Az évszázad magyar sportlövője legyőzte a sorsot

Az amerikai tornász, George Eyler bal lába helyett protézissel nyert három aranyat (kötélmászás, ugrás, korlát) és további három érmet az 1904-es játékokon, Halassynak a bal lábfeje hiányzott egy villamosbaleset miatt, ő a vízilabda-válogatottal 1932-ben és 1936-ban állhatott fel a dobogó legfelső fokára, a dán Lis Hartel pedig, akinek a végtagjait paralízis betegítette meg, 1952-ben és 1956-ban lett ezüstérmes díjlovaglásban.

Velük ellentétben Takács Károly már súlyos sérülése előtt is a világ legjobbjai közé tartozott, hiszen 1936-ban is esélyesként indult volna az olimpián – de mert csak tiszthelyettes volt, és Berlinben a magyar csapat vezetői kizárólag tisztek szereplését engedélyezték, ezen a játékokon még nem vehetett részt. Aztán 1938. szeptember 15-én Veszprémben egy hadgyakorlat közben felrobbant a jobb, azaz a lövőkezében egy gránát, ami maradandó roncsoláshoz vezetett. Az is csoda, hogy egyáltalán megúszta a balesetet, nemhogy újrakezdje az élsportot, és bal kézzel még magasabb csúcsokra érjen fel.

Takács 1910. január 21-én született Budapesten, szerény körülmények között élő szülei katonai pályára szánták, 14 éves korában beadták a jutasi Honvéd Altisztképző és Nevelő Intézetbe, majd hivatásos katona lett. Már ekkor kiemelkedett akaraterejével a társai közül, de a főtisztekkel szemben még nem a kézsérülése, hanem a származása jelentett hátrányt.

„Minthogy pedig tiszthelyettes nem lehetett polgári lövészegyesület tagja, egyenlőre (sic!) nem nyílt módom, hogy a pisztolylövéssel foglalkozzam” – nyilatkozta később, éppen ez volt az oka annak is, hogy lemaradt Berlinről.

Az olimpia eredménytelensége miatt az alacsonyabb rangúak előtt is megnyílt a válogatott kapuja, alig több mint fél év telt el Takács balesete után, és a luzerni vb-ről ötalakos gyorstüzelő pisztolyban csapatban már aranyéremmel tért haza. („Csodálatos derűlátása és akaratereje megkereste a szerencsétlenségben azt, amit a saját hasznára fordíthat, üstökön ragadta a balsorsot, s a szörnyű pillanat után alig egy fél évvel már újra teljes ember volt, válogatott céllövő, balkézzel tartotta a pisztolyt és rendületlen nyugalommal célzott a jobbszemével. Mi tudhat legyőzni egy ilyen embert? Van-e csodálatosabb az emberi akaraterőnél, amely minden akadályt legyőzve tör felfelé?” – írta 1952-es olimpiai győzelme után Takácsról Feleki László, a Népsport főszerkesztője.) Balesete után a fennálló törvények értelmében leszerelés várt volna rá, ám kérvényt nyújtott be Horthy Miklós kormányzóhoz, a magyar hadsereg első emberéhez, hogy továbbra is a honvédség keretén belül maradhasson.

„Takács Károly ht. őrmesternek a tényleges szolgálatban kivételes kegyelemből való meghagyását engedélyezem. Horthy” – ennyi állt a hivatalos válaszban, Takács továbbra is hivatásos katonaként szolgálhatott, és bal kezével fogott őrült edzésmunkába.

„A következő év tavaszáig állandó erős edzést tartottam balkézzel, mintegy 10-15.000 töltényt lőttem el. Nem akartam alulmaradni a sorssal szemben és végül is sikerült győznöm. Úgy emlékszem rá, mintha ma lett volna: 1939 áprilisában céllövő- és automatapisztolyszámban megnyertem az országos versenyt. Külön érdekessége volt ennek a versenynek, hogy azon céllövő pisztolyban balkézzel 523 pontot értem el, míg a legjobb jobbkezes eredményem csak 521 pont volt” – mesélte egy későbbi interjúban.

Fronttisztként 1945-ben Németországban amerikai fogságba került. Hazatérését követően keményen folytatta az edzéseket, és készült élete első olimpiájára.

Ahogyan az egész országra, Horthy katonáira végképp nem a legszebb évek köszöntöttek, de a kommunista hatalomátvétel után Takácsot is védték a visszhangos sportsikerek. Az 1948-as londoni olimpiára már esélyesként utazott ki, és nem is kellett benne csalódni: augusztus 6-án világrekorddal nyerte meg a gyorstüzelő pisztolyt, egyben a második világháború utáni ötödik magyar aranyérmet.

