Kavicsnak, bükkfának lenni – Győrffy Ákos, a futballrajongó költő

– Milyen futballapukának lenni a huszonegyedik századi Magyarországon?
– Őszintén szólva annak idején nem tudtam elképzelni, hogy valaha is ebbe a státusba kerülök. Amíg nem lett családom, különösebben nem foglalkoztatott a labdarúgás, aztán megszületett a nagyobbik fiam, akit négy-öt évesen igen intenzíven elkezdett érdekelni a futball. Mit tehet ilyenkor az ember... Elzárkózhat tőle, de én nem akartam, és azon vettem észre magam, hogy együtt nézem vele a meccseket: az NB I-et, a Bajnokok Ligáját, az Európa-ligát, ha meg vébé vagy Eb volt, akkor azt. Újabb lépést jelentett, amikor elkezdett futballozni.

– Itt, Kismaroson?
– Igen, a Kismarosi Fortuna SC-ben, amelyet 1930 körül alapítottak, vagyis meglehetősen nagy múltú klubról beszélünk. Jöttek ugye az edzések, a különböző tornák, amelyekre én is elmentem, és ha akartam, ha nem, fokozatosan képbe kerültem. Már hét éve focizik, de vannak speciális „ügyei” is. Nagy előszeretettel űzi az online futballjátékokat, kommentálja a mérkőzéseket, és már-már Hajdú B.-i magasságokban jár. Büszkén hozzáteszem, a kisebbik fiam is a Fortuna SC igazolt labdarúgója.

– A fiai révén kapcsolódott össze a futballal, ugyanakkor nehezen tudom elképzelni, hogy gyerekkorában ne vonzotta volna a labda.
– Persze, élesen emlékszem rá, hogy a nyolcvankettes spanyol vébét – akkor voltam hatéves – elejétől a végéig követtem, és nyolcvanhatban a zánkai táborban néztem tévén a szovjetek elleni nulla hatot. Én is rendszeresen rúgtam a labdát a nagymarosi házunk előtt az utcán, de inkább tengóztunk. Minden évben kaptam egy új pár stoplis cipőt, mert éppen évente rongyolódott szét a csukám, meg nyilván a lábam is nőtt. De a serdülőévekkel elmúlt a futballszerelem.

– Milyen epizódok melegítették fel a szívét a srácok meccsein?
– A Bozsik-tornák jutnak eszembe. Micsoda pillanat, amikor a gyereked gólt rúg, s nem is egyet, hanem hármat vagy ötöt... Emlékszem nagyon szép gólokra, amikor egy villanásnyira megáll az idő, és egyfajta teljességet érez az ember. Ha csak egy pillanatra is, de ilyenkor helyreáll a világ teljessége. Jó belefeledkezni.

– Képes lelkesedni, rajongani valamelyik csapatért, játékosért?
– Hébe-hóba eljárok a nagyobbik gyerekkel válogatott, NB I-es vagy NB II-es meccsekre, körülöttünk mindenki őrjöng, feláll, ugrál – én vagyok az egyetlen, aki végigüli a mérkőzéseket. Ilyenkor mindig megkapom, hogy apa, hát te nem örülsz, hogy gólt rúgtak... Mondom, dehogynem, de nem olyan alkatú ember vagyok, aki elkezd felugorva őrjöngeni.

– Az sem billentette ki, amikor a nyári Eb-n Schäfer befejelte a második gólt a németeknek?
– De, de... Ott már eljutottam a határáig, sőt írásra ragadtattam magam! Olyasmiről elmélkedtem, hogy az a meccs túlmutatott önmagán, volt valami szimbolikus hatása. Szóval, az a mérkőzés már átvitte az én ingerküszöbömet is.

– A Mandinerben van egy sorozata Mindennapi metafizika címmel. Mi lehet a sport, a futball metafizikája? Költőként miként tudja kitágítani a sport terepét?
– Értem Esterházy Péter futballról megfogalmazott igazságát. Valami olyasmit mondott, hogy a játék a pályán leképezi az életet is, az ott történtek az életünkre is rímelnek.

– A mindennapi harcainkra, küzdelmeinkre?
– Arra is, meg arra, hogy az ember hogyan reagál bizonyos helyzetekben. Mennyire bátor, mennyire lát... Nem vagyok hozzáértő, de úgy mondják, arról ismerszik meg a nagy játékos, hogy egy-két-három mozzanattal mindig előrébb jár, átlátja a rendszert, mert megvan hozzá az intelligenciája.

– Ugyanakkor minden ember más világ, más ambíciókkal, más tulajdonságokkal, az egyik alkalmasabb, a másik kevésbé a versenyhelyzet kezelésére.
– Igen, például a gyermekeknél jól megfigyelhető, hogy valaki ledermed, mást meg éppen az inspirál, hogy érzi a tét súlyát. Aztán beszélhetünk közösségépítő erőről is, arról, hogy az ember megpróbál a részévé válni valaminek. Nem egy önző játék.

– Messziről észrevehető, ha valaki szorong a pályán?
– Szerintem a profi mezőnyben ezt nem nagyon lehet érzékelni. Amíg valaki eljut eddig, jó néhány rostán átmegy, ha pedig annyira introvertált, korábban fennakad.

