„Kemény időkben keményen” – az 1956-os holland olimpiai bojkott háttere

Hollandiában heves társadalmi tiltakozást szültek a magyarországi forradalmat leverő szovjet katonai beavatkozás hírei, a közvélemény diplomáciai lépéseket várt. Határozni kellett a melbourne-i olimpiai részvételről is. Willem Drees miniszterelnök 1956. november 5-én bejelentette, a kormány egyelőre várakozó állásponton van, a döntést a Holland Olimpiai Bizottság (NOC) hatáskörébe helyezi. Hogy hivatalos megerősítést kapott-e tőle Linthorst Homan, az olimpiai bizottság elnöke, nem tudjuk bizonyítani, ám az olimpiai szervezet november 6-i gyűlésén történtek alapján feltételezhetjük.

Vasárnap, 4-én harmincezer ember tiltakozott Amszterdam utcáin a szovjet megszállás miatt, hétfőn országszerte félárbócra eresztett zászlókkal gyászolták a magyar áldozatokat, kedden rendkívüli ülést tartott a Holland Olimpiai Bizottság a melbourne-i szereplés ügyében. A november 4-i, 5-i és 6-i események láncolata nem bontható meg, a láncszemek szigorúan kapcsolódnak egymáshoz. Az olimpia bojkottja nem önmagában értelmezendő, független döntés volt, hanem a hollandiai közhangulat akkor és ott logikusnak tetsző megnyilatkozása. Linthorst Homan, a NOC elnöke úgy érezte, ahogyan a közélet más képviselőinek, a holland sportélet résztvevőinek is radikális eszközhöz kell nyúlniuk, hogy hangot adjanak felháborodásuknak.

Az elnök előzetesen feltárta érveit és aggodalmait egyaránt a bizottság néhány vezetője előtt, a NOC közgyűlésén azonban eltökéltnek és határozottnak mutatkozott. Miután a szervezet élén álló szűk körű bizottság a hágai Hotel De Witteburgban, 17 órai kezdettel tartott ülésén előkészítette a döntést, este 8 órakor, a KLM épületében a sportági szövetségek vezetőinek jelenlétében Homan megnyitotta a rendkívüli általános közgyűlést, és beszédében kérte az elhatározás támogatását.

„Próbálok rövid lenni, mert a mostani időkben nem szavakra, hanem tettekre van szükség. Mégis szeretném világossá tenni, mi előzte meg a mostani gyűlést. A kérdés, hogy van-e értelme a sportpályákon összemérni erőnket olyan országok képviselőivel, amelyek lábbal tiporják legszentebb értékeinket. A görögök ismerték az olimpiai béke fogalmát, ma azonban ezt másként látjuk. Még akkor is, ha részt vettünk 1936-ban a berlini olimpián, majd ott voltunk Oslóban, Helsinkiben, Cortina d'Ampezzóban, ahol szintén az elveinktől gyökeresen eltérő felfogású országok sportolói ellen versenyeztünk. Ott voltunk, mert gyermeki idealizmussal hittünk abban, hogy a »játékok« hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megértsük egymást. Nem gondoltuk, hogy hibázunk a részvételünkkel, és mindvégig megőriztük a sportszellemet.

Ahogy a melbourne-i olimpiai játékok közeledtek, a holland nép és a holland kormány támogatása mellett mindent megtettünk sportolóink felkészítéséért. Keményen dolgoztunk, és várakozással teli izgalommal hangoltunk az utazásra. (...) Október 28-án elbúcsúztattuk atlétáinkat, és vártuk a folytatást.

Aztán elérkeztünk az elmúlt hétvégéhez. Ahogy óráról órára hallgattam a beszámolókat Budapestről, ahol az orosz tankok minden képzeletet felülmúló cinizmussal megkezdték gyilkos munkájukat, felvetődött bennem, van-e keresnivalónk Melbourne-ben. Sportemberek vagyunk ugyanis, nem puhányok. (...)

Két szempont állt egymással szemben.

