Ólomöv a derékon, bridzsparti a páston – Schmitt Pál útja a második olimpiai aranyig

 

A tatai edzőtáborban külön világ volt a párbajtőrözők szobája, a 124-es. A világelsők lakták, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Nemere Zoltán és Schmitt Pál. Különleges szabályok szerint éltek, az 1971-es bécsi világbajnokság előtt például naponta megvívtak egymással két csörtére, s a győztes lett a szobaparancsnok éjfélig, a többieknek minden kívánságát teljesíteni kellett.

Amikor Schmitt lett a főnök, panaszkodott. „A fiúk valami érthetetlen okból, szinte minden kívánságomat morogva teljesítették. Például amikor Csabának szóltam, hogy legyen szíves felvonalazni a teniszpályát, majdnem dühbe gurult… Igaz, éjjel háromnegyed tizenkettő volt, de honnan tudhatom, hátha esetleg kora hajnalban teniszezni támad kedvem?!” – magyarázta.

Amikor később Nemere disszidált, a helyére érkező Osztrics István bejelentkezett a szobába, ám a tagság úgy vélte, hogy ehhez minimum egyszeres világbajnoknak kell lenni, és az italokat is neki kell hoznia.

Kemény feltétel.

Ezek után sokan hitték, hogy a felkészülésük vég nélküli könnyű nyáresti zenés összejövetel. Fenyvesi Csaba háborgott is emiatt: „Ha Schmitt Pali mondjuk megiszik egy üveg sört, arra mindenki emlékszik. De amikor ólomövvel a derekán, vívóállásban ugrándozik fel az emeletekre a lépcsőn, az senkinek sem szúrt szemet. Különben ő is éppen olyan, amilyennek lennie kell: kemény, és meg nem alkuvó.”

A bécsi világbajnokságot megnyerte a csapat, a Szovjetunió elleni döntőben (8:2) Schmitté volt az utolsó csörte, Szergej Paramonovot győzte le, de a legemlékezetesebb a svédek elleni elődöntő volt. Rerrich Béla, a svédek mestere azt találta ki, hogy rendszeresen óv, ez talán kizökkenti a mieinket a lendületükből, s lemerevednek a várakozás alatt. Asszó közben a versenyzők nem hagyhatják el a pástot, éppen Fenyvesi és Rolf Edling topogott, amikor Nemere beszólt: „Hát akkor osszunk!” Hozott egy asztalt valahonnan, a többiek a székeket, és máris ment a bridzsparti. Kis idő múlva Edling közelebb ment és megkérdezte: „Uraim, kibicelhetek?” Ez feloldotta feszültséget, az óvások megszűntek.

Megjegyzendő, hogy kártya mindig volt náluk, s az is, hogy amikor egy-egy mérkőzés előtt felálltak a páston, a csatakiáltásuk így hangzott: „Szeretjük a pezsgőt? A legteljesebb mértékig!”

Nemerének a bécsi vb volt az utolsó nagy versenye a csapattal, fogorvosként az akkori NSZK-ba távozott. Osztrics került a helyére, az ötödik ember Erdős Sándor lett. Hogy ötödik, nem minősítés, hiszen Erdős például a bécsi vb-n a csapatarany mellett egyéniben 4. lett.

Az ötösnek nem volt könnyű dolga, a tatai edzőtáborozások során nem mindig akadt partnere. „Mi öten itt vagyunk ugyan egymásnak, vívhatunk unalomig, de ez kevés. Hiányzik a ranglista további hat-nyolc helyezettje, akikkel lehetne, és jó lenne igen kemény csörtéket vívni. Azok a vívók, akik majd jövőre dörömbölni fognak egy-egy külföldi túráért az ajtón, most nincsenek sehol. Elfogadható indokkal vannak, illetve voltak távol, én tiszteletben tartom az indokokat. De nekünk nem az indokaik fontosak, hanem ők maguk lennének azok” – füstölgött Fenyvesi.

Az esztendő végén már a müncheni olimpia jegyében elemzett a Népsport. Schmitt Pálról szólva ezt írta: „Tud nemzetközi versenyeket nyerni, akár sorozatban is. Világkupagyőztes és a csapat-világbajnokságok egyik cselekvő kiharcolója. A világbajnokság döntőjéből azonban az idén is kimaradt, csakúgy, mint eddig mindig. Az ő esetét még érdekesebbé teszi, hogy a világbajnokságra való felkészülése évről évre jelentős eltéréseket, tehát látható útkeresést, tudatos változtatást mutat.”

Hogy mikor mi változott, arról nem szólt az újság, azt viszont megtudtuk, hogy rengeteget dolgozik, semmi esélyt nem ad arra, hogy kétségbe vonják a csapattagságát. Ilyesmiről szó sincs, nem is lehet. Jellemző, hogy mesterével, Szőcs Bertalannal arról voltak nevezetesek, hogy a legváratlanabb időpontokban képesek iskolázni, Szőcs különösen az ünnep- és a vasárnap reggeleket kedvelte.

