Könnycsepp Luzernért – Csinta Samu publicisztikája

Nézem a második körös tervek szerint Luzernben nyolc nap múlva kezdődő téli univer­siade honlapját, s mi tagadás, erős szívfájdalom vesz erőt rajtam. Luzernnel amúgy is különleges szívbéli kapcsolatot ápolok, ami abszolút személyes jellegű, ennek ellenére megosztom abban a hitben, hogy másokkal is történt már hasonló. Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek derekán történt, hogy utolsó pillanatban kérelmezve újságírói akkreditálásomat a zürichi Weltklasse atlétikai gálára, égen-földön nem találtam már szállást a versenyt rendező városban. Egészen pontosan a saját költségvetésembe beleférő árszínvonalú szállások keltek el, így keveredtem Luzernbe, egy kedves családi panzióba. Gond egy szál sem, a svájci államvasutak még így is hamarabb eljuttatott Zürich­be, mintha Pestszentlőrincről igyekeztem volna a Népstadionba.

A verseny napján talán a tejszállítók csörömpölésére ébredtem, de mindenképpen nagyon korán, kint gyönyörű reggel harsogott, gyorsan el is indultam felfedezni magamnak a hajnali Luzernt. Könny­csepptisztaságú városkában sétálgattam, az aznapi élet épp csak elkezdődött, a szembejövő emberek szinte kivétel nélkül köszöngettek nekem, a teljesen idegennek, a tó látványa egészen magába szippantott. Mire visszakanyarodtam reggelizni a panzióba, meggyőződéssé érlelődött bennem az érzés: itt bizony szívesen élnék. Nem sok helyen éreztem hasonlót, de hát a „falusi” ember már csak ilyen. Azóta mindig felkapom a fejem, ha Luzernről hallok, és ez vélhetően így is marad, amíg még lesz min felkapnom. Így talán kicsivel érthetőbb, miért sajdult bele a szívem, amikor az említett honlapon azt kellett olvasnom: törölve. A koronavírus omikron variánsának megjelenése miatt ugyanis nem rendezik meg a téli universiadét, amelyre december 11–21. között került volna sor. Immár egy halasztás után januárról decemberre tolták az eseményt, szeptember közepén pedig valamennyi résztvevő számára kötelezővé tették az oltás felvételét. Amikor e sorokat írom, a hivatalos portálon még futottak a népszerűsítő videók, a „jönjönjön!” érzést fokozó életképek, porzott a hó a sítalpak alatt, svájci férfiak fújták a havasi kürtöt, vidám fiatalok fotózkodtak, egyszóval minden olyan volt, ahogy már megszoktuk a hasonló események előtti visszaszámlálások alkalmával. Csak épp mégsem.

Nyilván az vesse az első követ a szervezőkre, aki bármilyen garanciát tudna vállalni, hogy semmi jóvátehetetlen egészségügyi fejlemény nem történik egy tíznapos, bizonyos településre és körzetébe nagyobb embertömeget sűrítő rendezvény alatt. A minden bizonnyal sok latolgatás után meghozott döntéssel viszont egy időre újra le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy megtanultunk együtt élni a vírushelyzettel, hogy a megfelelő szabályok, elővigyázatossági intézkedések betartásával úrrá tudunk lenni rajta. Ezt az érzést táplálgattuk magunkban a tokiói olimpia megrendezésével, az európai futball-lelátók újra benépesítésével, azokkal az „apróságokkal”, amelyektől lassan visszatalálni hittük magunkat korábbi életünk megszokott komfortzónájába. A felejtési mechanizmusok amúgy is működnek, az említett lazítások még inkább az ember és tudomány összefogásának győzelmét hirdették. „Halál, hol a te fullánkod, pokol, hol a te diadalmad...”

Igyekszem higgadtan mérlegelni: az olimpia továbbhalasztása nem volt lehetséges, teljes törlése pedig egy sereg messzeható érdek és szempont miatt nem volt opció. A téli universiade viszont nem akkora durranás, hogy annak érdekében tompítót kelljen szerelni valamennyi érzékszervünkre.

