A zaklatott esztendők végleg elültették benne a félelmet

– Van hagyománya a sportnak a közvetlen családjában? Most nem számítva azt, hogy nagyapja testvére, Földváry Tibor műkorcsolyázó volt a magyar sport első Európa-bajnoka.
– Annyit tudok, hogy Földváry nagypapám egy nagyon híres olasz mestertől tanult vívni, de nem emlékszem a nevére. Esszel kezdődik… – gondolkodott el a 85. életévét május 29-én betöltő Földváry-Boér Mária, az első magyar női gyorskorcsolyabajnok.

– Csak nem Italo Santelli?
– De, minden bizonnyal ő volt! Édesanyám, Földváry Éva – nekünk csak mami – is sportos életet élt, és nem csak azért, mert ő szervezte meg a péteri leánycserkészcsapatot, amely a családi kastély egyik szobájában tartotta összejöveteleit. Annak idején a nők nemigen sportoltak – esetleg teniszeztek –, ám ő lovagolt, úszott, és síelt a budai hegyekben vagy a Mátrában. Egy társasutazás kereté­ben – már háromgyerekes, fiatal anyaként – eljutott a berlini olimpiára, és büszke volt rá, amikor a német lapokban egymás után ott virított két aranyérmesünk neve: Csik, Csák. A hazaúton úgy helyezte el az újságot, hogy kilátszódjon ez a két név.

– Sportpályáját tekintve feltételezem, már gyermekként sem vetette meg a mozgást.
– Öt-hat évesen tudtam korcsolyázni, és kerékpároztam, úsztam, síeltem. A Boér nagyszülőknél jártunk 1941-ben Erdélyben, és Szovátán, az egyik sóstóban tanultam úszni, amelynek vize a felszínen tartotta az embert. Péteriből gyakran jártam a két bátyámmal a gyömrői tófürdőre, a Teleki gyerekek – nagymamájuk, Alice néni Széchenyi István unokája volt – és a Hoyos fiúk voltak a társaink. Budapesten a Dunában, a Lágymányosi-öbölben vagy a Római-parton úsztunk, nagy néha a Lukács fürdőben.

– Hogy lett ebből versenyszerű korcsolyázás?
– Már nem emlékszem, hogy a háború befejezése előtt-e vagy után, de láttam egy dokumentumfilmet, és onnantól műkorcsolyázó szerettem volna lenni. Ha minden igaz, 1947-ben kaptam mamitól bérletet a Műjégpályára, ami nagy áldozatra vallott, merthogy egyedül nevelt engem és fiatalabb bátyámat, Elemért, akit a második keresztneve, az Endre alapján Bandinak hívtunk. Édesapám már 1938-ban, két és fél éves koromban orvosi műhiba miatt meghalt vakbélgyulladásban, nagyobbik bátyámat, Eleket – amikor Budáról igyekezett haza – sokadmagával az oroszok fogták és hajtották el 1945 februárjában, és március elején, 16 évesen vérhasban meghalt Soroksáron. Gyermekkorom szeretett otthonát, a péteri kastélyt, majd mami özvegyi nyugdíját is elvették. Ráadásul mamit már 1945-ben egy rosszakarója feljelentette, többek között azt állítva, hogy az aratómunkásokat agitálta, szavazzanak a nyilaspártra. Ekkora hazugságot… Az egész család angolbarát gondolkodású volt. Innentől nem volt nyugtunk, öt évig járt a bíróságra.

– A tragédiák után, a fojtó légkörben talán arra is jó volt a korcsolya, hogy kis felszabadultságot is érezzen. De ott hagyta abba, hogy bérletet kapott a Műjégpályára…
– Igen, és 1949-ben megszólított Brechel László, a szövetség szakági vezetője, lenne-e kedvem a gyorskorcsolyához. Talán furcsa egy 13-14 éves lánytól, de néhány nap gondolkodási időt kértem, aztán igent mondtam. Eleinte bukdácsoltam, mert a műkorcsolyacipőétől eltért a pengéje, nem tudtam úgy fékezni vele, ahogy megszoktam. A válogatott keretbe kerülve Ladányi Gedeon korábbi olimpikon vezette a tréningeket, de úgy éreztem, nem veszi elég komolyan a női versenyzőket.

