Fegyelmezetten szenvedélyes – Ember Márk és a sport

– Hány munkáját söpörte el a Covid–19 második hulláma?
– Ha csak a tavaly novembert és decembert összesítem, akkor is félszáznál több előadásom maradt el a Thália Színházban, a Vígszínházban, a Pinceszínházban és az Erkel Színházban. Két bemutatót pedig el kellett halasztani a Tháliában.

– Színészi szempontból mi a keservesebb: amikor a próbák szakadnak félbe, vagy ha egy-két előadás után nem lehet tovább játszani a darabot?
– Szerencsére azt még nem kellett átélnem, midőn a próbafolyamat áll le. Az első karantén idején éppen megvolt a pinceszínházi bemutatónk, s azt követően jött a kényszerszünet. Ősszel a Tháliában színre vittük az Illatszertárt, és a László Miklós-darab további három előadása után zárt be a színház. A Puskás, a musicalből augusztusban volt négy előadásunk; ez esetben inkább az a fájó, hogy mindenki nagyon készült rá, hogy újra együtt lesz a csapat, de nem így történt. A második szereposztás viszont már el is kezdett próbálni – nekik félbeszakadt a munkájuk.

– Milyen élményei vannak a Puskás négy előadásáról?
– Már az elején körvonalazódott, hogy nem futballmusical kerül színre. Sokkal inkább arról szól majd az előadás, hogy az ember mit kezd a tehetségével, van-e hatása rá, illetve a külső tényezők, mint a család, a mindenkori hatalom miként reagálnak a talentumra.

– A pandémia okán kalandosra sikerültek az előkészületek: a Hősök tere helyett az Erkel Színházban került színre a darab.
– A színházról az emberek többsége azt képzeli – s van is benne valami –, hogy a misztikus homályból egyszer csak megszületik az előadás. Ez most hatványozottan igaz volt, mert miközben teljes erővel dolgoztunk, folyamatosan benne volt a levegőben, hogy a próbák leállhatnak. S Damoklész kardja olykor le is sújtott, például amikor kiderült, hogy módosítani kell a helyszínt. A nehézségek szerencsére összetartották a társaságot. Úgy voltunk vele, tűzön-vízen át mindent megteszünk az előadás megszületéséért. Ha nem a Hősök terén, akkor az Erkelben, ha nem hatalmas szabadtéri díszletek között, akkor szerényebb kulisszákkal. Nagy szerelemmel készült ez a produkció, s ebből nőtt ki a négy felejthetetlen előbemutató. Úgy vélem, aki részese volt alkotóként vagy nézőként, annak meghatározó élmény marad.

– Olyan emlékezetes musicalek, mint A dzsungel könyve, A Pál utcai fiúk vagy éppen A padlás szereplőjeként meglepte-e, hogy Szente Vajk rendező önt kérte fel Czibor Zoltán megszemélyesítésére?
– A musicales múltamra tett utalás hízelgő, de nem teljesen igaz, hiszen prózai színész szakon végeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemen. Engem is váratlanul ért, hogy már a pályám elején ennyi zenés előadásba bekerültem. Ám a musical szabályainak és elvárásainak ennyire megfelelő darabban, mint a Puskás, még sohasem szerepeltem – emiatt azt mondhatom, igen, meglepetést jelentett a megkeresés.

– Előzetesen mennyire ismerte Czibor történetét?
– Noha az Aranycsapat létezéséről természetesen tudtam, és Puskás Ferenc, illetve Bozsik József nevét hallottam, a részletekkel nem voltam tisztában; tinédzserként nem a futballtörténelem volt az érdeklődésem középpontjában. A szerephez az eddigi munkamódszerem szerint nyúltam hozzá: első lépésben a szövegkönyvből indultam ki. A próbafolyamat közepére szokott kialakulni karakteres véleményem a figuráról, s ilyenkor nézek utána annak, mi az, ami még beépíthető az adott személy megformálásába.