– Egy-egy kiemelkedő egyéniséget sportága művészének szoktuk titulálni. Tudja az esztétikum tükrében figyelni a sportolókat?
– Tény, hogy jó vagy viszonylag használható játékosokból egy rakás van, de olyanokból kevés, akik átlógnak ezen a határon, és már ritka térbe, hogy úgy mondjam, az istenek birodalmába kerülnek... Ami engem meg tudott rendíteni, az Fa Nándor teljesítménye, az ő emberi lénye. Talán nem véletlen, hogy egy ilyen magányos sportágról, kihívásról beszélek – számomra van valami vonzó abban, amikor az ember hónapokig egyedül vitorlázik az óceánokon, meg abban is, ahogy Fa Nándor beszélt róla, hogy miért csinálja.

– Kicsit még ütném a vasat... Vannak olyan sportolók, akiknek nem megszerezhető, hanem magukkal hozott tudásuk van, a múltba visszanyúlva ilyen kiválasztottnak gondolom az úszó Egerszegi Krisztinát, a kosárlabdázó Drazen Petrovicot, az alpesi síző Ingemar Stenmarkot, a labdarúgó Diego Maradonát vagy a pályája vége felé járó teniszezőt, Roger Federert.
– Egyetértek. Van egy szint a sportban, amely már nem csak sportként értelmezhető, és az ön által említettek is ebben a szférában tanyáztak, tanyáznak. Az a könnyedség, ahogy elénk tárják tudásukat, elhiteti velünk, hogy a teljesítményük mögött nincs vér és izzadtság. Igen, lehet ezt egyfajta művészetként értelmezni.

– Fa Nándor nagy tettei kapcsán óhatatlanul eszembe jut, hogy manapság trend lett emberfeletti teljesítményeket hajszolni. Egyre többen – extrém körülményekkel megspékelve – ultratávokkal feszegetik határaikat, nem elég a tíz, a húsz, az ötven, aztán a száz kilométer sem. Nyugtalanságot, állandó elégedetlenséget érzek ki ebből. Hogy látja?
– Lehet, hogy egyfajta válságjelenség tükröződik vissza az extrém sportok elterjedésében. Tény, az ember egyik tulajdonsága, hogy egyre messzebb, egyre feljebb – vagy éppen mélyebbre – szeretne jutni, de ezek a törekvések már átlépik a sport határát.

– Miért kell mindenáron feszegetni az emberi határainkat? Nem azokon belül kellene minél jobban teljesítenünk, az élet bármely területéről legyen is szó?
– Messze vezető kérdésbe csúsztunk bele... Láttam egy filmet egy amerikai sziklamászó srácról, aki egészen elképesztő dolgokat művelt. Volt egy csaknem ezerméteres, szinte függőleges sziklafal, és elhatározta, hogy mindenféle biztosítás nélkül megmássza. Látszott rajta, hogy autisztikus személyiség, a maga által összerakott univerzumban, egyfajta rögeszmés jelleggel él. Mintha a háta mögül egy démon hajtotta volna. Az extrém sportteljesítmények mögött mintha ilyen démon állna, amely – ahogy említette – a nyugtalanság is lehet.

– A Börzsöny minden zegét-zugát bebarangolta már, nem túlzás, ismeri a hegység lelkületét is. Mit szól hozzá, hogy emberek tömegei özönlenek az erdőkbe, hegyekbe, és megannyi túrát, köztük sok teljesítménytúrát hirdetnek meg?
– Itt, az erdő szélén élőként tapasztalom a jelenséget: hétvégenként megindulnak a „hadseregek” egyenfelszerelésben. Egyik barátommal van erre egy ironikus kifejezésünk, de mert egy márkanevet tartalmaz, nem hozakodom elő vele... Az erdőjárást, a természetben való létezést nem így képzelem, mindig hárítottam a teljesítménytúrázást mint műfajt. Régebben és most sem érdekel. Nem úgy akarok belesétálni a tájba, hogy tíz, húsz vagy harminc kilométert teszek meg. Inkább a lassúság és az elmélyülés oldalán állok.

– A szilárd, megnyugtató rendet érzékeli a háborítatlan erdőben, hegyben?
– Nem könnyű bármi érvényeset mondani erről, de van benne igazság. A természetben van egyfajta rend vagy legalábbis egy olyan rendnek az emléke, amely az emberi társadalomban egyre kevésbé van jelen. Ezért is éreztem mindig, hogy nekem inkább az erdőben, a természeti világban a helyem, nem az emberi nyüzsgésben. Ahogy az évek múlnak, egyre erősebb bennem ez az érzés, ami mégsem jelenti azt, hogy emberkerülő, zord vagy – nem is tudom... – valami rettenetes lény volnék. Mert nem vagyok az.

– A könyveiből kitűnik, igen szoros a kapcsolata a természet élő és élettelen alkotóelemeivel, a fákkal, a patakmedrekkel, a kövekkel, az árnyékos völgyekkel, egy-egy elhagyott házzal. Mintha a lélek tájait járná be általuk, és ahogy írja is a Hegyi füzetben, ilyenkor messze kerül önmagától, inkább hasonlít egy kavicsra vagy egy bükkfára, mint emberre. Mintha magát keresve el kell hagynia magát...
– Elég közhelyes, de valóban arról van szó, hogy az ember keresi önmagát. Hogy is mondjam... Keresem a valódi arculatát a lényemnek, amely nem társadalmi szerep, nem színház, nem maszk – hanem reális, emberi arc.

– Vagyis el kell távolodnia a társadalom zajában élő idegen személytől, a másik éntől?
– Igen, van az ember társadalmi, szociális lénye, és van egy egészen más, egy névtelen lény. Ez a valódi lényünk, akinek nincsenek státusai, nincs neve, nem rendelkezik a társadalmi ember attribútumaival, nem akar valaminek látszani, valamit elérni. Ez valami statikus, de nem holt módon statikus létezés.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. december 11-i lapszámában jelent meg.)