Olga Erdélyből – Csinta Samu publicisztikája

Ez most nem a klasszikus lesz, amely szerint „utolsó szavaival azt mondta...”, pedig némi csúsztatással annak is nevezhetném. A január 5-én, 83 éves korában elhunyt kétszeres világbajnok tőrvívót, Szabó Orbán Olgát még tavaly tavasszal készültem meglátogatni, úton Budapest felé az autóból jelentkeztem be. „Mostanában aligha tudom fogadni, épp mentőre várok” – mondta meglehetősen beteg hangon, ugyanakkor szinte mentegetőzve. Aztán gyorsan még sajnálkoztunk egy sort, hogy őt sem kerülte el ez a gyűlöletes vírus, na de sebaj, néhány hét múlva találkozunk.

Mondanom sem kell, a találka örökre elmaradt. Egykori csapattársától, Ardeleanu Tasi Zsuzsától értesültem, hogy Olga néni egyre betegebb, tolakodásnak éreztem volna ilyen állapotban meglátogatni. Most meg már csak egyfajta nekrológ marad, de inkább nevezzük emlékezésnek olyan korról, amelyben a romániai tőrvívás tele volt magyar lányokkal és asszonyokkal, a román válogatott „hivatalos” nyelve pedig a magyar volt. Talán Olga néni sem venné zokon, hogy a privát gyász mellett a régi társakkal együtt siratjuk el őt.

A Szatmárnémetiben élő Zsuzsa néni nem egészen fél év alatt „árvult el”. A világverő szatmári „muskétások” közül előbb Stahlné Jencsik Katalin ment el 2009-ben – Zsuzsa néni szerint túl jó ember volt, a másokért való aggódás és készenlét emésztette fel az egészségét. Aztán tavaly augusztusban az ugyancsak romló egészségi állapotú BEK-győztes labdarúgóedző, rövid ideig magyar szövetségi kapitány, Jenei Imre neje, Gyulai Ilona hagyta itt ezt a világot. Tasi Zsuzsával kiegészülve hármójukat búcsúztatták 1964-ben a szatmári állomáson. Az ifjúsági korú helyi együttes ugyanis megnyerte a felnőtt román bajnokságot, a bukaresti katonaklub, a Steaua megbízottjai pedig parancsba kapták, hogy addig nem mozdulnak a magyar határ menti városból, míg meg nem szerzik a frissen érettségizett leánykák, illetve szüleik beleegyezését.

Orbán Olga akkor már régi bukarestinek számított, őt már két évvel korábban „levadászták”. Az ötvenes-hatvanas évek a tinik berobbanását hozta a tőrvívásban, az Olgáéhoz hasonló villámkar­rier azonban még akkoriban is feltűnést keltett. Az 1938-ban született kolozsvári lány nem töltötte be a tizennegyedik életévét, amikor franciatanárnője, Bartos Katalin elvitte az osztályát egy vívóedzésre. A sportággal ismerkedő diáklányok között Olgá­ra különösen felfigyeltek, hamar a kolozsvári Haladásnál találta magát, amelynél a legendás

Ozoray-Schenker Lajos vívómester vette pártfogásába. Katonatiszt volt az öreg, kemény ember, Bécsújhelyen végezte az akadémiát, aztán lett vívómester. Az edzéseken semmi viccelődésnek, lazaságnak nem volt helye, katonai fegyelem az első perctől az utolsóig. Ezt képtelen volt elsöpörni Trianon, román hatalom, kommunizmus, semmi.

Ilyen „bánásmód” mellett szinte nem is szabad csodálkozunk, hogy Orbán Olga alig tizenhat évesen, 1954. július 11-én megnyerte az országos ifjúsági bajnokságot. Egy esztendővel később a felnőttet is. Alig több mint két évvel korábban fogott első ízben fegyvert a kezében. Ő szállította a román vívó­sport első olimpiai érmét is, 1956-ban Melbourne-ben végletekig kiegyensúlyozott döntőben, szétvívás után lett második. Zárásként pedig, szinte egy emberöltő múltán, 1972-ben Münchenben egy csapatbronz, amelynek immár Jeneiné Gyulai Ilona és Stahlné Jencsik Katalin is tevékeny részese volt. Mellettük Maria Vicol és Ana Pascu tette egésszé a csapatot, a román vívósport azonban évtizedeken át a kolozsvári és szatmári forrásból táplálkozott.

