Beleszólási szabadság – Vincze András publicisztikája

Iván bá már szerepelt ezeken a hasábokon – testnevelő tanárom és egyben a legjobb edzőm is volt. Szoktam emlegetni, neki köszönhetem, hogy ötvenöt esztendősen is bőven van még erőm, de ami a legfontosabb, töretlen kedvem a sportoláshoz. Ő alapozta meg mindazt bennem, amit a labdarúgópályán, a kosárpalánk alatt vagy éppen a röplabdaháló előtt-mögött produkálni illik annak, akinek van némi gömbérzéke, sőt, ha a jelenkori hobbifutó-mániámat is idesorolom, akkor az egykori tesitanárnak hála, az atlétika sem maradt ki a gyerekkori sportrepertoárból. Ami a tanár úrral kapcsolatban még említést érdemel, hogy bolgár születésűként (ha jól emlékszem, ide nősült, Budapestre) tett meg mindent azért, hogy mi, magyar ifjak magyar sportrajongók is legyünk. Aranyosan törte a nyelvünket, ez ügyben csak egy abszolút gyerekes példa kívánkozik ide: a „Pekló, a labdát ütni kell, nem tolni...” nála így hangzott, hogy „Pékló, a lábdát jütni kéll, nyém tolnyi…”, és persze mi szanaszét dőltünk a nevetéstől, leginkább a Pékló miatt.

A második apánk volt.

Sőt, az iskolás időkben néhányunk talán több időt töltött el Iván bával, mint a szüleivel, merthogy hét végén (akkoriban amúgy még szombaton is volt tanítás) versenyekre jártunk: a kilencedik kerületben a foci, a szertorna, a kézi- és a röplabda volt a sláger, iskolák specializálódtak a legtehetségesebb gyerekek felkutatására. A Telepy utcában a legjobb tornászok, a Mester „hatvanhétben” a későbbi kézilabdás ászok, a Lenhossékban (ez lett volna ugyebár Iván bá terepe) a röpis tehetségek és az akkori labdarúgóbőségben néhány, később ügyesebbnek mondott futballista pallérozódott. S ehhez hozzá kell tennem, hogy az iskolai tornaterem egészen aprócska volt, állított téglalap, ugyanis magasabb volt, mint amilyen hosszú, de még ebben a különlegesen amorf sportműhelyben is lehetett – tanítani.

Senkiben fel sem vetődött, hogy Iván bá ne lett volna nagyszerű tanár – a gyerekek nála megtanultak mindent, ami a kölyöklétükhöz fontos volt: labdával bánni, kötélre mászni, ugrani, dobni, és ami mindennél fontosabb volt, általa megszerették magát a sportot is, olyannyira, hogy a legtöbbjük még ma is, őszülő fejjel is öregfiúk- vagy -lányokcsapat tagja, vagy futja a Margitsziget-köröket. Kell-e ennél jobb és hatékonyabb nevelés?

S itt elérkeztem a történet fő mondanivalójához, merthogy csodálkozva nézem, hallgatom és olvasom, mik meg nem történnek manapság: szülők vitáznak edzésmódszerekről, kiválasztásról, posztokról edzőkkel? Pontosabban ez nem is kérdés, hanem tény: manapság az edzőknek szülőkkel kell vitázniuk a sportról és a sportoltatásról.

Számomra ez érthetetlen és értelmezhetetlen, ugyanis azt sem tudom elképzelni, hogyan kerülhet egyáltalán edzés és oktatás közelébe a szülő?

Ehhez is van egy régi példám: az egykori labdarúgó-utánpótlásedző, Lajos bá az FTC Somfa közi fekete salakos pályáján tartotta a gyerekseregnek a foglalkozásokat. S azt, hogy gyerekseregnek, tessék szó szerint venni, merthogy olyan sokan voltunk az edzéseken, hogy a bemelegítő futás során a futókörön valóban körbeért a futballozni vágyó kölyökhad, az edzés pedig legtöbbször játék volt keresztben a pályán, mert éppen csak annyi labda volt, hogy így lehetett megrendezni a foglalkozást. Ekkortájt történt – már írtam erről egy korábbi publicisztikámban, de ehhez a témához is tökéletesen illik –, hogy asztalosként dolgozó nagyapám vitt az edzésre suli után, és amikor az öltöző előtt elbúcsúzott tőlem (merthogy ez a fontos részlet: ő nem jöhetett be a sporttelepre!), hogy, hogy nem, összecserélte akkori világunk uniformizált „centrumáruházas” nejlonzacskóit. Azaz ő elvitte a focicsukámat, dresszemet, gatyámat, én pedig mentem be a kis vésővel, fakalapáccsal, szögekkel megrakott cuccal, és csak az öltözőpadon vettem észre, hogy nincs nálam semmi, amiben focizni lehetne. Bőgtem, persze hogy bőgtem, mert a játék volt a mindenem, kimaradni egyetlen edzésről a világ legnagyobb fájdalma volt, míg Lajos bá rám nem szólt, hogy „Na, kisfiam, akkor ma az utcai ruhádban focizol – a téren is abban szoktál, nem?”

