A nagy fa árnyéka – Csinta Samu publicisztikája

Talán akad, aki érti, az első generációs kvázi értelmiségi miért hallgatja némi irigységgel azon kortársai történeteit, akik a zongora alatt kisautózva hallgatták annak idején Kossuth-díjas édesapjuk és barátai beszélgetését életről, irodalomról. Vagy híres sportoló csemetéjét arról a varázslatos világról, amelyben a legendás olimpiai bajnok egyszerűen csak Karcsi bácsi, aki jópofákat mond, főleg néhány fröccs után. De miért ne történt volna így, hiszen ők is emberek, akikre ugyanúgy tűzött a verőfény vagy borult rájuk az ég, örültek apróságoknak vagy fájtak nekik dolgok. A kívülálló meg nem értette, egy ilyen nagy ember hogyan tud súlyos kísértések és szenvedélyek hálójába gabalyodni, amikor neki annyira jó meg könnyű, nem beszélve arról, hogy példaként kellene élnie azok előtt, akiknek életre szóló élmény, hogy egyszer majdnem sikerült megszorítaniuk a bálvány kezét.

Nem annyira „címlapos”, de nem kevésbé izgalmas történet az sem, miként próbál élni a hatalmas szülő utódja. Kinőni a messze terjeszkedő árnyékból, megvívni az „apám/anyám mindent elintéz” kínálta kényelem, illetve az önálló sikerek és kudarcok esélyét egyaránt hordozó külön út közötti harcot. De leginkább túlélni azt a pillanatot, amikor feketén-fehéren kiderül, hogy az alma messze esett a fájától. Vagy ellenkezőleg, amikor a szülő által kitaposott út a gyermek számára is járhatónak bizonyul. Mert a kitaposott ebben az esetben többnyire csak látszat. A sima felület alatt ugyanis bármelyik pillanatban kitörésre készen ott fortyog a környezeti gyanakvások, kétkedések lávája. A „trónörökösnek” járó kivételezettség szoros párhuzamban létezik az óhatatlan összehasonlítás kíméletlenségével.

De nézzünk szét a „terepen”. A kézilabdás Dujsebajev család egyértelműen a sikergörbe pozitív végén tündököl. Az apa, Talant Dujsebajev a Kirgiz Szovjet Szocialista Köztársaság Biskek nevű – „vörös” nevén Frunze – fővárosában született, a szovjet kézilabda iskola csúcsterméke, amelyből viszont történelmi okokból már csak Oroszország profitált két alkalommal is: Talant 1992-ben olimpiai bajnok, egy évvel később pedig világbajnok együttes tagja volt. Akkor már klubszinten Spanyolországban váltotta a korábbinál jóval több pénzre istenadta tehetségét, és igazából senki sem lepődött meg, amikor egyszer csak spanyol állampolgárrá, majd spanyol válogatottá lett. Ebben a minőségében ugyan „csak” két olimpiai bronzéremig jutott, viszont 1994-ben és 1996-ban is a világ legjobb játékosának választották. Ilyen kaliberű apa fiaként született meg Alex, majd Daniel, a spanyol válogatott tagjaiként néhány napja mindketten második Európa-bajnoki aranyérmüket szerezték meg Stockholmban. Alexnek korábban azzal az átokkal sem kellett megküzdenie, hogy egy világsztár csemetéjének kétszer annyit kell produkálnia, mint a többieknek, nehogy az elfogultság vádja érje a papát. Talant edzőként már tizenhét évesen mély vízbe dobta a fiát a Ciudad Real felnőttjei között, bizonyára azért, mert a kölyök bőven kiérdemelte. A családi kör napjainkban Kielcében teljesedik ki, ahol az apa vezényletével igyekszik elhódítani a két fiú a lengyel bajnokcsapat újabb Bajnokok Ligája-trófeáját. Vegytiszta sikertörténet, amely előbb-utóbb jó eséllyel megihleti valamelyik forgatókönyvírót.

A spanyol Rivera család apropóján maradhatnánk is a kézilabdázás környékén, de inkább váltsunk, hiszen a következő sztori azt is példázza, esetenként miként keresnek és találnak másik sportágban „menekülési útvonalat” korábbi sztárok gyermekei. Az 1983-ban Roland Garros-győztes, pályafutását a világranglista harmadik helyén „deleltető” francia Yannick Noah fia, Joakim kezdetben maga is ütögetett egy keveset, aztán a kosárlabdához pártolt. Két egyetemi bajnoki cím után a 2007-es drafton a Chicago Bullshoz került, a 2013–2014-es idényben futotta pályája talán legjobb évét, 2014-ben az NBA legjobb védőjátékosa lett, 2013-ban és 2014-ben részt vehetett az All Star-gálán is. A kosárliga legutóbbi idényében a Memphis Grizzlies szekerét tolta.