Egyrészről az olimpiai ideál, a résztvevők közötti közeledés, amely mindig az első helyen állt a múltban, még akkor is, ha feszültség támadt a nemzetek között. (...) A népek közötti közeledés gondolatát nem kell elmagyarázni nekünk, hollandoknak, jól ismerjük azt. De valóban elintézhetjük-e a kérdést a sajnálatos események kapcsán annyival, hogy a sport a politika fölött áll? Mit szólnánk mi hasonló helyzetben? Miként viselnénk, ha minket érne ilyen gyilkos támadás? Nem puhányság-e most a sport és a politika különbözőségére hivatkozni? (...) Uraim, nehéz kérdések állnak előttünk. Tudjuk ugyanis, mekkora munka rejlik sportolóink felkészülése mögött, milyen fizikai és szellemi összpontosítás szükséges ahhoz, hogy teljesítményükkel a világ élvonalába jussanak, és tisztában vagyunk azzal is, mekkora tragédia a visszalépés ilyen küzdelmek után. Nem szabad a pillanatnyi hangulat hatása alatt döntenünk.

De beszélhetünk-e pillanatnyi hangulatról? Ami Budapesten történt, bizonyos szempontból pillanatfelvétel, más nézőpontból viszont olyan felfogás kifejezője, amely élesen ellentétes az olimpiai gondolat legfőbb emberi értékeivel. Volt alkalmunk látni ennek a gondolkodásnak az igazi arcát, és nem kívánunk vele találkozni.

Erről a kérdésről kell tehát döntenünk. (...) Amennyiben arra az elhatározásra jutnak, hogy csapatunk lépjen vissza, döntésüket nagyon érett és bölcs álláspontnak fogom tartani, az egyetlen helyes döntésnek. Tudom ugyanakkor, hogy hozzám hasonlóan önök is könnyel a szemükben fogják ezt kimondani. Egyrészt a döntés mögött álló küszködés, másrészt az olimpiai és sportideált ért támadás miatt. Óriási fájdalom lesz sportolóink csalódottsága is az évekig tartó felkészülés után, ahogyan a vendégszeretetüket és lelkesedésüket már az előkészületek során bizonyító ausztrál barátaink kiábrándulása is.

Kemény helyzet ez, de kemény időkben keménynek kell lennünk.”

A távolmaradás mellett aznap egyhangú határozat született arról is, hogy a NOC 100 ezer guldennel támogatja a magyar menekülteket. Az ülés zárásaként az elnök tisztázta, hogy a Melbourne-ben tartózkodó atlétikai különítményt hazarendelik, ugyanakkor Ad Paulen a Nemzetközi Atlétikai Bizottság megbízásából, Jaap Quarles van Ufford pedig a Nemzetközi Gyeplabdaszövetség elnökeként ott lesz a helyszínen – ebből utóbb heves vita támadt. Mire este tíz óra előtt nem sokkal véget ért a közgyűlés, világossá vált: Hollandia nem képviselteti magát a melbourne-i játékok november 22-i megnyitóján.

A bojkott indítékait kutatva szót kell ejteni Linthorst Homan személyes ösztönzéséről is. A második világháború és a német megszállás időszaka után a holland társadalomban a megbélyegzés ugyanúgy a hétköznapok részévé vált, ahogyan a megbélyegzéstől való félelem: az együttműködés a németekkel hosszú évekre, esetenként örökre meghatározta egy-egy ember megítélését. Nem volt kivétel a gyakorlat alól a Holland Olimpiai Bizottság elnöke sem, és 1956-os harcossága hátterében felsejlik személyes „tisztulási” szándéka is háborús múltja zavaros örökségétől. Egyesek nem felejtették, hogy a nemzetiszocialista mozgalommal egyébként szembenálló Holland Unió nevű párt társelnökeként megengedő hangnemet ütött meg a német hatóságokkal szemben.

Amikor 2016-ban Groningenben volt alkalmunk interjút készíteni Marjolein te Winkellel, a holland távolmaradás történetéről szóló holland könyv szerzőjével, a történész így fogalmazott:

„Linthorst Homan nem működött együtt a németekkel, sőt a háború végén még börtönben is ült egy darabig. A háború befejeztével azonban Hollandiában gyanakvással figyelték egymást az emberek, mérlegelték, ki milyen oldalon állt a háborúban, mit csinált pontosan. Homan múltja homályos. Bizonyosan nem volt a jó oldalon, bár azt sem mondhatjuk egyértelműen, hogy a rossz oldalon állt. Mindenesetre nem tett jót a későbbi pályafutásának világháborús időszaka. Nem mondta ki senki, de az a benyomásom, az 1956-os határozott kiállás lehetett egyfajta kompenzáció. Szép karriert futott be a háború után, mégis kellett némi idő ahhoz, hogy beinduljon. A bojkott bejelentésével mintha igazolta volna, hogy kényes helyzetben képes az elnyomó hatalommal szemben keményen fellépni.”