Románia csillaga – Csinta Samu publicisztikája

Minden előzmény nélkül Romániában is a címlapra költözött az úszás. A vízivágta új üdvöskéje, a 100 és 200 méteres táv aranyát egyaránt begyűjtő David Popovici a budapesti világbajnokság előtt sem volt ismeretlen a szakma számára, országa (nem csak) sportközvéleménye azonban igazából csak most fedezte fel. Annak minden teátrális megnyilvánulásával: hullott a hamu a fejekre, dicshimnusz a 17 éves fenoménra, tekintélyes pénzdíj és állami kitüntetés – valamint elképesztő polémia a dicsőség „tulajdonjoga” tárgykörében.

Az első ujjal mutogatás gyakorlatilag már a 200 méteres gyors döntőjében a célba csapást követően elkezdődött. Románia első férfi úszó világbajnokának eposzát ugyanis egyetlen hazai tv-állomás sem közvetítette, és ez hirtelen a hazaárulással azonos fajsúlyú bűnnek minősült. Pedig nem volt ebben semmi különleges, a világ egyik legnépesebb sportága élő közvetítésben csak az olimpiai játékok idején kerül képernyőre a csomag kötelező részeként.

A „visszafogottság” mellett okok és észérvek is sorakoznak: a keleti szomszéd neve eddig csak öt alkalommal jelent meg a vb-k éremtáblázatán, az ideihez hasonló előkelő helyen – a hetediken – pedig csupán egyszer, 1986-ban Madridban, amikor a hátúszó Tamara Costache megnyerte az 50 méteres számot, a nagybányai Lung Noémi pedig harmadikként ért célba 400 vegyesen. Ehhez az „előélethez” társul az úszósport igencsak felületes társadalmi beágyazottsága, az infrastrukturális mizéria – egy kézen megszámolható a versenyszerű úszásra alkalmas létesítmények száma –, no meg a nézettség kimutathatatlan aránya. Ilyen körülmények között ki pazarolja az értékes adás- és reklámidőt egy „láthatatlan” sportágra?

Popovici első aranya nyomán viszont egy csapásra kiderült, hogy az állami televízió budapesti jelenléte közszolgálati feladat lett volna, ennek megfelelően sürgősen jogdíj- és repülőjegy-vásárlásba kezdett az illetékes ügyosztály. A történelmi duplázás, a 100 méteres táv megnyerésének reményében – korábban csak az amerikai Jim Montgomerynek sikerült hasonló bravúr 1973-ban Belgrádban – az elődöntő már élőben ment a TVR egyes csatornáján, de hát még a közösségi média aranykorában sincs esély arra, hogy alig 24 óra alatt mérhető érdeklődést lehessen gerjeszteni egy úszásközvetítésre soha rá nem szoktatott nézőközönségben. Jött is az első fanyalgás: abban az idősávban 88 más tv-műsorra is kíváncsibbak voltak a romániai nézők, mint Popovici torpedóeregető főpróbájára.

Popovici két aranyérme azonban mindent vitt, és miután mindkettőt kivételesen rokonszenves, beszélni szerető és tudó 17 éves srác nyakába akasztották, az esemény néhány napra még a futballt is lesöpörte a címlapokról. Az írások egymást túllicitálva igyekeztek dimenzionálni a „miként történhetett, hogy nem vettük észre, mekkora zseni él közöttünk?” kollektív bűnét. Ennek már-már beteges változataként arról is cikkek sorozata jelent meg, hogy mennyire lehet közös sikerként ünnepelni egy egyéni sportágban tündöklő versenyző bravúrját. Az álláspontok a két pólus között minden amplitúdót bejártak. Az alaptézist, amely szerint senkinek sincs joga a többes szám használatára, mert hát Románia semmit sem tett a megfelelő körülmények megteremtése érdekében, az kezdte árnyalni, hogy kiderült: David Popovici a Dinamo sportolójaként havi 7000 eurós javadalmazásban részesül. És miután a belügyi klub közpénzből működik, mindjárt könnyebb lett a néplélek, hiszen mindenki adólejecskéje ott rejtőzik a világraszóló sikerek mögött.

