Ingyenes lecke – Csinta Samu publicisztikája

Kötetekre rúg az első-második fiatalságukon túl lévők munkapiaci elhelyezkedési gondjairól szóló szakirodalom. Ennél vaskosabb már csak a lélektanászok eme a területre való rávetődésének termése lehet, de mint tudjuk, majdnem mindent a kínálat-kereslet viszonyrendszere határoz meg. A legtöbb „áldozat” a mai hatvanasok közül került ki, akiknek nem adatott meg, hogy életük első munkahelyéről menjenek nyugdíjba a közösség megbecsült, néha tiszteletteljesen megmosolygott Jani bájaként vagy Erzsi nénijeként.

Erre a generációra már fiatal felnőttként zuhant rá a szép új világ, a kelet-közép-európai rendszerváltásokat rövid ütemkéséssel követő privatizációk özönvize. A nagy robajjal összeomló vagy épp sunyin repedező tervgazdasági egységekben szocializálódott emberek százezrei ébredtek arra, hogy addig megszerzett és konszolidált szaktudásuk már lyukas garast sem ér. Újra ott álltak, ahol a part szakad, abban a helyzetben, amelyet egy alig húszéves vállrándítással, a jövőbe vetett aránylag szilárd hittel vesz tudomásul, de a családalapítás környékén tartó számára már erős megpróbáltatás.

Nem merülnék mélyebbre a téma amúgy is szociológusi-szociográfusi tudást és alaposságot igénylő elemzésében, inkább csak rögzítem a tényt: a „sportiparág” nemigen tartozott az új pályát kínáló szakterületek közé. Vajon miért nem? Talán azért, mert – bár nehezen robotizálható a munka – aránylag kis létszámú emberállományt foglalkoztató tevékenységi ágazat. No meg azért is, mert a múlt század kilencvenes éveiben a műfaj még szinte kizárólag a némi sportági múlttal vagy kapcsolatrendszerrel bíró emberek felvonulási területe volt. Legtöbben közülük tevőlegesen vagy csak elméleti barátságban voltak az illető sportággal, amúgy a mindenhez is értők kategóriájába tartoztak. Ami akkoriban nagyjából elegendő is volt a sikerhez. Vagy nem, de ez már csak később derült ki. Az áldozati generációk második vagy harmadik szakmát tanuló tagjai itt legfeljebb pályakarbantartóként, raktárnokként vagy rendészeti munkakörben rúghattak labdába, amelyek, valljuk meg, nem kínáltak különösebb karrierlehetőséget. Részben talán ebben az „elvagyunk, mint a befőtt” típusú belterjességben is keresendők azok a lemaradások, amelyeknek egy részét ma is nyögi a magyarországi sportélet.

Holott az a közeg mindig is sok életerős ember fantáziáját foglalkoztatta, legfőképp a fiatalokét. A sportközeliséget hivatásszerűen fenntartani: mi lenne ennél vonzóbb egy egyetemre, főiskolára készülő vagy épp friss diplomásnak, aki a helyét keresgéli a világban? Főleg ha előzetesen bele is szippanthatott abba a levegőbe. Elsősorban az önkénteskedés elterjedésével, amiben néhány körrel még lemaradva, de azért iparkodik felzárkózni a térség fiatalsága. Önkéntesek nélkül ugyanis ma már elképzelhetetlenek a nagy nemzetközi sportesemények. Akár a megrendezésük is, nem beszélve a gazdaságosságról. Szerepük a versenyek befejeztével is meghatározó, mindenekelőtt a programok továbbélésében, a helyszín iránti érdeklődés fenntartásában.

Elemzések bizonyítják, hogy a magyarországi sportönkéntesség fejlődésében – de talán általános értelemben is igaz – a 2017-es budapesti vizes világbajnokság mérföldkőnek tekinthető. E hatalmas seregszemle lebonyolításában az 560 településről érkező 3500 hazai önkéntes legkülönbözőbb tevékenysége túlmutatott a napi feladatkörökön, viselkedésük, interaktív kommunikációjuk azóta is hatást gyakorol Budapest turizmusára. Egy kérdőíves vizsgálat eredményei szerint ugyanis a megkérdezett önkéntesek a szolgáltatások igénybe vevőiként, kommunikációs csatornaként és imázsformálóként egyaránt értelmezhetők.

