Wankdorfba. „Tudjátok, a lányomék Svájcban élnek, és addig nyaggattak, hogy kívánjak valamit, amit csak ott lehet teljesíteni, míg kiböktem: megnézném azt a stadiont, ahol nem lettünk világbajnokok. De egyedül!” Hogy lesték-e a sarok mögül, mit csinál az öreg, nem tudni, a fejébe amúgy sem láthattak. Amit meg láthattak volna, az nem következett be. „Gyerekek, én úgy mentem oda, hogy lepisilem azt a tornyot, amin az óra volt, s az italreklám, ismeritek, valahogy minden fényképen szerepel, mint egy Mária-szobor. Lesz, ami lesz, ha elvisznek a rendőrök akkor is, de legalább ennyivel tiltakozom a sors igazságtalansága ellen. Odaértem, s hát nem volt ott. Egy új stadion állt, csak a neve volt a régi. Álltam ott, és csak kacagtam: téged is utolért a végzeted. De mi még mindig itt vagyunk...”

A várakozás feszültségét szilánkjaira robbantotta a kitörő kacagás. Pálinkáspoharakkal a kezükbe indultak gratuláló koccintásra az öreg felé, aki maga is könnyes szemmel kacagott, mint aki végre nemcsak megszabadult valami hatalmas lelki tehertől, de egyben feloldozást is nyert. Aztán hozták nagy tálakon a flekkenhalmokat, egykettőre változott a központi téma: roston sülve a csontos karaj-e a finomabb vagy a jó szaftos tarja? Ettünk, állunkon csöpögött a zsír, a bizonytalan kezűeknek falatokra vágtuk a húst, az élelmesebbje máris zacskóba gyűjtötte a csontot az otthon várakozó kutyusnak. Az élet újra szolgált némi fájdalomcsillapítóval.

Ilyen körülmények között váratlanul ért, amikor felém fordult az egyik hajdani futballkedvenc, és megtisztelő komolysággal kérdezte: mi gondolsz, tényleg annyit számított, hogy a németek stoplit cseréltek a meccs előtt? Jobb híján azt javasoltam, nézze meg a Dassler-filmet. Választ ugyan az sem ad, de jövő ilyenkor esetleg megbeszélhetjük a dolgot.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!