Az úszást orvosi javaslatra, gerincferdülését kezelendően elkezdő David szakmai-emberi alkatának értelmezése újabb nagy feladat elé állította a közmagyarázókat. Például annak megindoklása, miért nem fogadta el a külföldi ajánlatot, és maradt a hazájában. Az egyik egyesült államokbeli sztáregyetem ugyanis a tehetségét már Tokióban megcsillogtató, az olimpián negyedik helyet elérő Popovici-ot sürgősen meg akarta szerezni, ám ő úgy döntött, edzője, Adrian Radulescu, valamint családja közelsége többet jelent, mint a valószínűsíthetően jobb körülményeket, nagyságrendekkel jobb edzőtársakat jelentő amerikai úszó Kánaán. Tettét ma már a hazafiasság bizonyítékaként kezelik, egyelőre mély csendre kényszerítve azokat, akik minimum balekságnak nevezték az ötlet elutasítását.

Az már a színvonalasabb bulvár kategóriájába tartozik, hogy az úszás megszállottjává váló kis David annak idején „rongyosra nézte” példaképe, Michael Phelps 2008-as pekingi győzelmét, édesapjával kockáról kockára igyekeztek elemezni az amerikai sztár és a kisfiú technikája közötti különbséget. Arra a következtetésre jutottak, hogy a kettejük közötti különbség „mindössze” abban a több ezer edzésórában rejlik, amit Phelps addigra már elraktározott. És mára Popovici is, hiszen négyéves kora óta ez az élete. „Végre saját közegembe kerültem, tényleg úgy éreztem magam, mint hal a vízben – fogalmazott a SwimSwam nevű szakportálnak. – Attól a naptól kezdve tudtam, hogy a víz nem csupán az a közeg, amelyben a legjobban érzem magam, hanem az a »gyár« is, amelyben felépíthetem az álmaimat, táplálhatom a szenvedélyemet.”

Azt meg már egyenesen legendaként kezelik, hogy hajnali háromkor félig alva ette meg a nap első adagját, hogy az ötórai tényleges napkezdésre legyen ideje felszívódnia a tápláléknak. Csalódnék, ha a joghurtból, zabpehelyből, mézből, banánból, chiamagból, mandulából és datolyából álló hajnali reggeli előbb-utóbb nem jelenne meg valamelyik, csodadiétákat kínáló cég listáján. Bár, mint tudjuk, David nem tucatfigura, egyelőre Amerika vonzása sem szédítette meg.

Remélhetőleg az a 200 ezer eurós csekk sem, amellyel hazaérkezésekor várták, illetve a román államelnök bejelentése, amely szerint a legmagasabb állami kitüntetéssel, a Románia Csillaga érdemrend lovagi fokozatával honorálják a történelmi sportteljesítményt. Az elnöki hivatal közleménye szerint azért, mert David Popovici a fiatal generáció példaképe, igazi sportnagykövet, és az úszósport népszerűsítésébe fektetett energiája hatalmas nyereség az országnak.

Tételesen aligha lehet kifogásolni a felsorakoztatott érdemek bármelyikét, ettől függetlenül akadnak olyan józanító szándékú vélemények is, hogy ezzel az elismeréssel talán még várni kellett volna egy-két kört. David nem érdemelte ki, még nem – áll az egyik publicisztikában –, hiszen élete első két, felnőttvilágversenyen szerzett aranya után van, márpedig az említett díj korábban huzamosabb ideig kifejtett áldásos tevékenységet feltételezett. Most elsősorban Popovici környezetének felelőssége, hogy két lábbal a földön tartsa az angolul kitűnő választékossággal beszélő, stabil családi környezetből érkező fiatalembert, aki Budapesten sem győzte hangsúlyozni, hogy ő egyszerű, mindennapi srác. Csakhogy innentől kezdve a mindennapiság is más dimenzióba költözik, amit újra meg kell tanulnia belakni.

Mert a budapesti vizes világbajnokság a bizsergető emlékezetű közelmúlt, de David előtt az idén nyáron további három világverseny is tornyosul. Mindjárt a július 5-én kezdődő ifjúsági Európa-bajnokság, amelynek a Bukarest melletti Otopeni ad otthont. Most éppen azért szurkolnak az érintettek, hogy Popovici sikere nyomán ne maradjanak üresek a lelátók. Talán maga David is, akiről azt tartják, képes lesz alapjaiban megváltoztatni a világ úszósportját. A nagyobbik feladat azonban – ahogy a csalódás veszélye is – otthon ágaskodik: az érdeklődés homlokterében emelni a világszerte egyik legnépszerűbb, ennek megfelelően hatalmas konkurenciát támasztó sportágát.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!