Miközben az önkéntesség intézménye mifelénk még épp csak kinőni látszik a semmiből, gyerekcipőben jár, funkciója, társadalmi megítélése és népszerűsége dinamikusan nő. A Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon egyre többen vállalnak ilyen jellegű munkát, 2019 első negyedévében például több mint két és fél millióan a 15–74 éves korosztályból. Hogy ez a szám milyen mértékben van összhangban a valósággal, nem tudni, az érdeklődés fokozódása azonban egyértelmű. Leginkább a fiatalok és a lányok körében, de az idősebbek között is nő az a réteg, amelynek tagjai szívesen csinálják, része saját szociális neveltetésüknek. Talán az amerikai minta hatására is – e tekintetben megbocsátható és támogatandó az „Amerika-majmolás” – kezd divatos lenni az önkéntes tevékenység, ami a későbbi életpályát segítő önéletrajzokban is egyre jobban mutat.

A jelenség igazából a 2009-es berlini atlétikai világbajnokság alkalmával haladta meg az ingerküszöbömet. Mondhatni, akkor vettem igazán észre, hogy az önkéntesek mindenütt jelen vannak. Egyenpólójuk révén könnyen azonosíthatók voltak, de az is a cél, őket azért „találták ki”, hogy bármikor bárhol kiszúrhatók legyenek. A vb névtelen katonái, mondtam magamban, akik nélkül a sportvilág egyik legnagyobb rendezvényének „tábornokai” sem parádézhatnának. Háromezren voltak, csaknem kétszer annyi jelentkezőből válogatták ki őket. Többségük diák, de bőven voltak köztük korosabbak is, a korelnök például 82 esztendős, többszörös nagypapa volt, aki úgy vélte, itt az ideje, hogy talán még egyszer valami hasznosat cselekedjen a német hazáért. Onnan tudom, hogy megkérdeztem az öregurat, mit keres ebben a „hadseregben”, amelyben akadt ukrán és indiai, sportos testalkatú és elhízott, villámléptű és mozgássérült. Készségesek, kedvesek voltak, és a német mellett legalább még egy nyelven elboldogultak ott, ahová állították őket, legyen az szállodai információs pult vagy konténervécé.

Ottani kedvencem, mindennapi beszélgetőtársam, Christine elmondta: úgy izgult, mint még soha. Interneten jelentkezett, túlesett az interjún, aztán várt. Élete legnagyobb csalódása lett volna, ha visszautasítják, de szerencséje volt, beválogatták. Irigyelték is érte a keletnémet kisvárosban, ahonnan érkezett. Pedig ráfért volna egy kis pihenés, hiszen húzós tanéven volt túl a táplálkozás-egészségtan főiskolán. Kit érdekelt azonban, amikor az unokáinak is mesélni fogja, mennyi élménnyel gazdagodott a berlini rendezvényen.

Ugyan miért csinálták minden ellenszolgáltatás nélkül, két héten át tartó, napi tizenkét órás szolgálatban? A kérdésre azóta sokszor érkezett válasz: elsősorban a fiataloknak különleges, életszagú és ingyenes lecke arról, miképpen működik egy hatalmas gépezet, nyelvgyakorlás, kapcsolatépítés – no meg természetesen kitűnő alkalom az ismerkedésre a világ minden tájáról érkezőkkel. Egyre inkább felértékelődő emberi kvalitás, ami nyitottságról, önzetlenségről, áldozatkészségről szól. A közösségi szerepvállalás előiskolája, ami nélkül a társadalmi empátia puszta szólam marad. Annak az álértékrendnek a felülírása, amely csak a pénzzel honorált teljesítményt ismeri el.

A sportélet adminisztratív környezetében jelentős kizárólagossággal felvonuló fiatalok többsége ezen az úton járva jutott el a mai stációig. Esetleg multicégeknél szerzett tapasztalatokat is beiktatva. No meg azzal az előnnyel élve, amelyet életkoruk a szinte napi rendszerességgel frissülő korszerű eszközök használatához jelent.

Több mint tíz éve a felfedezés újdonságától elvarázsolva, némileg talán túlzásokba is esve azt mondtam: a berlini önkéntesek gazdag emberek gyülekezete. Ma árnyalnám a képet: mindannyian gazdagodtunk-gazdagodunk általuk.