Papucs, ha csattan – Csinta Samu publicisztikája

A téma, amelyet sokan szívesen taglaltak, akár egy krimi, amelyet borzongva olvasunk, de képtelenek vagyunk letenni. És közben bólogatunk, hogy biztosak voltunk benne, nem is történhetett másként. Nagyjából a múlt század hetvenes éveinek derekától kezdődően, amikor Nadia Comaneci-csel az élen a gyerekversenyzők fokozatosan átvették a hatalmat a tornasportban. Az „ősrobbanáshoz” természetesen kellett egy kivételesen tehetséges lány, egy sohasem versenyző edző, akiben a tornaszerek okozta fizikai fájdalmak sem alakíthattak ki „káros” empátiát. Cserében tele volt újító ötletekkel, és a megvalósításukhoz különösebb erkölcsi dilemmázás nélkül igénybe vette a kor társadalmi berendezkedése által kínált valamennyi eszközt.

Az eredmény sokáig csak bámulatot váltott ki, a kis testű tornászlányok a fizika törvényeit meghazudtolóan röpködtek a szereken, sohasem látott ugrás- és fogáskombinációkkal kápráztatták el a közönséget. És persze gyökereiben átalakították a zsűrizést, aminek következtében a felnőttkorhoz közelítő tornásznők kecsességének esélye sem maradt a cirkuszi mutatványokkal vetekedő akrobatikával szemben.

Arról, hogy mindezt milyen háttérmunka előzte meg, csak a bennfenteseknek lehettek ismereteik. Az első „leleplezések” a kommunista tömb sportsikereire irigy „kapitalista” világ részéről érkeztek: Romániában – a Szovjetunióban, az NDK-ban stb. – ütik-verik, éheztetik a gyerektornászokat, akiknek egyetlen lehetőségük marad, a menekülés a győzelembe. A vasfüggöny szétrozsdásodása után aztán egyre több élménybeszámoló látszott alátámasztani, hogy bizony az erőszak mindenféle fajtája jelen volt a versenyzők „biztatásában”. A papucsok nagyon csípős csattanásától a verbális erőszakig, az éheztetéstől a versenyzők és családtagjaik titkosszolgálati eszközökkel állandósított megfélemlítéséig.

Roppant érzékletes, az olvasók ingerküszöbét igencsak meghaladó vallomások után nemrég tudományos igényű kutatásra alapozó kötet is megjelent a témában. Szerzője egy román történész, Stejarel Olaru, aki Nadia és a Securitate címmel zavarba hozóan dokumentáltnak tetsző könyvet írt, miközben nem tagadja – sőt egyenesen dicsekszik vele –, hogy laikusként közelített a témához. Ennek ellenére szó sincs arról, hogy alkotásában kizárólag irattárak mélyéről előráncigált akták „beszélnének” szenvtelenül önmagukért, a kutatói hitelességet személyes vallomások, emlékezések teszik olvasmányossá – és ezzel jelentős mértékben szubjektívvé is.

A montreali nyári játékokon a tornasport történetének első tízes pontszámát elérő, ötszörös olimpiai bajnok Comaneci személye és élete természetesen önmagában is képes lenne „eladni” a művet. A kötetben azonban – miközben a deklarált fősodor az, hogy a román titkosszolgálat miként ellenőrizte a sztár legapróbb lélegzetvételét is – egyre inkább a korszak tornaterrorja elevenedik meg. A főszereplője Károlyi Béla, a magas rangú politikai kapcsolatokkal bíró, az eredmények által is folyamatosan védett korszakalkotó szakember, akinek tudta nélkül akkoriban a fű sem nőtt.

Egyeseknek talán meglepő, de anno a román tornászlányok többsége mégsem a veréseket, a sérülten, betegen is versenyzésre kényszerítést tekintette a kínzások kínzásának, hanem az éhezést. Az állandó fogyókúrázás pedig elképesztő lépésekre sarkallta őket. Akik úgy ettek, hogy nem ettek, kis híján éhen haltak, miközben esélyük sem volt élelemhez jutni. Pedig mindenre képesek lettek volna. „A közös zuhany­zóban volt a szemétláda, abban is turkáltunk élelem után. Istenem, mi minden volt ott... Ma is előttem van annak a szennyes vattának a látványa, de annyira éhes voltam, hogy kivettem alóla a kenyérmaradékot. Bármit megettem volna” – mesélte egyszer a Nadia utáni generáció zászlóvivője, Los Angeles négyszeres ötkarikás aranyérmese, Szabó Kati.

