Kovács Antal: Ez az én adottságom, ez az én egy százalékom

Paks, Barátság útja.

Nem mondhatni, hogy a lakótelep árnyékában meghúzódó dzsúdóterem hivalkodó lenne. Egyszerű, tiszta, funkciójának éppen megfelelő. Pontosan arra való, hogy a környékbeli srácok nap mint nap tiszteletteljesen a szőnyegbe döngöljék egymást. Külsőre nélkülözi a „szentély” magasztosságát, eszményiségét, pátoszát és áhítatát. Ahogyan belül is. A falak mégis legendás történetekről mesélnek. Például egy 20 éves srácéról, aki maga sem tudja, hogyan, de a világ tetejére érkezett az 1992-es barcelonai olimpián.

Honnan indult a története?

Testvérét követve kopogtatott be a dzsúdóterem ajtaján, első jelentős sikerét 15 évesen könyvelte el az ifjúsági magyar bajnokság megnyerésével, akkor többről talán nem is álmodozott. A „szódásüveg” vastagságú szemüveget viselő, magas, nyurga fiú örömből, szeretetből, a sport élvezetének hódolva jelentkezett naponta mesterénél, Hangyási Lászlónál, aki „százfaktoros” történetének egyik főszereplője lett.

„Annyi, de annyi összetevőből áll az én aranyérmem története. Például, ha annak idején Laci bá nem szenved autóbalesetet, s nem dönt úgy, hogy befejezi a pályafutását és nem Paksot választja a folytatás színhelyéül... Vagy ha nem itt épül fel az atomerőmű, hanem Szekszárd mellett, Bogyiszlón, ahová eredetileg tervezték... Lehet, hogy most éppen egy szekszárdi sráccal beszélgetne arról, mi is történt huszonnyolc esztendővel ezelőtt” –  mondja Kovács Antal, aki a szerencse „hátára” felülve legenda és példakép lett szülővárosában.

Nem az a fajta, aki egy meggondolatlan „mozdulatával” lerombolja saját nimbuszát, nem is az, aki hangzatos mondataival a bulvárlapok közkedvelt szereplője, de az sem, aki sportolói pályája végén keserédes nosztalgiával, üres zsebbel keresi a helyét az új világban.

Hogy eddigi élete során mindig, minden pillanatban a helyén tudott maradni, hogy minden helyzetben fel tudta tenni az i-re a pontot, két embernek köszönhető. Az édesapjának és az édesanyjának. Hangyási László mellett a szülei tették hozzá a legtöbbet az ő barcelonai sikeréhez. Noha az édesapja sohasem látta őt dzsúdózni... Kovács Antal igazi példaképe a barcelonai olimpia megnyitója előtt fél évvel hunyt el – a betegséggel vívott nagy csatában.

„A családom, a közegem olyan volt, amely megágyazott ennek a nagy sikernek. Nem voltam különösebben tehetséges, nem lehetett rám azt mondani: ebből a gyerekből még lesz valaki. Nem voltam zseni és igazi csibész sem, aki mindenki eszén túljár a szőnyegen. Én a jófiú voltam a rendszerben. Aki vallásos nevelést kapott, aki nyolcadikos koráig ministrált. Persze ez nem azt jelenti, hogy eminens és pedáns voltam, és hogy ne mocorgott volna bennem némi vagányság. Ha kellett, mindig összekaptam magam, és persze olykor előfordult, hogy edzésről hiányoztam, mert akkor már a mostani feleségem kezét fogva sétáltunk, de Laci bá mindig elkapott. De ha itt voltam ebben a teremben, minden edzésembe beletettem mindent, ami a csövön kifért.”

Hogy miért? Az ok a családi birtokban keresendő, ahol a még gyermek Kovács Antal és testvére tökéletesen megtanulta: úgy kell dolgozni, ahogy a „csillag megy az égen”, mert a munkának értelme és eredménye kell, hogy legyen.

„A röst mindig kétszer fárad”      – intette őt nagymamája, amikor horolni ment a szőlőbe, ahol rájött, hogy a vágyott szabadidőt, az edzések lehetőségét gyors és pontos munkával tudja megváltani. Egy idő után már mérte a teljesítményét az oszlopok között a szőlőben, a darálóban pedig kidolgozott egy rendszert, aminek köszönhetően kétvödörnyi ürítés után pontosan négy perc ötven másodperce maradt olvasni (mert a könyvek fantáziavilágát mindig is szerette) a következő borításig.

