A visszatérés élménye – Csinta Samu publicisztikája

Bizonyára ma is sokak eltakarják a szemüket, ha a riói olimpia tornacsarnokában Samir Ait Said ugrógyakorlatának felvételébe botlanak. A korábban gyűrűn az Európa-bajnoki érmek teljes kollekcióját megszerző francia tornász földet érés közben kettős lábtörést szenvedett, bal lába olyan szögben csavarodott ki, ami a legedzettebb idegrendszerűeket is megviseli. A csarnok képernyőjén felvillanó felvételek nyomán az instant emberi reakciók egész képcsarnokát láthattuk, és bár miután a mentősök beágyazták a hordágyba, már igyekezett mosolyogni, rajta kívül talán mindenki elkönyvelte: milyen kár ezért a franciáért, lehetett volna még néhány jó éve...

Persze ha most kellene vonalat húzni, korántsem egy „futottak még” kategóriába tartozó sportolóról beszélnénk, hiszen korábbi eredményei mellett a Rióban nem egészen 27 esztendős Ait Said a gyűrűselejtező harmadik helyezettjeként várhatta az olimpiai döntőt. És mivel az olimpiai dobogó első két fokára végül azok a vetélytársak léptek – a görög világbajnok Elefthériosz Petrúniasz és a címvédő brazil Arthur Zanetti –, akik a selejtezőben is előtte végeztek, adja magát a feltételezés, hogy különösebb rontás nélkül a francia is érmet szerezhetett volna. Ami persze nem több spekulációnál, de mégis.

Három és fél évvel a riói dráma után az akkori felvételek ma is idegtépők, miközben a történet amúgy hol- lywoodi végkifejlet felé tart. A francia szépen talpra állt, 2017-ben már a francia nemzetközi bajnokságon izgulhatta végig visszatérését, illetve a gyűrűgyakorlata utáni talajfogást. A tavalyi, stuttgarti világbajnokságon gyűrűn olimpiai indulási jogot szerzett, és gőzerővel készül Tokióra, ahol nyilván az olimpiai dobogóra lépés kínálná az Oscar-díj gyanús végkifejletet, de a visszatérésért önmagában is le a kalappal.

Persze még inkább az előtt a hit előtt, amelyet Ait Said már a kórházi ágyról sugárzott, és amelynek a korszellemnek megfelelő videós lenyomata is van. Persze nem tudni, milyen meggondolásokból is készült, de hajlunk rá, hogy legalább részben saját mentális erősítése céljából. Mert az azért elég lélektápláló lehet, ha egy sportoló felépüléséről szóló filmecskét csaknem 22 ezren néznek meg – nyilván abban az összefüggésben, hogy nem Cristiano Ronaldo vagy LeBron James népszerűségi fokozatú versenyzőről van szó, és a sportág popularitása sem olyan mértékű, mint a futball vagy az amerikai kosárlabda.

És hát próbáljunk nagyon őszinték lenni: velőkig roppanó lábtörése nélkül Samir Ait Said alig haladta volna meg a tornasport „felső tízezréhez” tartozás státusát. A visszatérésbe vetett hite azonban – az annak erősítése érdekében bevetett eszközöktől függetlenül – abszolút felsőfokokra ragadtató. És példaértékű abban a tekintetben is, hogy hasonlóan súlyos sérülés esetén a külvilág, de talán maga a sportoló is hajlandó lehúzni a rolót. Pláne, ha első fiatalságán túllévőről van szó.
Azzal nyilván többnyire tisztában vagyunk, hogy a sérülések után a maximális sportteljesítmény ismételt eléréséhez vezető folyamat többlépcsős.

A rehabilitáció leegyszerűsített útján az első lépés a sérült sportoló minél gyorsabb szakszerű, optimális esetben sportorvos-traumatológus általi ellátása. Ezt a sérülés súlyosságának megállapítása, a helyes diagnózis felállítása követi. A sérülés mértékétől függően innentől kezdve több eshetőség is fennállhat: operáció, illetve ha műtéti beavatkozásra nincs szükség, pihentetés, fizikoterapeutával vagy a gyógytornásszal zajló közös munka kezdődik egészen az egészséges mozgásképesség visszaállításáig. Ezt követően a rehabilitációs edző kerül a képbe, amíg a sportághoz szükséges izomzati és neuromuszkuláris rendszer újra készen nem áll a teljes terhelhetőségre.