Lehetne titkok után keresgélni, de minek. Ardeleanu Zsuzsa amúgy is rövidre zárta a dolgot: a titok Csipler Sándor, a legendás vívóedző, aki Melbourne-ben Orbán Olgának is igyekezett hasznos tanácsokat adni. „Ma már azt mondom, belelátott a lelkünkbe, kiváló emberismerő volt. Persze használt ő nagy szavakat is, meglátod, nagy vívó leszel, világbajnok, hasonlókat, és aki »elhitte« neki, abból valóban jó vívó lett. Az én korosztályom, a '46-osoké tényleg kivételes volt, hiszen Jencsik Kati, Gyulai Ilona és jómagam is világbajnok lettem. Én csendes, szófogadó kislányként ragaszkodtam a klasszikus vívóiskolához, azt csináltam, amit mondtak, tanítottak nekem. Jencsik Kati támadóbb alkat volt, Sanyi bácsi felismerte ezt, másképp kezelte őt. Ma már hajlok arra, a talán túlzott fegyelmezettségemmel magyarázható, hogy nem lettem még sikeresebb a sportágban. Egyetlen csapatvilágbajnoki aranyéremig jutottam, míg Jencsik Kati egyéni világbajnok is lett” – idézte fel az emlékeit.

Időközben Tasi Zsuzsa eltűnt, feltűnt Ardeleanu Zsuzsa. Gyulai Ilona helyett pedig Drimba Ilona ijesztgette az ellenfeleket. A névváltoztatás hátterében mindkettőjük esetében a házasság, a férj neve állt. Mindketten világszintű tőrözők: Ardeleanu István csapatvilágbajnok, Ionel Drimba pedig Mexikóban a román vívás történetének első olimpiai aranyát jegyezte. Bővebben Kamuti Jenő tudna erről mesélni.

Amúgy három néven is érdemes nyomozni mindkét hölgy után. Gyulai Ilona esete az egyszerűbb: elvált Drimbától, férjhez ment a fess futballista Jenei Imréhez. Zsuzsa néni esetében azonban a sors furcsa „vágásával” van dolgunk. Bonyolult történet, de nem feltétlenül abban az értelemben, ahogy a külvilág esetleg gondolná. Leendő férje, az ugyancsak szatmári Weissböck István nem ismerte az édesapját, aki a második világháborúban tiszt volt, a németüldözés elkezdődése után, 1948-ban gyakorlatilag el kellett menekülnie Szatmárnémetiből. Sopronban telepedett le, de a felesége nem ment utána a gyerekekkel. 1966-ban még Weissböckként nyerte meg Bécsben a tőrvívó ifjúsági világbajnokságot, és nagyon szenvedett tőle, hogy az apja ez alkalommal sem kereste meg. Egy évvel később megpróbált apja nyomára bukkanni, de sikertelenül, aztán egy elkeseredett pillanatában úgy határozott, felveszi amúgy magyar sógora, Ardeleanu nevét. A romániai magyar sportélet egyik tév­eszméje, hogy a Steauánál kényszerítették volna névrománosításra.

Lehetne haragudni a korra, a sorsra, de minek? Az olimpiai bajnok tőrvívó, Dömölky Lídia azt mondta, ha Olga velük van és nem a románokkal, verhetetlen lett volna a magyar válogatott, nemcsak 1964-ben nyernek olimpiát, hanem kétszer, de akár háromszor is. Néhai Szabó Orbán Olga a bölcs emberek nyugodtságával kezelte, hogy igazából a budapesti szomszédai sem tudták, ki lakik a közelükben: „Hiába, lehettem bármilyen büszke magyar, Romániának nyertem érmeket.” Bár az ugyancsak a Partiumból átszármazó Bay Béla vívómester többször is kapacitálta, hogy neki magyar színekben kellene vívnia, a hazaváltás megvalósítása riasztóan nehéznek tetszett. Maradt hát minden a régiben. Az 1962-es argentínai világbajnokságon azért Bay Béla még mondott egy cifrát neki, amivel kizökkentette a fásultságból, azt követően pedig már megállíthatatlan volt.

Zsuzsa néni most már egyedüli tanúja azoknak a koroknak. Azt mondja, őt nagyon szereti a Jóisten, nem szabad elszomorodni, a szomorúság hamar lehúz. A vívásról a nőszövetségre váltott, azt mondja, jó döntés volt, hiszen ha a vívásból ki is öregedett, az egyházi tevékenységek nem korhatárosak. A karantén idején rögzítette zongorajátékát, a hanganyagot pedig elküldte az ismerőseinek. Ha csak feleannyi megbékélést szerzett velük, már nem tette hiába, hiszi és vallja.

És hitetlenkedve ingatja a fejét, amikor előkerül a régi történet, hogy Szabó Orbán Olga Melbourne-ben így írt alá egy rajongó által elébe tett fényképet: Orbán Olga (Erdély). Csak úgy, ösztönösen. Ez az Olga, ez az Olga...

Most meg már csak egyfajta nekrológ marad, de inkább nevezzük emlékezésnek olyan korról, amelyben a romániai tőrvívás tele volt magyar lányokkal és asszonyokkal, a román válogatott „hivatalos” nyelve pedig a magyar volt. Talán Olga néni sem venné zokon, hogy a privát gyász mellett a régi társakkal együtt siratjuk el őt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!