De.

És abban a helyzetben és pillanatban nem volt ott apám, nagyapám, hogy focifelszerelés híján leparancsoljon a pályáról, hazavigyen, ugyanis – és itt kanyarodnék vissza a szülői szerephez, vagyis inkább szerepléshez – a hetvenes években nem is léphettek be a sportfoglalkozások „szent gyepére”, legfeljebb odahaza leszidhattak azért, mert szétrúgtam a cipőmet, és összekoszoltam a fehér pólómat. S miközben manapság asztalt csapkodva követeljük cikkekben és külföldről citált példákban, hogy márpedig apáknak, anyáknak, nagyszülőknek, kísérőknek a pályára belépni tilos, aközben hajdanán erről beszélni sem kellett – egyszerűen nem illett más munkahelyére bemenni. Tehát még úgy is tudta mindenki, mi rend, hogy nem volt kiírva a felkiáltójeles mondat a bejárathoz, mármint hogy a tanáré, az edzőé a pálya, a döntés és az utolsó szó joga tornateremben, öltözőben, fekete salakoson, füvesen.

Az Iván és Lajos bá formátumú sportszakemberek alighanem meghökkenve néznék, újabban mi zajlik a meszesvonalak mentén. Mint ahogyan magam sem értem, milyen képzési rendszer az, ahol nem a stoplis cipőben dolgozó mester a fontos, hanem a civil okoskodó. Illetve, még talán nem is ez a legfurcsább, hanem az, hogy miközben majdnem fél évszázada még valóban özönlöttek a gyerekek a pályák felé, és a reménybeli futballistazsenik okítása zajlott, egyetlen kívülálló sem akarta megmondani, hogyan kell edzést tartani, melyik korosztályban milyen poszton kell játszani a srácnak, aközben ma, amikor a szűkülő sportági érdeklődés miatt rigorózus rendnek illenék lennie (kimondatlanul is!), mindenki beleszól abba, mit kellene csinálni. E furcsa élethelyzetben ráadásul gyakorta előfordulhat, már nem az edzőnek, a szakmai feladattal megbízott futballalkalmazottnak van igaza, hanem annak, aki az oldalvonalon kívülről kiabálja be a meglátásait, és akinek ráadásul még elméletei is vannak…

Néha elmerengek azon, manapság lenne-e esélyem arra, hogy kölyökfejjel féltucatnyi sportág szerelmese lehessek, és vajon milyen mágnest jelentene egy-egy kölyökmeccs ígérete vasárnapi elfoglaltságként, és ilyenkor mindig oda kerekedik ki az elmélázás, talán már esélyem sem lenne belekapaszkodni az ilyen vágyba. Se tere, se ideje, se kultúrája nincs már annak, hogy egy gyerek annyira önálló lehessen a szabadidejében, mint anno mi. S a legfurább, hogy ebben a fene nagy beleszólási szabadságban kulcsszerep jut a magamféle korosztálynak, vagyis pont azoknak a szülőknek, akik a grundkorszak generációjához tartoznak, akik nemhogy átörökítenék a srácokra a hajdanvolt fegyelmet és a testi neveléssel kapcsolatos bizalmat, hanem egyre inkább beavatkoznak abba, amihez legfeljebb emlékezési és így csupán zsigeri alapon konyíthatnak.

Abban is biztos vagyok, tehetséges, futballra, kézilabdára, röplabdára, atlétikára termett gyerek épp annyi van, mint amennyi volt a legendásként emlegetett időnkben, ami viszont veszni látszik, az a srácaink ügyességébe és önállóságába vetett hit. Sajnos nagyapáinkkal és apáinkkal ellentétben ebben az atomizált, túlpörgetett világban már elfelejtettük, hogy sportszeretetet tanítani talán a legnehezebb feladat – bizalom nélkül pedig valósággal lehetetlen küldetés.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!