„Félparaszti családból származom, a szüleim egyszerű emberek, édesapám gépkocsivezető volt, édesanyám adminisztrátor. Ragyogó, jól tanuló, jóra törekvő tanyasi lány, aki bár elkezdte a gimnáziumot, mivel a szülei kulákok voltak, abba is kellett hagynia. Nem véletlen, hogy az egyik értékmérője velünk szemben a tanulás volt. Ő pontosan tudta, hogy ezzel lehet csak kitűnni. Így a mi családi rendszerünkben az edzés csak harmadlagos volt. Első a tanulás, második a gazdaság, harmadikként jöhetett a dzsúdó, de csak akkor, ha minden napi teendőnket elvégeztük a gazdaságban. Harminc disznónk volt, háromszáz csirkénk, és annyi szőlőnk, hogy egy jobb évben ötvenöt hektó bort készítettünk. Aki borral foglalkozik, az talán most elámul, hiszen mindezt egy négytagú család termelte meg a főállású munka mellett. A szüleim kevesen lettek volna ehhez, a bátyámnak és nekem is be kellett szállnom a napi verklibe, az egyik fő feladatom például az volt, hogy a közeli bölcsődéből elhozzam a moslékot a disznóinknak."

Csalni pedig nem lehetett. Sem a munkában, sem a tanulásban, sem később a tatamin. Ezt valahogy kódolták a génjeiben, az izmaiban, a lüktető szívében. A család mindkét ágán voltak sváb felmenők, s apáról fiúra, anyáról leányra öröklődött a becsület, amely olyan „kényes holmi”  volt, mint a nagymama ünnepi terítője.

„Ez nem azt jelenti, hogy a bátyámmal, a barátaimmal nem csináltunk huncutságokat. Némi csibészséget én is tanultam az évek során, de csak egészséges mértékben. Például sportot űztünk abból, a tanítási idő alatt hogyan szökjünk ki a boltba és minél később érjünk vissza. Egyszer éppen a tűzlétrán felmászva kapaszkodtam be az ablakon – pontosan az igazgató karjaiba. Becsülettel fogadtam, álltam a büntetésemet. Hogy mit jelent nekem a becsület? Édesapám tizenöt éves volt, amikor egy bálban megígérte anyámnak, hogy elveszi feleségül, és onnantól kezdve csak ők léteztek egymásnak. A bátyám első osztályos gimnazistaként ismerte meg a párját, én tizenöt voltam, amikor rátaláltam a feleségemre. Hosszú idő telt el azóta, már három gyereket nevelünk együtt. Azt hiszem, ezt nem kell magyarázni, a döntéseinkben valahogy minden benne van. Nekem mindent meghatározott az érzés, ahogyan a szüleim szerették egymást, ahogy megteremtették a család érzését.”

Munka és becsület. Volt, hogy a válogatott társ, Csősz Imre a térdét csapkodta a nevetéstől, amikor a mátraházai edzőtáborban a hetvenöt kiló kinyomásával küzdött Kovács Antal – becsülettel. De a nyurga fiú egyvalamiben toronymagasan kitűnt a többiek közül. Szorításban. Rettegett vasmarka van – a mai napig.

„Ha valakit megfogtam, azt érezni lehetett. A kapa, a kasza, a metszőolló megtette a hatását, a fogásomat nem lehetett csak úgy lebontani. Egyszer megmérték, a fogásom másfélszer erősebb volt mindenkiénél, és ez az olimpiai döntőben is kulcsfontosságúnak bizonyult. Az angol jóval erősebb, jattosabb legény volt, mint én, de két és fél perc után vége lett, nem tudott mit kezdeni a fogásommal.”

Ahogyan Kovács Antal sem tudott kijönni a barcelonai győzelem szorításából. Egy évvel később a hamiltoni világbajnokságon még aranyérmet nyert, aztán a vállára ült és nyomta, nyomta őt a múlt, a hirtelen jött nagy siker.

„Hogy őszinte legyek, ott, Barcelonában nem tudtam felfogni, mi is történt velem. Négy évvel korábban a szőlőben éppen zöldmunkát végeztünk, s közben a rádióban Egerszegi Krisztina győzelmét hallgattuk. Aztán jött a lehetőség, hogy én is kijuthatok az olimpiára. A Műszaki Egyetemen halasztottam egy évet, hogy minél jobban felkészülhessek a versenyre, de győzelemről nem is álmodoztam. Nekem már az fantasztikus élmény volt, hogy kijutottam a játékokra, hogy ezekkel a sportolókkal, félistenekkel egy levegőt szívhattam. Aztán elérkezett a versenynapom és öt óra leforgása alatt én is legendává váltam. Húszévesen. Most, huszonnyolc év távlatából nézve is még mindig furcsa erről beszélni.”

Pedig 1988 és 2008 között szinte mindenkit megvert, akit a sportágban meg lehet verni. Hat olimpia bajnokának skalpja került az övére, nyert a moszkvai, a párizsi és a japán világkupán is, szakmailag az olimpiánál jóval értékesebb versenyeken állhatott fel a dobogó felső fokára. De az 1993-as hamiltoni sikere után nyolc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy ismét világbajnoki döntőben küzdhessen.