Mivel az egész mezőny szenvedett a lőszerek silány minőségétől, a magyarok is sokáig kísérleteztek a megfelelővel, végül a saját, magyaróvári töltény mellett döntöttek – és jól tették. Az első nap harminc lövése után Takács a svéd Ullmann-nal holtversenyben 286 körrel vezetett, közvetlen mögöttük az argentin világbajnok Valiento (285) és a finn Heusala (283) állt. Másnap az ötödik sorozatig minden a legnagyobb rendben volt, ekkor azonban, még mielőtt Takács bejelentette volna a tűzkészültséget, fegyvere elsült. Innentől hiába lőtt remekül, a verseny végéig kellett várni, amíg kiderült, hogy az illetékesek jóvá hagyják a pályán elért eredményt, az összesítésben világcsúcsot jelentő 580 kört, amely kilenccel volt jobb, mint az ezüstérmes argentin produkciója.

„Az első nap ijedtebben kezdtem, ideges voltam, ez volt életem második nagy nemzetközi versenye. Ezért volt olyan szoros az eredmény az első nap után. Ma már belejöttem, otthonosabban éreztem magam a lőtéren és nagyon sokat segített az is, hogy sok magyar szurkolt nekünk. Nem feledkezem meg Tatáról sem és megállapíthatom, hogy a tatai edzések nélkül aligha értem volna el ilyen eredményt. Ezért hálás vagyok a magyar demokráciának…” – nyilatkozta utóbb politikailag rendkívül korrekt módon Takács, aki egyfelől Tatán saját kezűleg építette ki a lőpályát, amin nap mint nap gyakorolt, másrészt közvetlenül a verseny után a belső zsebéből húzta elő Szepesi György mikrofonja előtt az előre megírt győzelmi nyilatkozatot.

„Nem vagyok szónok. Utálom a kapkodást. Szeretem a rendet, leírtam, amit mondani akartam, csak fel kellett olvasni” – magyarázta később kissé szokatlan húzását. Mindenesetre Takács Károlyt, a néphadsereg alhadnagyát és fegyvermesterét már győzelme napján előléptették főhadnaggyá.

Négy évvel később, már a Budapesti Honvéd sportszázadának elismert tagjaként nem csak saját magára kellett figyelnie, hiszen a mezőnyben ott volt 17 éves tanítványa, Kun Szilárd is. Az ifjú trónkövetelő elszúrta az első napot, a folytatásban azonban olyan bravúrosan lőtt, hogy be is zsebelhette Takács dicséretét („Ha tegnap is így lőttél volna, akkor már biztosra venném, hogy te vagy az olimpiai bajnok…”) és a váratlan ezüstérmet, amelyet holtverseny után a román Lichiardopol elleni szétlövésben szerzett meg. Az arany viszont az első napot csak ötödikként záró mesteréé lett, aki még azt is megengedhette magának, hogy a legutolsó sorozata csak 45-ös legyen, mert összesítésben így is 579 körrel zárt. És azon is sikeresen túltette magát, hogy a malmi lőtéren a lőalakok 25 centivel alacsonyabban voltak, mint az itthoniakon… Aztán már nyúlhatott is a zsebébe, és átadhatta Szepesinek a szokásos, otthon megírt nyilatkozatot, hozzátéve, hogy gratulál Kun ezüstérméhez is – holott a szétlövésre csak ezt követően került sor…

Idehaza a helsinki 16 aranyat mindent elsöprő hangulatban ünnepelte az ország, a bajnokok Rónai Sándortól, az Elnöki Tanács elnökétől vehették át megérdemelt kitüntetéseiket, Takács például a Magyar Népköztársasági Érdemrend IV. fokozatát. A kitüntettek nevében éppen az immár kétszeres olimpiai bajnok köszönte meg a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa figyelmességét.

Takács Károly még ott lehetett harmadik olimpiáján, Melbourne-ben is, de 46 évesen kedvenc gyorstüzelő pisztolyával itt be kellett érnie a nyolcadik hellyel. Nyolc évvel később viszont egy másik tanítványa, Hammerl László is felért a csúcsra, ő a kisöbű sportpuska fekvő számában győzött Tokióban.

A később 2000-ben az Évszázad magyar sportlövőjének választott sportember hosszú betegség után, 1976-ban hunyt el. Az pedig a legtermészetesebb, hogy tavaly szeptemberben róla nevezték el a gyönyörű új Fehér úti Nemzeti Lőtér pisztolyos részét.