Ez a jól „kitáblázott” út maga a pokol. Ahhoz ugyanis vagy igen erős mentális egészség, vagy korábbi sérülésekből való visszatérés nyomán felhalmozódó rehabilitációs rutin kell, hogy e periódus napjai ne a hullámvölgyből hullámvölgybe zuhanás libikókáján teljenek. Vagy egy jó pszichológus és nyilván az a fajta türelem, amely egyrészt saját emberi érettségből fakadhat, esetleg a környezet, a csapat, a szakmai stáb részéről érkezhet. Amelynek nyomán a saját külön harcát vívó sportoló időről időre leteheti az egzisztenciális jövő iránti aggódással, a karrierkilátások borújával, a megroggyant önbizalommal és kiszolgáltatottságérzéssel teletömött hátizsákot. Mert a visszatérést sürgető egészséges türelmetlenség túlburjánzása szinte garantáltan vezet a rásérüléshez, ami sok esetben lassabb gyógyulási folyamatot, még „szilánkosabbra” tört önbizalmat, azaz a talpra állás csökkenő esélyét feltételezi.

A magyar alpesisí-sport történetének eddigi legeredményesebb alakja, a szocsi téli olimpián hetedik helyezett Miklós Edit 2017. január 15-én bukott hatalmasat az altenmarkt-zauchensee-i pályán, aminek következtében a jobb térdében minden elszakadt, ami elszakadhatott, de a bal is csak néhány fokkal járt jobban. „A »soha többé nem fogok síelni« érzés egyetlen pillanatra hatalmasodott el rajtam a földet érést követő nagy fájdalom hatására: nem kaptam levegőt, halálközeli érzésem támadt. Miután kórházba kerültem, lecsillapodtam.

Még pozitívabb lettem, miután beszéltem az orvosommal, mert tudtam, hogy ő rendbe tudja tenni a lábam” – mondta rehabilitációja csíkszeredai periódusában. Napjai kész edzőtábornak számítottak: a fizikoterapeutával közös foglalkozás előtt Edit mindkét lábát bemozgatta, csak ez kétszer negyven percet jelentett. Otthon is voltak terápiás eszközei, lágylézer, mágneses matrac, hajlítógép és szobabicikli, napi öt-hat órát is igényeltek a gyakorlatsorok. Plusz a rendszeres masszázs, hiszen a nyirokrendszer megfelelő működése létfontosságú a regenerálódási folyamatban. Ilyen program közepette azt is meg kellett fontolnia, mikor fér bele, hogy valakivel beüljön egy kávéra.

Fa Nándor világhírű vitorlázó harmadik Vendée Globe-versenyén száz nap alatt akart célba érni, 93 alatt sikerült. Sérülés nem gátolta, útja nagyjából úgy alakult, ahogy eltervezte, néha mégis kibillent lelki nyugalmából. „Ami a csövön kifért, úgy ordítottam a Jóistennel, Neptunnal, tudom is én, kivel, a legválogatottabb sértéseket vágtam a fejükhöz” – magyarázta később.

Az, hogy ki milyen kommunikációs csatornákon kéri számon balsorsát, egyezik ki jövőjében a legfőbb döntéshozóval, magánügy. Miklós Editnek a sípályán, Fa Nándornak az óceánon volt halálközeli élménye, és bár a csíkszeredai származású síelőnek egy rövidesen bekövetkező újabb sérülése következtében mégis búcsút kellett mondania az aktív pályafutásnak, mindketten megerősödve kerültek ki a megpróbáltatásokból.

Hogy Samir Ait Said hányszor álmodott azóta az ugrás utáni földet érésről, fogalmunk sem lehet. Várjuk tokiói fellépését, amelyet borítékolhatóan éles színekkel, színes könnyekkel vezetnek majd fel az újságíró kollégák. Válságaik, visszatéréseik mindenesetre egyszerre üzenik a sportolói lét törékenységét és nagyszerűségét. Azt a gyönyörű illúziót, amelyért képesek vagyunk annyit áldozni és annyit szenvedni. Függetlenül attól, hogy a legtöbbünk esetében megmarad leírhatatlanul szép álomnak.

A „vesztesek” ürügyén tovább álmodható a beteljesületlen álom – és nem csak a szélsőségek, a tolószékbe kényszerültek esetében. A győzteseknek pedig, mint tudjuk, mindenképpen szabad sírni.