Nevek a falon – Csinta Samu publicisztikája

Örök fejtörés a mindenkori hatalmak – és az utókor – számára, miként emlékezzenek meg méltó módon a korábbi hírneves sportolókról. Ma már csak szórványosan és külső ingerek hatására vált ki némi demagóg népfelzúdulást az életjáradék kérdése és léptéke, inkább az a gond vele, hogy csak keveseket érint. Igaz, ők azok, akik miatt ma is élénken él bennünk egy-egy olimpia vagy világbajnokság emléke, nemzeti önbecsülésünk megannyi formája és alkalma, így örvendetes fejlemény, hogy esetükben ma már többnyire közmeg­állapodás övezi a megbecsülés anyagi megnyilvánulásait.

A teljesítmény hasonló jellegű honorálása azonban csak az emberéletet kíséri végig, utána maradnak a videofelvételek, az évkönyvek, amelyek elvileg időtlen időkig őrzik a hőstettek lenyomatát. Közben viszont jönnek az új példaképek, akik korántsem érdemtelenül szorítanak maguknak egyre láthatóbb helyet a közemlékezetben, ezzel párhuzamosan pedig egyre sűrűbben kopogtatnak az ajtón az olyasfajta, mindig szomorkás pillanatok, mint amikor, mondjuk, a Budafoki MTE edzőközpontja kapcsán megkérdezik: ki volt az a Zakariás József, akiről nemrég elnevezték? Ezért nem mellékes, hogy stadionok, sportbázisok ne csak az Aranycsapat tagjainak nevét őrizzék, hanem minden arra érdemesét, akiket a mai sportoló vagy sportkedvelő többség már nem láthatott a küzdőtéren.

Ha itthon már beszélhetünk is bizonyos konszenzusról a témában, a külhoni magyar sportolókról alkotott közös emlékezet egyelőre súlyos hiányosságokkal küzd. A trianoni országroncsolás nyomán elsodródó területeken született versenyzők közül többnyire csak azokat ismerhette meg a magyar sportvilág, akik magyar színekben teljesedhettek ki. A többiekről legfeljebb véletlenül értesülhettek, hiszen az új országbirtoklóknak egy idő után arra is volt gondjuk, hogy névváltoztatásra kényszerítéssel is követhetetlenné tegyék az eredeti nyomokat. Még inkább a kommunista évtizedek során, amikor a diktatúrák mindkét irányból igyekeztek kifejteni tudatnyomorító hatásukat. Egyrészt oly módon, hogy magyar csapatok akkor is román ellenféllel küzdöttek, ha az szinte kizárólag magyar nemzetiségűekből állott, másrészt az egyén szintjén, hiszen bizony sokan nyeltek keserűeket, amikor a „gyanútlan” anyaországiak buzgón küldték ellenfelüket a jó román édesanyjukba. Aki nem bírta, visszaszólt, hallottunk már ilyen alapokról induló sportbarátságokról is.

Akár a nagy számok törvénye alapján is elsősorban a Romániával ápolt megbonthatatlan barátság szolgáltatott hasonló példákkal. Miközben azonban a birkózó Simon Lászlóról vagy Balla Ferencről, a vívó Szabó Olgáról, az atléta Balázs Jolánról vagy a tornász Szabó Katiról tudták, hogy magyarok, gyűjtőnevük mégiscsak a román maradt. Nem beszélve a komplett hokiválogatottról vagy Bölöni Lászlóról, hogy csak a közelmúltat hozzuk szóba. A történelmi szereplők többségének rehabilitálása még várat magára, de az egész olyan irtóztató hátrányból indult, hogy a hendikep ledolgozása több generációs tudatfejlődés függvénye – miközben, mint jeleztem, jönnek az új idők új titánjai. Ezért aztán életszerűbb megoldásnak tetszik, ha legalább szülőhazájukban jut nekik némi életjáradék, tisztelet, kopjafa vagy valamelyik aréna névadó ünnepsége.

Most éppen konjunktúra van, Novák Károly Eduárd, Románia sportminisztere igyekszik némileg törleszteni az adósságon. Nemcsak a romániai magyar, hanem a román nemzetiségű sportolók irányába is, hiszen a keleti szomszédnál eddig nem számított különösebb trendnek sportolókról elnevezni a különböző rendezvényszíntereket. Így például a bukaresti atlétikai stadion alig néhány éve viseli a kétszeres olimpiai bajnok, a huszadik század legjobb női magasugrójának kikiáltott, a pályafutása során 14 világcsúcsot felállító Balázs Jolán (Iolanda Balas-Soter) nevét. Los Angeles négyszeres olimpiai bajnoka, Szabó Kati valamivel jobban járt, a Franciaországban élő egykori nagyság 2008-ban, alig negyvenévesen érzékenyülhetett el, amikor leleplezte saját emléktábláját a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok falán.