Noszogatni viszont nem kellett tanítványát. Egyszer Tatán azt mondta a vele asszózó fiatalnak, hogy addig vívnak, amíg az ifjú nem mondja, hogy elég. Fél tíztől háromnegyed tizenkettőig voltak a páston.

Az 1972-es olimpia évében Nemere már nem volt itthon. „Disszidálása jó is, rossz is a csapatnak. Rossz, mert a legbiztosabb emberét veszítette el, a csapatvívás »specialistáját«. Jó, mert távoztával megszűnt a sportszerűtlen életmódra való állandó és erős kísértés. Nagyon sok múlik azon, hogy Fenyvesi dr., Kulcsár, Schmitt és Erdős közül át tudja-e venni valamelyikük Nemere irányító szerepkörét”  – írta a Népsport, ám a klasszisok csak legyintettek. Rájuk továbbra is az volt a jellemző, hogy lehetett akármilyen a viszony közöttük, ha vívni kellett, az egység volt az úr.

Bizonyította ezt a müncheni olimpia, az újabb aranyérem is. És persze a részletek. A negyeddöntőben a lengyelek (9:1), az elődöntőben a Szovjetunió (8:5), a döntőben a svájciak (8:4) elleni magabiztos siker. Ráadásul a szovjet csapat ellen 3:5 után nyertek öt csörtét egymás után, ami nem megy másként, csak ha együtt van a társaság. Mindegyiküknek megvolt a maga szerepe, a maga nemében főszerep, és hozzá a páston a kabinetalakítás. Kulcsár Győző például így beszélt Schmittről Kő Andrásnak: „Mindent tudott, amit kellett. Bombabiztos »bekkelő«, nem hibázó típus volt. Félelmetes gondolatgazdagság jellemezte a páston.” Ehhez jött Fenyvesi felülmúlhatatlan összpontosítása és hibátlan technikája, Kulcsár pedig úgy vívott, hogy sírva fakadtak az ellenfelek – áll egy visszaemlékezésben. A sportágon belül mindenki megemelte a kalapját a produkciójuk előtt. Minden idők egyik legjobb vívója, a négyszeres olimpiai, nyolcszoros világbajnok francia Christian d'Oriola többször kérte versenyeken a zsűrit, hogy vezethessen a mieink meccsein. Gyönyörűsége telt benne – mondta.

Persze mindegyiküknek volt úgymond gyenge oldala, tökéletes sportoló nincs. Schmittnek például nem feküdtek a svédek, de nem volt gondja a franciák, a lengyelek vagy a szovjetek ellen. Az ilyesmit tudták egymásról. „Tökéletesen megbíztunk egymásban. Adott esetben az én győzelmem vagy kettős vereségem ugyanúgy aranyat ért, vagy megtörte az ellenfél lendületét, mint amikor a legjobb vívó, aki kétségkívül Kulcsár Győző volt, kiszórta a négy győzelmet” – így beszélt hősünk Kő Andrásnak a róla szóló könyvben.

Ugyanott megszólal Vass Imre is, a legendás „Atya”, Kulcsár, Nemere és Osztrics mestere, a válogatott edzője. Összefoglalása hiteles: „Az igazságot hiába keressük utólag, kicsorbul az évek során. Vagy megszépül vagy befeketedik. Az érdekesnek látszó történések különös hangsúlyt kapnak, és háttérbe szorítják a valódi lényeget. Az idő temet és kitakar. Hogy közben mire harap rá a jámbor, teljesen véletlenszerű. Befolyásolja a lelkiismeret, önmagunk megítélése, mások szavahihetősége, nagyzolási kedve, a forgószél iránya. Hogy mit köszönhetek én ennek a csapatnak? Élni segítettek. A mese addig tart, amíg be nem takaródzunk az álommal. Hol van a határ? Sohasem fogjuk megtudni. Csak tapogatódzunk, csak feltételezünk. Egyetlen dologban azonban biztos vagyok: ez a csapat még álmában is győzni akart. A többi lényegében elhanyagolható szempont a megítélésükkor.”

Miután az olimpiát követően „Atya” 62 esztendősen visszavonult a válogatottól, a csapat már nem volt ugyanaz. Schmitt is másként zárta az esztendőt 1972-ben, mint addig, karácsonykor nem vívott: „Az olimpia után az Astoria Szálló igazgatóhelyettese lettem. Itt nincs külön ünnepnap, hétköznap, egyformán dolgozni kell. Mindhárom nap délutánján bent vagyok… Csak ha a munkahelyi elfoglaltságom engedi, akkor megyek edzésre. Meg franciaórára. No, meg haza…”

(A következő részben: Ha megbillen egy váza)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 28-i lapszámában jelent meg.)