Miután meglehetősen nehéz ezekben a napokban elvonatkoztatni Trianontól, meg sem próbálkozom vele. Annyi mindent ajándékoztak az országból az utódállamoknak, hogy ránézni is fáj a leltárívre, amelyen a kétharmadnyi területtől a hárommillió magyarig terjed a veszteségek lajstroma. Az emberek között pedig rengeteg az olyan, aki cseppet sem érezte volna különösebb túlzásnak, ha másnap a nap sem kel fel. Mert hát hogyan is kelhetne. És mivel mégis felkelt, mintegy tetézve Magyarország elárulását, a határokon kívül ragadtak azzal szembesültek, hogy dönteniük kell: maradnak, vagy mennek abba a valószínűtlenül távolodó kis országba, amelybe beleszülettek, amelyben helyük volt, amelyet teleálmodtak vágyaikkal és terveikkel. Egyik opció rosszabb volt, mint a másik. Hiszen mégiscsak van nekik szűken vett szülőföldjük, ahol mostantól mások lettek a hatalom urai, de ha körülnéznek, itt tekint vissza rájuk a hegyhát, a folyó kanyargása, a csillagos ég. És amúgy sem tarthat sokáig ez az egész bolondulás. Közben meg ott van az az egyre messzebb sodródó ország a maga megszokott viszonyrendszerével, hierarchiájával és azzal a gyönyörű Budapesttel. Akkor mi most külföldiek leszünk? – hangzott a ki nem mondott kérdés, és kimondatlanul is képtelenségnek tetszett.
Megpróbálom beleérezni magam a hajdani sportolók helyzetébe. Külhoni magyarként aránylag könnyen megy, legfeljebb az okoz némi nehézséget, hogy a száz évvel ezelőtti világban még egészen mást jelentett a sportkarrier. Bár egyre inkább emancipálódott, a futballt vagy az alantas erősportágakat leszámítva messze nem volt mindenkinek hozzáférhető. És hát a poroszos rendszerben a tisztességes szakma, a megélhetés megszerzése jóval elébb helyezkedett el a fontossági sorrendben, mint holmi komolytalan „küzsdölődés”. Önmagában is felbecsülhetetlen, hány ígéretes sporttehetség veszhetett el a pofonok völgyén át húzódó életre nevelés közepette, aztán egyszerre csak ott volt az a felfordulás, amelyben olyan volt sportról beszélni, mint halottasházban duhaj dalba fogni.
Vajon hányan küzdhettek akkoriban a sport minden áron való folytatása, illetve a súlyos helyzethez illő módon viszonyuló komoly ember szerepének betöltése dilemmájával? Előbbi esetén kétféle döntés kínálkozott. Egy: otthon maradni és megpróbálni helyet szorítani a többségi nemzet alacsonyabb szintű sportéletében. Jó eséllyel kecsegtető vállalkozásnak tűnt, a húszas évekre meg is teltek magyarokkal a bukaresti futballcsapatok, az 1930-as világbajnokságra elhajózó román válogatottban tizenöt magyar, illetve német származású „áruló” képezte a derékhadat. Valamennyien a Monarchia szülöttei. Kettő: a társadalom igényeinek megfelelően hagyni a léhaságot és részt venni az új világ minél komfortosabb berendezésében. Az álmokra pedig „rászólni”, nem olyan idők járnak mostanság. Persze mindez csak ideig-óráig működhetett, hiszen az élet él és élni akar, miközben a felnövő gyerekek tombolni vágyása egyre megengedőbb közegre talált.
Ennél a pontnál óhatatlanul „aktuálpolitikai” párhuzamok kezdik kínálni magukat. A jóval gyorsabb lefutású – és remélhetőleg könnyebben kiheverhető sokkot okozó – koronavírus-járvány egy időre teljesen leállította a világ sportéletét, alapjaiban átszabta a versenynaptárt. A helyzetre a hivatásszerűen sportolók meglehetősen szerteágazó választ adtak. És igen, jócskán akadtak, akik úgy határoztak, abbahagyják az egészet. Talán olyanok is voltak közöttük, akik helyett az élet hozta meg a nagy döntést, amelyre saját erőből képtelenek voltak. Talán mert azzal áltatták magukat, hogy még belefér egy idény, talán mert egyszerűen fogalmuk sem volt, mihez kezdhetnének civil emberként. Ahogy annak idején a sokszoros válogatott Tóth Tímea fogalmazott: „Huszonhárom évig kézilabdáztam, ehhez értek, de hogy ezen kívül még mihez, azt nem tudom.”