Nemrég viszont önhibáján kívül egy sokéves barátságot is kockára tevő történet áldozatává vált. A sportminisztérium kezdeményezésére több romániai sportcsarnokot is egykori jeles versenyzők neve által igyekeztek megszemélyesíteni, többek között a dévait, ahol a nyolcvanas években a világverő női román tornászok generációi nőttek fel. Az anno az ottani edzőközpontban készülő nagy bajnokok közül több név is felvetődhetett, a szaktárca azonban minden bizonnyal a dicsőséglista alapján döntött: legyen a négyszeres olimpiai bajnok Szabó Kati! Az ötlet azonban kiverte a biztosítékot, Daniela Silivas erőteljesen hangot is adott megbántottságának. A háromszoros ötkarikás, hétszeres vb- és ötszörös Eb-aranyérmes sportoló annak idején amolyan örök párost alkotott Katival, azt követően is rendszeres kapcsolatot ápolnak, hogy Silivas 2003-ban az Egyesült Államokba költözött.

„Tizenkét évesen kerültem a dévai tornaközpontba 1984-ben, Los Angeles után pedig a felnőttválogatott keretébe. Sohasem voltak gondjaim a bentlakással, a sportlíceumbeli kötöttségekkel. Dévai születésű vagyok, a családom tízpercnyire volt a teremtől, de nekem mindig sokkal fontosabb volt a társakkal lenni, mint hazamenni. Az édesanyám sokáig haragudott is ezért” – mondta korábban Silivas. – Ugyanakkor sohasem éreztem, hogy riválisok lennénk Katival. Egy szobában laktunk, 1987 végéig mindent együtt csináltunk, tizenhat éves koromig volt mellettem, de utána is folyamatosan tartottuk a kapcsolatot. Fegyelmezettségét, rendszeretetét a környezetében is igyekezett érvényesíteni – mégiscsak négy évvel volt idősebb, mint én –, de sohasem vitte túlzásba.” Kati is elismerően beszélt volt szobatársáról: „Szinte a megjelenése pillanatától látszott, hogy ő lesz az új csillag. Roppant tehetséges volt, ugyanakkor tele ambícióval. Én akkor már tisztában voltam a képességeimmel, a korlátaimmal, hogy kevésbé vagyok tehetséges, és hogy ennek ellensúlyozására rengeteget kell dolgoznom.”

A barátság azóta is tart, évi több alkalommal találkoznak, és remélhetőleg a névadós affér sem okoz törést a kapcsolatban. A dévai tornásznagyság felháborodása ugyanis célt ért, megváltoztatták az eredeti döntést, és a létesítményt immár Daniela Silivas-csarnokként fogják megismerni a jövő tornászpalántái. Katinak meg marad a szentgyörgyi sportcsarnok és szülőfaluja, Zágon óvodája, amelynek falán ugyancsak az ő neve díszeleg.

A történet itt akár hollywoodi véget is érhetne, végcímzene, stáblista, könnyek. Arról azonban nincsenek naprakész, főleg hiteles információim, hogy kiben milyen érzelmeket keltett a sajnálatos hercehurca. Arról meg pláne nincsenek, méltónak érzi-e az egykori világbajnok kézilabdázó, Birtalan István, hogy egy középiskolai sportterem viselje a nevét szülővárosában, Zsibón. Az viszont megelégedéssel nyugtázandó hír, hogy a korán elhunyt nehézsúlyú szabadfogású birkózó Európa- és világbajnok, olimpiai bronzérmes Simon László nevét viseli a jövőben a marosvásárhelyi sportcsarnok. Tizenegy évvel azt követően, hogy egy kezdeményező csoport elkezdte a harcot a név­adás érdekében.

Nagy sportélményeink hősei ugyanúgy egyetlen életet éltek, mint bármelyik halandó. Teljesítményük azonban bőven feljogosítja őket arra, hogy haláluk után is előkelő helyet adjunk nekik a közös emlékezetben. A formai keretek pedig – tűnjenek pusztán szimbolikusnak is – alkalmasak arra, hogy naponta emlékeztessenek nagyságukra. És saját törékenységünkre.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!