A víztilalom is nagy kínokat okozott. Az edzőtáborozások során a terepfutásról visszatérő tornászlányok utolsó energiamorzsáit legtöbbször a finis emésztette fel, a verseny: ki ér vissza elsőként a szobába, hogy megihassa a virágvázából a vizet. Mindegy, hány napos volt, akármilyen színe lehetett, csak legyen.

Felvetődik a kérdés: hogyan lehetett hiányos étkezés mellett magas szinten sportolni? Éveken át Ioana Martin-Vosst is folyamatosan ez foglalkoztatta. A ma Svédországban élő hölgy 1976-tól 1983-ig egészségügyi asszisztensként volt részese a román tornászlányok mindennapjainak. Egyszerre volt a sportolók anyja, nővére, szomszédja, dajkája, mikor mire volt szükség. Egyfajta apácaként élt, saját szféra, barátok nélkül, mint aki állandó szolgálatra esküdött fel.

A Károlyi házaspárral adódó nézetkülönbségei elsősorban a tornászok étkezéséből fakadtak, amely szerinte egyáltalán nem volt összhangban a mindennapos erőkifejtéssel. „Máig visszatérő rémálmom, hogy vég nélkül pirítom a kenyeret a lányoknak, de sosem elég, illetve tükörtojást sütök, amelyet képtelen vagyok megfordítani – ecsetelte, mennyire mély nyomokat hagytak benne azok az évek. – Örökös akadályverseny volt, hogy miként, mivel juttathassak némi pluszenergiát a szervezetükbe. Nem doppingra kell gondolni, a tornászoknak annyira szerteágazó mozgástípusokat kell megcsinálniuk, hogy esetükben semmi értelme sincs a doppingolásnak. Vitaminok, vas, nyomelemek halmocskáját próbáltam beléjük diktálni, amit nem is vettek be mindnyájan, ezért külön is fájt a szívem.” Igyekeztek „csalni” is itt-ott, egyfajta cinkosság alakult ki a lányok és közte. Tudott róla, hogy az edzőközpontban felsőbb emeleten lakó kisebb, kevésbé ellenőrzött lányok lepedőn engednek le kenyeret, sütit, csokit a földszinten lakó nagyoknak. Generációról generációra öröklődő trükkök voltak ezek.

Ilyen és hasonló döbbenetes esetek és áldozatok sorakoznak egy korszak sportsikereinek oltárán. És nemcsak egy ordas rendszer körülményei között, hanem az Egyesült Államokban is, ahol a közelmúltban az edzőkről derültek ki börtönéveket érő vagy egyenesen öngyilkosságba hajszoló visszaélések. Az emberben mégis hasadni kezd a tudat. Mert miközben ma is mellbevágó információ, hogy egy világsztár lépéseit ötven nyomozótiszt követte, hogy edzőként egy idő után már a baráti Bulgáriába sem utazhatott, az éremnek másik oldala is van.

Szabó Kati sportolói életének feltérképezése során szembesülhettem azzal, hogy a tornászok jelentős része korántsem osztja a csak az információmorzsákat ismerő kívülállókban kialakult lágerképzetet. Nehéz volt, esetenként kínzó és megalázó, de az életük, a fiatalságuk volt. Az elvégzendő és többnyire el is végzett munka, a sikerek kora, az annak érdekében hozott erőfeszítéseket pedig ma sem áldozatnak, hanem kötelességteljesítésnek tekintik. Még azok is – köztük Szabó Kati –, akiknek vélhetően életük végéig kell viselniük az extrém felkészítés korántsem fájdalommentes következményeit.

Az emberi méltóság és jogok tiszteletben tartása iránti vágyódás azonban nem korfüggő. Még akkor sem, ha közben teljesen életszerűtlennek tekintem mondjuk az amerikai polgárháború során elkövetett szörnyűségek mai szűrők és szempontrendszerek szerinti megítélését. Ám lássuk be, hogy mindannyian bajban vagyunk. Mihez kezdjünk ilyen összefüggésben magával a sportteljesítménnyel, amely egyben saját, talán féltve őrzött emlékünk is? Csorbítják-e a körülmények a teljesítmény értékét, és ha igen, milyen mértékben? Megalapozott az az álláspont, hogy a gyereksportolók terrorizálása erkölcsi értelemben egyazon kategóriába sorolható a doppingszerek használatával?

Mindezek megválaszolására talán a titkosszolgálatok igénybevételét sem utasítanánk el.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!