„Ha tízszer ilyen rossz lenne, akkor is szeretném...” – Molnár Mátyás és a sport

– Hogyan kezdődött?
– Apukám nagy sportrajongó, családi hagyomány nálunk a meccsre járás. Kezdetben vele jártam, azután a haverokkal: elsősorban persze belföldön, válogatott és klubmérkőzésekre. Apukám először velem volt külföldön meccsen, a születésnapján elmentünk egy Udinese–Roma találkozóra, és ott ráérzett az ízére, azóta óriási drukker-turista lett.

– Ön is játszott?
– Persze, de amatőrként, a gyerekeim mostanra jócskán felülmúltak. Futballoztam, kosaraztam, teniszeztem – mindezt gimis csapat szintjén kell elképzelni. Nem voltam ügyes, de nagyon szerettem ott lenni. Hogy a többiek mennyire szerették, hogy ott voltam, az már más kérdés... A lényeg, hogy mindig is vonzott a sport mérhetősége, viszonylagos tisztasága az élet többi területéhez képest, ám éreztem, én nem leszek topversenyző. Vers- és prózamondásban viszont jó voltam, nyertem néhány versenyt, bár a tanulás maga egyáltalán nem érdekelt. Csak azt bújtam, hogy mit ír a Nemzeti Sport, minden reggelt újságvásárlással kezdtem, figyeltem az eredményeket, a statisztikákat.

– Akkor nem véletlen, hogy a sporttelevíziózás felé vette az irányt.
– A helyzet az, hogy amikor televíziózni kezdtem, még nem gondoltam, hogy a sport irányába mozdulok el, de azután tematizálódott a tévé világa, és engem huszonöt évvel ezelőtt ez vonzott a legjobban.

– Volt példaképe?
– Gyulai István hatott rám a leginkább – pontosan azért, mert én sohasem szerettem volna kizárólag sportműsorokat gyártani, fontos volt nekem, hogy egy-egy szombat vagy vasárnap délután szórakoztassuk a nézőt. Persze, ott vannak a meccsek, azokon van a fókusz, de ahogyan Gyulai többet adott, ahogyan mert karakter lenni, úgy ez nekem is fontos. Meg aztán, ha megnézzük az életútját... Ha az ember annak a negyedét eléri, amit ő, már megérte. Ezért is voltam nagyon büszke, amikor a sportújságíró-szövetségtől megkaptam a róla elnevezett díjat.

– Beszélt a szórakoztatásról. Mi kell hozzá?
– Jó partnerek, akik szerencsére nálunk megvannak, velük gyorsan azonos hullámhosszra lehet kerülni. Nem találjuk ki előre a sztorikat, hagyjuk, hogy a beszélgetés heve vegye át az irányítást, de például amikor most Kanta Józsi visszavonult, nyilván megfogalmaztam magamban előre valamit, aztán engedtem, hogy a kérdéseimre adott válaszok elvigyék a beszélgetést. Jó kis szerkesztői csapat jött össze nálunk, a tagjai fiatalok, lendületesek, innovatívak, ők adják meg a műsorok gerincét, én pedig hozzáformálom a hangulatát.

– Jól érzem, hogy negyed évszázad után is töretlen a lelkesedése?
– Tudja, én nagyon szeretem a magyar futballt. Ha tízszer ilyen rossz lenne, akkor is szeretném, mert a miénk, ehhez van kötődésem, ez érdekel. Persze, szeretem nézni a Bajnokok Ligája-meccseket is, rácsodálkozni, milyen egyéniségek vannak a sztárcsapatokban, de a magyar focit jobban szeretem, és szeretném, hogy a műsoraink által kötődjenek hozzá az emberek, hogy visszakerüljön az őt megillető polcra, amelyen még a kilencvenes évek elején is volt.

– Tud ebben segíteni egy riporter?
– Csak kisugárzással. A jogos kritikákat persze nem kerülhetjük ki a kérdéseinkkel, de a jót is meg kell látni. Arra gondolok például, hogy ha kijutunk az Európa-bajnokságra, ne azzal kezdjük – még ha ismerjük is az erőviszonyokat –, hogy nincs esélyünk, hanem örüljünk, álljunk szeretettel a történésekhez, gondoljunk arra, hogy vannak, akik a semmiből építik fel magukat. Itt van például Szalai Attila története, aki lépésről lépésre jutott előre a válogatottságig, a családja mindent feladott, hogy elérhesse. És emellett nem is lehet elmenni.

