A zseni is ember – lebilincselő könyv a sziklamászás Michael Jordanjéről

 

Megdöbbentett, amikor három évvel ezelőtt megnéztem a Free Solo – Mászókötél nélkül című filmet, amely azt mutatja be, ahogy az amerikai Alex Honnold biztosítókötél nélkül megmássza a kaliforniai Yosemite Nemzeti Park egy kilométer magas, El Capitan nevű gránitfalát, új távlatokat nyitva a sportágban. A film rengeteg kérdést vetett fel bennem, úgy éreztem, egyáltalán nem ismertem meg azt a srácot, aki emberfeletti teljesítményt produkált.

Könyve, az Egyedül a falon a tengerentúlon a film forgatása előtt jelent meg, hazánkban egy évvel a film bemutatását követően készült el a magyar fordítása. A kötet segít megérteni Alex Honnold karakterét és sikeressége hátterét, hogy miért és miként lett az, aki. Onnantól, hogy azért kezdett el szólóban mászni, mert félénk kisfiú volt, aki senkihez sem mert odamenni megkérni, másszon vele partiban. Bevallása szerint annyira gátlásos volt, hogy inkább egyedül indult neki a falnak.

A könyv ajánlójában a Climbing Zine magazin azt írja róla, hogy minden sportágnak megvan a maga Michael Jordanje – az NBA szupersztárjára utalva. A hasonlat azonban kissé sántít: Honnold valóban úgy emelkedik ki a sziklamászók mezőnyéből, mint Jordan a kosárlabdázók közül, óriási különbség viszont, hogy a sziklafalon semmi sem játék, nem az a tét, hogy elbukod-e a liga nagydöntőjét, hanem ha hibázol, lezuhansz és meghalsz. Ez pedig más perspektívába helyezi Honnold teljesítményét.

A könyv rávilágít arra is, hogy ő nemcsak ösztönös tehetség, rengeteget is dolgozik: az edzésprogramjától kezdve az étkezéséig mindenre figyel, nem iszik alkoholt, nem eszik húst, vagyis sokkal inkább profi sportoló, mint az El Capitan hetvenes évekbeli mászói, akik hiába voltak zsenik a maguk módján, a hosszú hajukkal és laza életmódjukkal inkább tűntek hippinek. De mielőtt előre szaladnék: nem a világ és a mászás változott meg drasztikusan, egyszerűen Honnold más, mint a többiek.

Naplót vezet, gondos és tűpontos leírásokat készít a mászásairól, feljegyzi az utakat és a mozdulatsorokat, és miközben azt hinnénk, hogy mennyi mindent kockáztat, valójában az ellenkezője igaz: például mire elkezdte legismertebb szólómászását, a Freeridert, már mindent tudott az útról, ezerszer átismételte, vele álmodott. Nagyon emberi párhuzama, amikor egy filmsorozatot nézve önmagát az ókori gladiátorokhoz hasonlította, akik nem tehetik meg, hogy nem figyelnek minden idegszálukkal abban a néhány percben, amit a küzdőtéren töltenek, hiszen az életük múlik rajta. De hogy egyáltalán nem hoz feleslegesen vakmerő döntéseket, jelzi: az első kísérlete közben visszafordult, mert kockázatosnak ítélte a folytatást.

A könyv részletgazdag leírásai azt is megmutatják, miben teljesen más Honnold az átlagembernél: még a legkritikusabb pillanatokban is higgadt tud maradni, ami ritka adottság. Ő tényleg legyőzte a félelmet, bár nem vagyok biztos abban, hogy valaha is úgy igazán meg kellett küzdenie vele. Amit csinál, annál nincs kockázatosabb, mégis, mintha neki a félelem nem is létezne, amit szerintem tökéletesen mutat az a híres fotó, amelyen a Thank God Ledge harminc centi széles párkányán áll, előtte a hatalmas mélység. Ez az egyik leginkább kifejező kép róla.

Nem célom reklámozni, de hazánkban semmi sem hozta közelebb az átlagemberekhez a hegymászást, mint a Park Kiadó Veszélyes övezet című sorozata. Ahogy a hegymászás értelmét az 1963-as, első amerikai Everest-expedícióról és a legendás Thomas Horn­beinről szóló kiadásnak sikerült megvilágítania nekem (miszerint a hegymászók valójában a hegyen jönnek rá, hogy amit keresnek – család, barátok, szeretet –, az odalent van), az Egyedül a falon segít megérteni a sziklamászókat, és elhitetni velünk, hogy ők minden kétségükkel, hétköznapi félelmeikkel együtt éppen olyan emberek, mint mi vagyunk.

(Alex Honnold, David Roberts: Egyedül a falon, Park Kiadó, 2021)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 28-i lapszámában jelent meg.)