A bármilyen típusú abbahagyás akkor igazán letaglózó, tartják a lélekbúvárok, amikor hirtelen vetődik fel a gondolat, a bizonyosság, hosszabb-rövidebb kudarcosabb időszak után születik meg a döntés, vagy sérülés vet véget az álmoknak. Azaz olyan helyzetek, amelyeket nem előzött meg előkészítő munka, nincs B-terv, és a hirtelen felszabaduló szabadidő nem hasznosul. Főleg, ha a versenyző kudarcélményként éli meg a pillanatot, úgy érzi, nem teljesedhetett ki a pályája. Onnan nagyon nehéz a talpra állás, az új élet elkezdése. Mert a sportoló kétszer hal meg, tartja a mondás. Először akkor, amikor visszavonul az aktív pályafutástól. Ijesztő életesemény, akkor is, ha a lemorzsolódás, a kiöregedés elkerülhetetlen folyamat. Talán ez magyarázza, hogy a pályafutásukat lezáró sportolók csaknem húsz százaléka pszichológus segítségére szorul, hogy rendezni tudja az életét.
„Ha velem történne, teljesen kiborulnék, összeroppannék a bizonytalanságtól. Olyan lenne az egész, mint egy rossz álom” – említette az amerikai úszólegenda, Michael Phelps a tokiói olimpia halasztásának kihirdetése után. Bár ő Rio után úgymond rendezett körülmények között vonult vissza, zsigereiben érezhette, milyen lehet azoknak, akiket a járvány terelt mellékvágányra. A téma a magyar sportközvéleményben is végigfutott, azóta is csak remélni tudjuk, hogy a negyvenedik életévéhez közelítő cselgáncsozó, Ungvári Miklós már árnyalta első reakcióját, miszerint a játékok egy évvel való eltolása „egyet jelent a visszavonulásommal.”
Egy sportolónak már csak a folyamatot jelző kifejezés miatt sem lehet egyszerű kiöregedni. Az erőtől duzzadó, energikus, sportos test kulturális eszményképe ezt nem „viseli el”. Gondolkodásunknak nem része a sportolói öregedéssel foglalkozás, hiszen az idő múlása önmagában hanyatlást, eltűnést üzen. A versenyző az erőt és a fiatalságot testesíti meg, miközben teljesítménye felülírja a személyiségét, eggyé válik a sporttal, a nemzeti büszkeség tárgyává személytelenedik. Kiöregedésével bizonyos mértékig kikerül a megbecsültek, szeretettek, idealizáltak köréből, ennek megélése bizony nehéz lelki folyamat. Mert míg például a keleti kultúrák nagy részénél a kor a tapasztaltság jelzőműszere, a mi individualista felfogásunkban a kor múlása a képességek elvesztését jelenti. És valóban, az élsportolók helyére idővel újabbak kerülnek, a régiek emléke meg fokozatosan elhalványul a köztudatban – legalábbis míg el nem érik az immár emlékek alapján való idealizálás állapotát. És mivel emberek vagyunk, nehezen tudjuk megvalósítani, hogy a kívülről, a szurkolók részéről érkező elismerés helyét átvegye a sportszeretet belső integrálása.
A víruskorlátozások lazítása nyomán feltörő türelmetlen életöröm mindenesetre jelzi, milyen mértékben megviselte a pszichénket a bezártság, az az állapot, amelyre egyikünknek sem volt B-verziója. Nem lehet elégszer ismételni: most egészen felületesen felskiccelt állapotban szembesülhettünk azzal, hogy az életünk másabb is lehetne annál a már-már hedonista állapotnál, amelyben generációnktól kezdődően él a háborút, súlyos történelmi traumákat legfeljebb másodkézből ismerő környezetünk. Mint jeleztem, meglehetősen nehéz ezekben a napokban elvonatkoztatni Trianon emlékétől. Lehet próbálkozni vele, értelmezgetni, de a korabeli képekről ránk köszönő sportolók zordon tekintete figyelmeztet bennünket: vannak pillanatok, amikor csak levett sapkával illendő állni. A sport örök – akár „árulás” árán való – túlélése, az újrakezdés diktátuma ilyen.