– Melyik volt az első nagy viadala?
– A romániai, pojánai főiskolai világbajnokság 1951. február elején. A magyar küldöttség már két héttel korábban elutazott, utólag csatlakoztam hozzá. A Műjégpálya egyik – így nevezték akkoriban – hókotrómunkása, egy korábbi ökölvívó – a nevére sajnos nem emlékszem – verte ki a palávert az érdekemben az OTSB-ben. Végül egy elvtárs társaságában utazhattam, gyönyörű szép erdélyi tájakon haladt a vonat, én viszont féltem, nehogy valami rosszat szóljak... Végül ötszáz méteren és ezerötszázon is nyolcadik lettem, csak szovjetek előztek meg – ezzel az eredménnyel váltam élsportolóvá.

– Hogy edzettek?
– Télen reggel hatkor kezdődött a tréning, a kisföldalattival utaztam a Városligetbe; edzés után megint a kisföldalattival siettem az iskolába, a Deák Téri Evangélikus Gimnáziumba. Nyaranta kiegészítő tréningeken vettünk részt a Margitszigeten: szigetkört futottunk, az atlétikai pályán gyorsasági gyakorlatokat végeztünk. Repertoáron szerepelt a kerékpározás, például Gödöllőre és vissza, illetve a távgyaloglás. Mi, magyarok nagy hátrányt szenvedtünk a rövid téli szezon miatt, ráadásul a Műjégpályán csak kétszáz méteres volt a kör, ellentétben a külföldi négyszáz méteres pályákkal – már a látványuktól is elfáradtam.

– Tud kedvenc versenyt említeni?
– Az első, 1952-es bajnoki címem mellett az 1954-es zakopanei versenyre is szívesen emlékszem, és nem csak azért, mert megnyertem a háromezer métert. Jó érzéssel töltött el, hogy ha nem lengyellel kerültem össze, mindig nekem szurkoltak. Ezerötszázon, háromezren és összetettben is megelőztem a lengyel Elwira Potapowiczot és Helena Majchert, holott előbbi második, utóbbi harmadik lett 1960-ban az első olyan olimpián, amelyen műsoron szerepelt a női gyorskorcsolya. Büszke voltam arra is, amikor 1950-ben azt írta a Népszava, hogy a négy magyar női gyorskorcsolyázó közül a nyurga Földváry-Boér Mária a legtehetségesebb. Erről a hírről Bandit is nagy örömmel értesítettük, akit 1949 októberétől a kistarcsai internálótáborban tartottak fogva, majd 1950 őszétől három évig semmit sem tudtunk róla: ezt az időt a recski kényszermunkatáborban töltötte, javarészt a büntetőbrigádban. (Földváry-Boér Elemér 1956. október 24-én halálos lövést kapott a Rádiónál – a szerk.)

– Édesanyja bírósági tárgyalása hogyan végződött?
– Az utolsó tárgyalást 1950 márciusában tartották, és az 1956 után vérbíróként elhíresült Tutsek Gusztáv vezette. Itt dőlt el, jogerőre emelkedik-e mami egyéves börtönbüntetése. Végül felmentették, a sok megjelent péteri embernek köszönhetően, aki mellette tanúskodott, miként az is sokat nyomott a latban, hogy mami a pesti bérházunk egyik lakásában harminchat zsidó embert – harminc gyereket és hat nőt – bújtatott 1944 novemberétől 1945 márciusáig, a lakást a svéd vöröskereszt védelme alá helyeztette. Mindannyian átvészelték a háborút. De nem nyugodhattunk meg, mert 1951 nyarán megkaptuk a kitelepítési végzést, amit az utolsó pillanatban hatálytalanítottak – a benyújtott kérvényünket Sebes Gusztáv, az OTSB elnökhelyettese támogatta aláírásával, miután Hegyi Gyula elnök nem vállalta. Az ezt követő években is alattomos feljelentésektől kellett tartanunk, állandó zaklatottságban léteztünk.

– Ilyen körülmények között nem lehetett könnyű edzeni, versenyezni, élni egy fiatal lánynak, majd ifjú feleségnek. Hogy bírta?
– Nagyon nehezen. Amit azoknak az éveknek „köszönhetek”, az a félelem. Svájcban élünk 1956 decembere óta, de ha kicsit is furcsa időpontban csengetnek, vagy a családból valaki késik a megbeszélthez képest, már rémeket látok. Ez nem hisztéria, egyszerűen bele van táplálva az agyamba.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. május 30-i lapszámában jelent meg.)