– S milyennek ismerte meg Czibort, akinek öntörvényű személyiségéről azért sokat elárul a Bolond becenév?
– Ha lehetek ennyire elfogult: az egyik, ha nem a legizgalmasabb figurája lehetett az Aranycsapatnak! Kiszámítatlan volt, bohém – inkább művész, mint sportember. Gyakran járt színházba, így talán az sem véletlen, hogy az interneten fellehető interjújában az egyik meccse kapcsán azt mondja, „amikor véget ért az első felvonás…, bocsánat, félidő”.

– A huszonegyedik század fiataljainak mit mondhat az Aranycsapatról és az ötvenes évekről ez az előadás?
– Nemcsak a kor emberét és a korszakot mutatja be, hanem azokról az örök és kikezdhetetlen igazságokról is mesél, hogy a tehetség miként szárnyalhat és miként bukhat el. Így közelebb hozhatja a témát azokhoz a fiatalokhoz is, akik éppen nem tudják, mit kezdjenek magukkal, mihez van tehetségük, vagy ha tudják is, nem biztosak magukban. Szembesülhetnek azzal, hogy bizony a nemzet idoljai is kételkedtek magukban, bizonytalankodtak, hogy aztán kitörjenek a közegükből vagy pedig elbukjanak.

– Önnek lehetett volna a sport a kiugrás terepe?
– Őszintén szólva nem sok tehetségem mutatkozott egyetlen sportág iránt sem, így korán kiderült, hogy nem ez az én utam. Gyerekként viszonylag jól úsztam – van is egy házi versenyen nyert aranyérmem –, s erre felfigyelve áthívtak a BVSC-be pólózni. Csakhogy egy nálam idősebb korcsoportba kerültem be, abban a közegben nemigen derülhetett ki, van-e érzékem a játékhoz. Nem használtak, levegőnek néztek, rá is untam az egészre, így gyorsan véget ért a pólós karrierem. Az úszás viszont megmaradt, illetve átment búvárkodásba, de sajnos egy merülésnél kilyukadt a dobhártyám, emiatt ezt is jegelnem kellett. A vízilabdát a kajakozás követte, Békásmegyeren kezdtem, onnan kerültem át az Újpestbe. Igazán párosban és négyesben tudtam jól teljesíteni, egyéniben kevéssé, ráadásul folyamatosan attól féltem, hogy beborulok a vízbe. Persze borultam, nem is egyszer – ez kajakosként megúszhatatlan.

– És honnan jött a gördeszkázás?
– Most, hogy beszélünk a sportos előéletemről, bevillant, hogy minden „visszavonulásomat” egy-egy balszerencsés eset előzte meg. A gördeszkázást kilencévesen hagytam abba először. A Nemzeti Színházban játszottam gyerekszereplőként, s éppen a főpróbára mentünk volna a szüleimmel, amikor megkértem őket, hadd gördeszkázzak indulás előtt néhány percet. Ennek az lett a következménye, hogy szilánkosra tört a bal kezem, egyébként életemben már másodszor; az első baleset hatévesen ért. Még aznap megműtöttek, emiatt a főpróbát kihagytam, de másnap már ott álltam a Nemzeti színpadán begyógyszerezve, bekötött kézzel; szerencsére a gipszelés illett a szerephez. Az utóbbi két-három évben kezdtem újra gördeszkázni, de szigorúan csak közlekedési céllal. Nem álmodom trükkökről, ugrásokról, így arról sem, hogy egyszer olimpikon leszek.

– Ha már az ötkarikás játékok szóba került: szurkolóként milyen sportágakra kíváncsi?
– Az olimpiák és a nagy futballtornák idején rendszeresen leülök a képernyő elé. A magyarokon kívül mindig annak drukkolok, aki éppen vesztésre áll – ez édesapámmal közös találmányunk.