Az ukrán olimpiai és világbajnok, 35-szörös világcsúcstartó rúdugró, Szerhij Bubka fia, ifjabb Szerhij teniszezőként próbált boldogulni. Nagy tehetségnek indult, a juniorok között negyeddöntős volt a Roland Garroson, elődöntőig jutott az Australian Openen, a világranglistán a negyedik hely volt a legjobbja. A felnőttek között már nem ment minden ennyire fényesen, legmagasabb ATP-pozíciója a 145. helyezés volt, igazán jelentős tornát nem nyert. Viszont 2012. november elsején kizuhant egy párizsi lakóház negyedik emeletéről, rosszmájúak szerint az volt élete legnagyobb teljesítménye, hogy túlélte. „Nincs rajtam nyomás, megszoktam már, hogy ezzel a névvel kell élnem. Kétségtelenül apám segítségével indulhattam külföldi versenyeken, bejárhattam a világot, ebből a szempontból jó, hogy Bubkának hívnak. De a legfontosabb az lenne, ha eljönne az az idő, amikor azt mondják rólam, Szerhij Bubka a teniszező, nem pedig a nagy atléta fia” – mondta egy interjúban a Monacóban élő ifjabb Szerhij.

A leghíresebb magyarországi sportoló családnak talán Szívósék számítanak. Néhai Szívós István Helsinkiben és Melbourne-ben, fia, a nemrég eltávozott dr. Szívós István Montrealban lett olimpiai bajnok, míg a legfiatalabb, Szivós Márton 2013-ban vb-aranyig vitte. Egy másik olimpiai bajnok vízilabdázó, Gyarmati Dezső és a szintén ötkarikás aranyérmes úszó, Székely Éva lánya, Gyarmati Andrea 1970-ben Eb-győztes és 1972-ben olimpiai második úszó lett. Az 1948-as kalapácsvető olimpiai bajnok Németh Imre fia, Németh Miklós ugyancsak atlétikában, de gerelyhajításban nyert 1976-ban olimpiai aranyérmet.

Ianis Hagi esete a másik véglet veszélyével riogat. A Kárpátok Maradonájának becézett Gheorghe Hagi 21 esztendős fia mindent megkapott, amit egy híresség ugyancsak futball felé tendáló örököse megkaphatott. Talán valamivel többet is, és egyesek szerint ezt nyögi most. Tizenhat évesen már bemutatkozhatott az apja által finanszírozott csapattal, a Viitorullal a román első ligában, tizennyolc évesen a Fiorentinához telepítette a nagy befolyású apuka, amelynek süllyesztőjéből 2018-ban menekítették ki. A hazai langymelegben jobban ment neki, és a tavalyi U21-es Európa-bajnokság román bravúrcsapatának vezéregyéniségeként újra megsokasodtak körülötte a kérők. A Genk lett a befutó, de ifjabb Hagi egyelőre változatlanul túl könnyűnek találtatik az európai csúcsfutballban. Feje fölött tornyosul zseniális labdarúgó édesapja súlyos árnyéka, nyomasztóan nehezedik rá az immár nem is titkolt elvárás, amelynek az ígéretes tehetségű ifjú egyelőre nem képes megfelelni. Miközben körülötte alig huszonéves zsenik népesítik be a porondot, a velük való összehasonlítás próbáját egyelőre nem állja ki a román foci ügyeletes megmentőjének kikiáltott Ianis Hagi.

A gének világában abszolút járatlanként a teljesség igénye nélkül felsorolt esetek alapján nem vetemednék törvényszerűségek megfogalmazására. Apaként őszintén örültem, amikor gyermekeim ilyen-olyan célzatú írásaiban olyan tömörséget, választékosságot vagy stílust fedeztem fel, amelynek a közelében sem jártam a magam korában. A többit hagyom a nevelési szakemberek, pszichológusok „prédájául”.

Közben viszont, nem tagadom, oda-odasandítok a Milan kezdőcsapatára, mikor bukkan fel a legifjabb Maldini, Daniel. Mert az mégiscsak mennyire szép lenne, ha a harmadik generációs ifjú is azt a pályát taposná, amelyen nagyapja, majd apja ért el világraszóló sikereket. Már persze ha nem cseréltek volna azóta százszor is gyepet a San Siróban.