„Mindössze” ötvennyolc ország képviselői készültek Svájcba, köztük öt rövid pályás gyorskorcsolyázó és egy hódeszkás sportoló Magyarországról. Akiknek ugyanúgy kimarad az életükből – talán véglegesen – egy sportvilágeseményen való részvétel, sokak számára a csúcs, amit képességeik vagy sportolói terveik engedélyeztek volna. Mindenesetre kivárnék egy ideig azzal, hogy megkérdezzem Albert Viktória gyorskorcsolyázót, milyen érzés volt elmondani társai nevében is a versenyzői fogadalom szövegét.
Ne legyenek kétségeink: a luzerni csak az egyik sportrendezvény azok sorában, amelyek egy időre várhatóan újra karanténkorlátok közé szorulnak. A női kézilabda-világbajnokság szekere már nekilódult, és valószínűleg alig figyeltünk volna fel a hírre, hogy néhány „pozitív” már kezdés előtt lemaradt róla, ha ezt nem kellene lassan egyfajta általános csillagállás elemeként értelmezni. Pedig nem szabad, de legalábbis nem érdemes másként.

A hírek alapján Svájc járványügyi helyzetét eddig nem kezeltük a legriasztóbbak között, az alpesi ország vélhetően ezt az állapotot igyekszik konzerválni az universiadés lockdownnal. A jelek szerint a járvány elleni védekezés terén már-már szélsőségesen bekeményítő Ausztria példája sem marad követő nélkül, Németországban is egyre inkább hasonló hangokat ütnek meg. Először úgy volt, hogy a Borussia Dormund–Bayern München rangadót papírmasénézők előtt rendezik meg, holott 67 ezer, elővételben értékesített belépő áráról lemondani nem lehetett fájdalommentes döntés. Nem sokkal később az egészségügyi hatóságok iránymutatásának megfelelően határozott a német kormány a sportesemények látogathatóságáról. A labdarúgó-stadionokban maximum fél ház, legfeljebb 15 ezer néző lehet, a jégkorong-, kézilabda- és kosárlabda-mérkőzésekre pedig legfeljebb ötezer. Felvetődik, ezek után lesznek-e nézők szombaton Dortmundban, mert egyelőre újra lehet árulni a jegyeket. Azt is közölték, hogy egy másik országrész, Bajorország miniszterelnöke Markus Söder azt szeretné, ha a tartomány futballmeccseit az év végéig zárt kapuk mögött tartanák.

Újra ott lennénk, ahol a part szakad? A kérdésként megfogalmazott megállapításban persze lehet némi túlzás. Ha a megelőző védekezés módszerei nem is, az ahhoz való társadalmi viszonyulás mindenképpen átalakulóban, még ha némileg hatósági kényszer hatására is. Miközben mélységesen ott gyökerezik az emberi természetben a viszolygás minden ellen, ami kötelező, a sport az ez irányú elfogadás tekintetében is fontos szerephez juthat. Ha csak részben igaz, miszerint a kizárólagosság meghirdetése óta az élményhabzsoló, semmiről lemaradni nem akaró fiatalok máris özönlenek az oltakozásra, akkor ez a sport iránt érdeklődők között is hasonló emulziót indíthat el.

Márpedig a nagy számok törvénye alapján egy hasonló folyamat valóban tömegeket mozgósíthat annak minden előnyével és hasznával, legyen közegészségügyi vagy csak a sportélmény nagy közös ügye. Luzern esete persze ettől még sokaknak és hosszasan fájhat. Precedensként pedig további hasonló döntések eredőjénél is állhat, ha az egyéb kötelező érvényű rendelkezések nem érik el a kívánt hatást. A közös védekezési procedúrák kidolgozása már az uniós fórumok számára sem tetszik ördögtől valónak, és ez még a sportrendezvények szervezése tekintetében is teremthet egyfajta zsinórmértéket. Mert ha az általános érvényű direktívák nem is írhatják felül teljes mértékben egy ország közegészségügyi politikáját, a kiszámíthatóság sohasem árt. Nem utolsósorban azért, mert Magyarország több sportvilágverseny rendezésére is készül az elkövetkező két-három évben, és ma már aligha szabad azzal lesöpörni az emberekben egyre mélyebben gyökerező, vélhetően generációs léptékű aggodalmat, hogy hol lesz már 2023-ra a koronavírus-járvány. Mert a szakemberek szerint még sokáig velünk marad.

A modus vivendi megtalálása a sport területén tetszik az egyik legfontosabb feladatnak. És nemcsak ama lassan közhelyszámba menő párhuzam jegyében, mely szerint egy mérkőzés maga az élet, a küzdelem, a bajtársiasság, a győzelmek és csalódások feldolgozásának zanzásított „tananyaga”. Tekintélyes mértékben azért is, mert a honlapokon megjelenő „elmarad” feliratok nemcsak a vereségtudatot erősítik bennünk, hanem pótolhatatlan hiányokat is teremtenek egész generációk életében. Akik, mint tudjuk, nem szívesen maradnak le semmiről. Akárcsak mi évtizedekkel korábban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!