– Több interjújában mesélt családja szerb kötődéseiről. A sportvilág úgy könyveli el a délszláv versenyzőket, mint akik sohasem adják fel a küzdelmet, s az utolsó pillanatig töretlen hittel harcolnak a győzelemért. Ez az elszántság önre mennyire jellemző?
– Nem kedvelem az általánosításokat, de kétségtelenül van igazság a balkáni emberekkel kapcsolatos közvélekedésben. A szenvedélyességük például abszolút illik rám is. Ám azzal a korláttal, hogy vakmerő már nem vagyok. Vagyis olyan mozdulatokat például, amelyeket nem szabad és önveszélyes megtenni, már nem teszem meg. Fegyelmezetten vagyok szenvedélyes.

– Mi a helyzet a klubhűséggel? Korábban azt nyilatkozta, egész pályafutását el tudja képzelni a Vígszínház tagjaként, a múlt nyáron mégis átszerződött a Tháliába. Mi motiválta e váltást?
– Konkrétan a művészeti vezető, Schell Judit hívása. Ami a belső indíttatást illeti, ha párhuzamba állíthatom ezt is a sporttal, az leginkább a fejlődés iránti vágy volt. Nem venném a bátorságot, hogy azt állítsam, mindent megtanultam, amit a Vígben megtanulhattam, ugyanakkor azt éreztem, hogy a belső tűz lanyhult bennem, a Thália megkeresése viszont motiválhat, hogy megint felerősödjön a tenni akarásom. A váltás tehát nem a Vígszínháznak szólt, miattam történt, mert azt éreztem, szükségem van szakmai vérfrissítésre, s ez egybecsengett Schell Judit telefonjával. Mivel ismertem több leendő kollégát, úgy éreztem, a Thália lehet az a hely, amely újra felpörget. Túlzó volt persze, mégis hízelgő, amikor egy újságíró Cristiano Ronaldónak a Realtól Juventusba igazolásához hasonlította az átszerződésemet.

– S hogyan sikerült a bemutatkozás?
– Remélem, nem csalnak a megérzéseim, de úgy érzem, megszerettek, befogadtak. Sajnos az ismerkedést megállította a járvány, ezzel együtt azt gondolom, jó úton vagyok. Jelenleg a Gyilkosság az Orient Expresszen, a Bolha a fülbe és az Illatszertár című darabokban játszom, utóbbi az első igazi tháliás bemutatóm. Még lesz egy beugrásom a Trainspottingba, valamint egy bemutatóm, a Komédia egy bankrablásról, ám az időpontok sajnos bizonytalanok.

– A szórakoztatóiparban talán a sport helyzete a legkedvezőbb, mert noha nézők nélkül, de zajlanak a versenyek, míg a színházak legfeljebb online-produkciókra vállalkozhatnak. Meddig lehetnek meg a színészek előadás nélkül?
– Egy művésznek visszaigazolást kell kapnia arról, megmaradt-e a tehetsége. Ilyenkor a zenész veszi a hangszerét, a festő odaáll a vászna elé, a költő verset ír. A színész azonban csak akkor tudja megméretni a saját talentumát, amikor közönség előtt játszik. Ezért nehezebb a helyzetünk, s minél inkább bezárva vagyunk, annál kevésbé tudunk igazolást nyerni a képességeinkről. Innentől személyiségfüggő, ki meddig bírja. Én ezt a második karantént sokkal rosszabbul tűröm, mint az elsőt.

– Mi a túlélési technikája?
– Minden zuhanyzásnál kiválasztok egy előadást, s végigmondom az összes szövegemet, hogy megtartsam a beszédhez szükséges kondíciót. Egyébként rendeltem egy szobabiciklit, ami azért is hasznos, mert hidegben amúgy sem szeretek kint futni.

– S mekkora távot tekert le eddig?
– Valahol New York környékén járhatok. Bár az is lehet, hogy körbeértem a Földön…