– Volt, van interjúálma?
– Az M4 Sporttal kötött szerződésemnek köszönhetően megadatott, hogy ott legyek egy nyári és egy téli olimpián meg egy labdarúgó Európa-bajnokságon. Interjúálmot nem mondanék, hiszen nyilván mindig vannak aktuális sztárok, akikkel jó lenne beszélgetni, de nekem mindig a magyar hősök, a magyar sztárok voltak fontosak. Jó érzés például, hogy Hosszú Katinkával többször is sikerült hosszan és mélyebben beszélgetnem – egyszer, amikor éppen három olimpiai arany lógott a nyakában. És hatalmas élmény volt a Szász Emesével készített interjú is – az ő szerénysége, alázata közel áll hozzám. Amit elmesélt, hogy miként építették fel a riói olimpiai fellépést a több szempontból gyászos londoni szereplés után, hogy az édesapja elvesztését követően miként segített neki Kulcsár Győző, mindenkinek példa lehet.

– És a nemzetközi futballban volt hasonló sztorija?
– Igen, de a legemlékezetesebb talán az, amikor 2016-ban kint voltunk Párizsban az Európa-bajnokság sorsolásán, és próbáltunk interjút készíteni nemcsak magyarokkal, hanem külföldiekkel is. Óriási tömeg vette körül Roy Hodgsont, az angol válogatott szövetségi kapitányát, és én ott álltam a sokaság szélén, a számtalan brit csatorna képviselője mögött. Húsz percig tartott az interjú, a sajtófőnök mutatta, hogy kész, vége... És akkor én csak annyit próbáltam messziről, oldalról bekiabálni, hogy még csak egy kérdés Gera Zoltánról. A sajtófőnök próbált eltolni, de Hodgson megfordult, és azt mondta: erre a kérdésre még válaszol. És kifejtette, mennyire szereti Zolit, milyen jó, hogy az Európa-liga-döntő után – amely mindkettejük legnagyobb sikere volt – szerepelhet az Európa-bajnokságon. Magyarként akkor és ott nagyon büszke voltam.

– Hogyan készül a nyárra?
– A gyerekeknek mondtam, hogy iratkozzanak be mindenféle táborokba, mert én sajnos nem fogok ráérni, de van maguktól is elfoglaltságuk, hiszen a fiam focizik, a lányom röplabdázik. Szóval, a nyár... Nagyon várom a futball Európa-bajnokságot és az olimpiát is – de a múlt év után ki nem várja?! Pályafutásom legborzalmasabb három hónapja volt, amikor nem rendeztek sporteseményeket, felszabadító érzés volt, amikor újra elkezdődhettek a bajnokságok, és főleg, amikor újra ott lehettek a nézők a stadionokban. Várom, hogy ez nagyon óvatosan, vigyázva, de újra megtörténjen, és kicsit megünnepeljük, hogy akárhogy is, de túl vagyunk ezen a szörnyűségen...

– A sportsikerek talán átlendíthetik az embereket a mélypontokon.
– Egyetértek. A bezártság, a közösségi élmények nélküli hónapok után fontos, hogy legyenek sportsikerek, hogy együtt tudjunk örülni annak, hogy ott vagyunk az Európa-bajnokságon és esélyeseink indulnak az olimpián. Az egyéni sportolókra is figyelünk természetesen, és készítjük a lelkünket azokra a napokra, amikor van esélyesünk, de az is lényeges, hogy három csapatunk ott van az olimpián, hiszen a csapatsportágak versengése megadja az esemény ívét. Nagyon várom!

– Milyennek látja a jövő sporttelevíziózását? Miként lehet megérinteni a fiatalokat?
– Az információéhség szinte fokozhatatlan, és felgyorsult a világ, de nem hiszem, hogy a szerkesztett műsorok eltűnnének. A sportnak abból a szempontból ugyanis szerencséje van, hogy az élő esemény varázsát semmi sem pótolja. Hogy az adott pillanatban ott vagy és bevonódsz ebbe a nagy játékba. A beszélgetéseket, filmeket később is meg lehet nézni, de a meccseket élőben akarjuk látni, róluk senki sem akar lemaradni. Én mindenesetre otthon is ezt próbálom átadni a gyerekeimnek.

– Járnak együtt meccsre?
– Most nem, mert nem lehetett, de normál időkben persze, járunk. A fiam tizennégy éves, és szeret meccsre járni, sőt, jó néhány tekintetben sokkal többet tud a játékosokról, a sztárokról, mint én. Amikor kérdezem, hogy honnan, azt mondja, hogy követi ezt meg azt a youtubert, én meg csak nézek. Futballkártyákat gyűjt, úgyhogy le sem tagadhatnám, hogy az én fiam.

– Szeretné, ha élsportolók lennének?
– Ők döntik el, de ha úgy határoznak, hogy igen, én nem fogom megakadályozni, sőt... Annyi mindent kaptam a profi sporttól és a sportolóktól, hogy a gyerekeimet is támogatom, ha ebbe az irányba szeretnének haladni. Nyilván a tanulás az első, de szerencsére abban is jók. Most már évek óta heti négy-öt edzéssel, hétvégi mérkőzéssel telik az idejük, és ez javítja a koncentrációjukat, nincs idejük szétcsúszni. Jó keretet ad az életüknek.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. május 2-i lapszámában jelent meg.)