A kérdéseivel segít utat találni – Zelinka Ildikó előtt megnyílnak az élsportolók

– Korábbi sportoló, sportriporter, sportcoach… Olimpiai álmok vezettek idáig?
– Az túl egyszerű lenne – mosolygott Zelinka Ildikó. – A szüleim szerették volna, ha sportolok, ezért Sződről minden reggel feljártunk a Komjádiba úszóedzésre. És megmondom őszintén: utáltam. Hideg volt, azt pedig tudjuk, hogyan próbálnak rávenni arra, hogy ússz, ebben nekem is volt részem, de fel sem tűnt, annyira természetes volt az egész. És nem is tartott sokáig, négy és fél évig úsztunk, mert a nővéremnek lett valami betegsége – talán a füle fájt, már nem emlékszem pontosan –, úgyhogy abbahagytuk mind a ketten. A nővérem elment kosarazni, és persze én is csatlakoztam hozzá a Tungsramban, a Tursics-féle iskolában. Azután következett a Testnevelési Főiskola, testnevelő tanár, úszóedző, kosárlabdaedző. Éppen elmentem volna profiként játszani, de az egyesület nem állt jól, ezért már az edzőtábor során el kellett kezdenem tanítani. Jött mellé egy kis konfliktus és akkor mindent befejeztem.

– Mindent?
– Mindent. Se tévé, se újság, sportot se néztem.

– Hogyan tért vissza?
– Volt egy ismerősöm az egyik regionális rádiónál, ő hívott, hogy ha már ilyen jó hangom van, menjek el híreket olvasni. Onnan mentem el a Duna tévéhez, amelynél már sportriporterkedtem.

– Van olyan élménye abból az időszakból, amit sohasem felejt el?
– Az első nagy bakim… Nagyon megmaradt bennem. Az atlantai olimpián történt, még az elején jártam a pályámnak, de azt mondták, felolvashatom a híreket. Az elején kicsit látszódtunk is a képernyőn, azután minden egyes hírt húsz másodperc alatt kellett elmondani. Ágai Andris kiakadt, azt mondta, ezt fejből le kellene tudni tolni… Na mondom, ha le kellene, akkor én letolom. Nem volt benne köszönet, főleg, mert lerövidítették a képeket, úgyhogy azután három hónapig el voltam tiltva mindentől. De mélyen belém égett az első műkorcsolya-közvetítés is: Bécsben tartották az Európa-bajnokságot, előtte lejártam Sebestyén Juli edzésére, és megtanultam minden lépéssor, ugrás nevét. De még így is három kilót fogytam egy hét alatt, annyira tartottam az egésztől.

– Mondjon azért jó élményt is, hogy megmutassuk, a sportújságírásnak megvannak a szépségei is.
– Persze hogy megvannak. Sohasem felejtem el például azt az egyórás interjút Egerszegi Krisztinával, ami annak apropóján készült, hogy megkapta a Szent István-díjat. Azért is volt érdekes a beszélgetés, mert még zöldfülűként egyszer kiküldtek elé a reptérre. Mondták, jön Egér, de nem szeret nyilatkozni. Megijedtem, hogy ő nem szeret beszélni, én meg alig tudok kérdezni, és ezt meg is mondtam neki. Cserébe jókat mondott, én pedig rájöttem, megéri emberinek lenni, mert akkor a sportolók megnyílnak.

– Érezte valaha bármiféle hátrányát annak, hogy nő?
– Nem. „Fiúsított” lány voltam annak idején a Duna tévében, a vezetéknevem miatt elneveztek Zolikának, volt is nagy csodálkozás, amikor összevonták a sportosztályokat. Ültünk a Magyar Televízió sminkjében és jöttek a régi dunások, hogy Zolika, de jó téged látni! Mindenki csak nézett, hogy ki az a Zolika.

– Mára már csak a DigiSport maradt.
– És a sportcoaching…

– Akkor arról meséljen! Szerintem sokan azt sem tudják, mi fán terem.
– Egyetértek. Igazság szerint nálam is hosszabb folyamat volt eddig eljutni a sportolói lét sikerei és kudarcai, a váltások, a sportból való kiválás után, és azután, hogy riporterként láttam a sportolókat és edzőket. Bejöttek a stúdióba, mondtak valamit, azután a végén, amikor megállt a kamera, egészen mást. Mégsem ez indított el az úton, kellett egy magánéleti trauma, hogy elkezdjek önismerettel foglalkozni, akkor jöttem rá, milyen jó lenne a médiában dolgozóknak is segíteni, de végül megint csak a sportnál kötöttem ki. Igaz, hogy ott van a sportpszichológia, de szerintem a kettő jól megfér egymás mellett, és mi nem megyünk annyira mélyre.

– Ez mit jelent?
– Egészséges emberek aktuális nehézségeivel foglalkozunk. Persze lehet, hogy közben előkerül egy-egy probléma, amelynek háttere a múltban gyökerezik, de mi azzal nem foglalkozunk, mi a jövőbe tekintünk. Ha van egy sztori, ami előhoz egy múltbeli sérelmet vagy fájdalmat, rossz megélést és azzal foglalkozni kell, mert olyan mértékben hat a jelenre, akkor az a pszichológus feladata. Mi a múlttal csak annyit foglalkozunk, ami a jelen megértéséhez szükséges, utána előre tekintünk.