„Az atlantai olimpián úgy lettem ötödik, hogy előtte vállsérüléssel bajlódtam, sokáig fel volt kötve a karom, így ez az eredmény óriási bravúrnak számított. Sydneyről azt gondoltam, az lesz az utolsó olimpiám, lélekben így is készültem. Nagy versenyeket, világkupákat nyertem előtte, de ott a tét, az elvárás agyon- nyomott, és életem egyik mélypontjává vált. Ausztráliából hazatérve a sötétből néztem mindent, kerestem a választ, hogy akkor miért tudtam, most meg miért nem tudok nyerni. Majd egyszer csak kimondtam a megváltó szót: »csak«. Rájöttem, hogy már nem érdekel az eredmény, addig dzsúdózom, ameddig van bennem virtus, ameddig élvezem a sportolást, és innentől ezzel az attitűddel mentem fel minden mérkőzésemen a tatamira. És ezt követően egészen az athéni olimpiáig minden világversenyemen érmes tudtam lenni. 2004-ben azonban az első körben megkaptam a japánok olimpiai címvédőjét, Koszei Inouét. A bírók úgy küldtek fel a szőnyegre, hogy valamiért dzsudogit kellett cserélnem, a saját, jól illeszkedő ruhám helyett kaptam egy vadi új, egy számmal nagyobb, kimosatlan dzsúdóruhát. Amit persze Inoue úgy fogott meg, ahogyan akart. Pedig ha abból a mérkőzésből én jövök ki győztesen, talán az egész mezőnyt végigvertem volna, hiszen abban az esztendőben mindenkit fölényesen győztem le. Nem kokákkal, hanem vazarikkal és ipponokkal vertem a mezőnyt. Érdekes a sors játéka. Kilencvenkettőben nem én voltam a legjobb a világon, szinte a nevemet sem tudták, mégis összejött minden. Kétezernégyben a tudásom alapján méltó lehettem volna az aranyéremre, de már az első fordulóban búcsúznom kellett.”

A világ már csak ilyen. A dzsúdó pedig megtanítja az embert emelt fővel veszíteni és lehajtott fejjel nyerni. Ennek a kettősségnek a lényegét próbálja meg átadni a gyerekeinek, ám a mai kor ezekhez az eszmékhez nem szolgáltat kellő táptalajt, a mai értékmérők alapján szinte lehetetlen jó irányt szabni.

„Az általános iskola ötödik osztálya után dolgoztam először. Egy téeszben íródeák voltam. Majd tizenöt évesen tizenkét óráztam egy kőműves mellett, abból vettem az első Adidas cipőmet és pólómat, ami a mai napig megvan az egyik barátomnál. Amikor kinőttem, odaadtam neki, ő meg azóta is nagy becsben tartja. Kérdem én, a ma gyermekének hogyan tudnám elmagyarázni ennek a pólónak az értékét? Nem tudom megteremteni nekik azt, hogy az első keresetükből legyen márkás sportcipőjük vagy mobiltelefonjuk. Egyet tehetek. Próbálok olyan környezetet és kihívásokat teremteni nekik, amelyekhez fel kell nőniük és egy kicsit, egész kicsit győzedelmeskedniük kell maguk felett. A ma emberének a kényelem az elsődleges szempont, bármit csinálunk, arra törekszünk, hogy az a lehető legkomfortosabb legyen. De ha ezt megszokjuk, sebezhetővé válunk. A kényelem elsődleges a nyaralásnál, az ágyunknál vagy a fotelünknél – de az életben, ahhoz, hogy készek legyünk, stimulálnunk kell magunkat. Az én családom maximálisan megadta a szeretetet, de nem volt idő arra, hogy folyton ott álljanak mellettem és törölgessék az orromat. Valahogy így akarom én is nevelni a gyerekeimet. A mindennapjaikban kellenek azok az impulzusok, amiktől többek és jobbak lehetnek.”

Hogy mi ad stimulációt az idén 48 esztendős Kovács Antalnak? A sport továbbra is az élete része. 6.45-kor már a teremben van, ahol a régi versenytársakkal, például Braun Ákossal, Bor Barnával együtt edzenek, felidézik, sőt, még most is átélik a korábbi eszement párbajaikat. A munkahelyén, a Paksi Atomerőműben nem használja a liftet. Mindennap többször is megmássza a négy emeletet, mert ez is fitten tartja. A súlya ugyanannyi, mint 28 esztendővel ezelőtt, s egy-egy edzésen olykor lepipálja a fiatalabbakat is.

„Keressük meg a végét! Laci bácsi mindig ezt mondta az edzéseken, ami azt jelentette: ne hagyjuk elveszni, semmivé lenni azt, ami bennünk van, hozzuk ki magunkból a lehető legtöbbet. Az én családom, azt hiszem, a küzdésben volt jó, az elismeréseinket mi az erőfeszítéseinkért kaptuk. Hogy miért lettem olimpiai bajnok? Miért adatott meg nekem az, ami sok géniusznak sohasem? A szerencse és a százfaktornyi apróság mellett az, hogy bírtam a melót, és tudtam küzdeni. Ez az én adottságom, ez az én egy százalékom.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2020. október 24-i lapszámában jelent meg.)