– Kik választják a sportpszichológus segítsége helyett a coachingot?
– Azok, akikben ellenérzés van a pszichológiával szemben, és azt mondják: nem vagyok beteg, nem megyek pszichológushoz. Olimpiai érmesek, világbajnokok járnak hozzám képzésre, hogy amit aktív sportolóként átéltek, azt megértsék és segítsenek a fiataloknak, akiket most ők készítenek fel a versenyekre. Én a kérdéseimmel próbálok segíteni abban, hogy felfedezzék, milyen problémával szembesülnek és próbálják megoldani.

– A sportolókat ismerve ők azonnali eredményt akarnak. Ez mennyire reális?
– Ha valaki eljön hozzánk, minimum öt alkalomra szerződünk. Ez persze nem elég ahhoz, hogy megváltoztassuk a húsz-, huszonöt, harmincéves beidegződéseket, vagy legalább elindul a felismerés folyamata, hiszen csak akkor lehet fejlődni. Azt szoktam mondani, mi nem halat adunk, hanem halászni tanítunk. Vannak módszerek, amelyek lassabban hatnak, vannak, amelyek gyorsabban – és igaza van, a sportoló valóban azonnali megoldást keres. Néha talál is, hiszen előfordul, hogy az első beszélgetés után elképesztő fellendülés tapasztalható már a következő mérkőzésen, de ez nem jelenti azt, hogy abba lehet hagyni a munkát. Ebbe a csapdába sajnos sokan beleesnek.

– Össze kell törni dolgokat ahhoz, hogy azután a cserepekből valami új épüljön?
– Ha trauma van benne, akkor az már a pszichológus feladata – mi tényleg az aktuális nehézségek feloldásával foglalkozunk, a megoldásokat keressük. Van egy kedvenc gyakorlatom erre. Mennyi tizennyolcszor öt?

– Kilencven.
– És hogy jutott el idáig?

– Tízszer öt plusz nyolcszor öt.
– Majdnem mindenki így csinálja, mert az iskolában így tanítják. De miért ne lehetne hússzor öt mínusz tíz? Vagy tizennyolcszor tíz és annak a fele? Ezzel csak azt akarom mondani, hogy nem kell ragaszkodni egyfajta megoldáshoz. Ha valami nem megy így, akkor majd megy másképpen.

– Egy szó kúszik az agyamba újra meg újra: a felelősség. Nem jelent ez valamiféle nyomást?
– Persze. Ugyanakkor mindig azt mondom, ez olyan segítő szakma, amelyben a különböző utakat próbáljuk megkeresni úgy, hogy a hozzánk fordulónak a lehető legjobb legyen. Ezért veszélyes például, ha valakit a cég vezetője küld el üzleti coachingra. Mert simán benne van a pakliban, hogy a beszélgetés közben rájön, ő nem érzi jól magát a helyén és a megoldás az, ha új munkahelyet keres. Ami engem illet, én mindent hozzáteszek, amit az egyetemen tanultam, minden eszközt előveszek, aztán eljutunk valahová. Az ő felelőssége, hogy mit vesz ki belőle. Itt is van egyébként vizualizáció, vannak kártyák, van rajzolás és felírás.

– Felírás?
– Nevezzük inkább erőforrásgyűjtésnek. Előveszünk egy papírlapot, és megkérdezem: mi az, amiben jó vagy? Általában két-három tulajdonság kerül a papírra. Ilyenkor segítek továbblendülni, például megkérdezem: gyors vagy a labdával? A válasz: persze, de ez az alap. Visszakérdezek: bocsánat, így születtél, hogy gyors voltál vagy tettél bele energiát? És ha igen, mennyit? Van, aki rájön, hogy nem elég szorgalmas. Szidja az edzőt, de közben felismeri, hogy csak a minimumot teszi hozzá az edzésen, de olyan is volt már, hogy valaki rájött, azért sérül meg mindig, mert túlvállalja magát – és ezek a felismerések a legjobbak. Hogy felismered, melyek a fejlesztendő területek. A félreértések elkerülése végett: nem az a cél, hogy az adott sportoló mindig hozzánk forduljon. Mi nem tanácsot adunk, hanem a kérdéseinkkel segítjük, hogy ki tudja választani a saját útját a különböző lehetőségek közül.

– Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy valamiféle mentális segítségre minden sportolónak, sőt, talán minden embernek szüksége van?
– Pontosan. A 2008-as olimpia után felmérést készítettek az érmesek bevonásával, amelynek az volt témája: mi segítette őket legjobban az eredmény elérésében. Az első a sportoló és az edző közötti viszony lett, a második a sportolói önismeret, és csak a harmadik, hogy milyen körülmények között tudtak felkészülni. Ez azt mutatja, hogy a kommunikáció, az elfogadás, egymás és önmagunk megértése nagyon fontos. Az pedig már az egyéntől függ, hogy valaki az edzőjével, a csapattársával, a csapathoz tartozó szakemberrel vagy egy idegennel szeret beszélni a nehézségeiről. Erre időt kell szánni, mert jó kérdésekkel meg lehet találni a jó válaszokat. És nem azt mondom, hogy ettől te majd olimpiai bajnok leszel, hiszen van, amin nem tudunk változtatni – hogy esetleg van nálad erősebb, magasabb, gyorsabb –, de legalább nyugodt lehetsz, hogy mentális oldalról is mindent megtettél.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. január 29-i lapszámában jelent meg.)