Ping és pong – Malonyai Péter publicisztikája

Nagy élményem volt a vasárnap véget érő budapesti asztalitenisz-világbajnokság, s nem csupán a nívója miatt. Persze hogy lenyűgözött, mennyi mindent tudnak a legjobbak – ütővel és labdával –, ám az lepett meg leginkább, hogy kiderült: mennyire szeretem ezt a sportágat. Pontosabban a pingpongot, mert az érzések a múltból erednek, én pedig ugyebár inkább pingpongozó voltam, mint asztaliteniszező.

Ha nem látom a mostani versenyt, talán eszembe sem jut, mennyit játszottunk annak idején. Gyerekkoromban természetes volt, hogy a táborokban, üdülőkben ott volt az asztal, néhány lestrapált ütő, labdát pedig a gondnoktól kellett kérni, meglehetősen gyakran, lévén fogyóeszköz.

Többnyire forgóztunk, azaz annyian álltuk körül az asztalt, ahányan éppen összejöttünk, aki ütött, rohant át a másik oldalra, s ha sorra került, ismét találkozhatott a labdával. Ha rontott, kiesett, a végére maradó két legjobb pedig játszhatott az elsőségért; volt, ahol egy szettet, máshol tíz-tizenvalahány pontig ment a „döntő”, megegyezés szerint.

Nem voltam nagy tehetség, csak szerettem játszani. Technikai tudásom korlátozott volt (a lecsapásaim inkább csapkodások voltak), de aránylag jól nyesegettem, így nem lógtam ki a társaságból. Sőt. Volt egy olyan nyári napközitábor a Vadaskerti úton, ahol háromszor is én lettem a legjobb a forgóban, ami azért volt különösen jó, mert a győzelemért rendre egy Sportszelet járt. Ami ugyebár még ma is finomságnak számít, még ha jóval kisebb is, mint gyerekkoromban.

Aztán amikor a legjobb barátom (szinte testvérem) szülei vettek egy nyaralót Zamárdiban, természetes volt, hogy beszereztek egy pingpongasztalt is, mi pedig ketten-hárman-négyen naponta játszottunk. Miután a nyári szünidő nagy részét Zamárdiban töltöttük, mondhatnám, hogy remek formába lendültem augusztus végére, de ez nem igaz. Labdabiztosabb lettem, ez minden, és boldog, mert ugyebár a játék, az játék. A pingpong, a strandon a mezítlábas foci és a vízben a fejelés töltötte ki a napjainkat. Ez utóbbiban akkor lettünk vezérek a parton, amikor a földmérők éppen a ház előtt felejtettek négy (éppen négy!) hegyes végű jelzőrudat, így nem kellett kemény küzdelemben nádakat leszúrni a vízben kapufának.

És ha már eszköz, a sok pingpongozás miatt már arra is figyeltünk, hogy az ütőnk több legyen, mint a sportboltokban kapható „amatőr” parafa, sőt nagyon hamar eljutottunk odáig, hogy még csak ne is gumi, hanem szoft legyen a borítás. Kis ideig a középpontba kerültem, amikor szert tettem egy úgynevezett tükörszoft ütőre. Egyszerűen szerencsém volt. A szomszédban lakó ifjú mérnök éppen nagytakarított, kidobálgatta, amit már régóta nem használt (lomtalanított – mondanánk ma), és mivel segítettem neki, megkérdezte, kell-e az egyik előkerülő ütője. Persze hogy kellett. Látszott rajta, hogy használták eleget, de mégis szoft volt, és vastag. Egyébként nem jegyezte semelyik sportszergyártó, házilag készült, állítólag a mérnökszomszéd is úgy kapta valakitől.

Egyébként hiába volt már felnőtt, imádott játszani – akárcsak mi. Bizonyság rá, hogy leállt velem vagy a hozzám érkező barátaimmal gombfocizni is, de „megmérkőztünk” abban is, hogy tíz dobásból ki tudja többször vödörbe dobni a teniszlabdát nyolc-tíz méterről. Nem mellesleg még pingpongoztunk is (az új ütőt ki kellett próbálni), asztalunk persze nem volt, így lepakoltuk az íróasztalt, és könyvekből kreáltunk hálót. Nem volt éppen tökéletes, de a labda pattogott, és ez volt a fontos.

Mindezt csak azért írtam le, mert meggyőződésem, hogy a pingpong, pontosabban itt már asztalitenisz, a leginkább tömegesíthető sportág. Nincs az a település, városrész, ahol ne lehetne találni üres termet, és ettől kezdve már csak az a kérdés, hogy a négyzetméterekkel arányban hány asztalt lehet elhelyezni ott. Ne értsen senki félre, nem igét hirdetek, fogalmam sincs milyen szervezési, személyi, anyagi korlátai vannak a „Minden településre asztalt!” mozgalomnak, de mint ötlet, szerintem, megállja a helyét. Megjegyzem, nem véletlen, hogy például Németországban kis településeken nőttek ki Európa-szerte jegyzett csapatok, klasszisunk, Bátorfi Csilla például hét bajnoki címet és öt Európa-kupát a langweidi klubbal nyert, miközben a település lakóinak a száma nem érte el a tízezret (2008-ban: 7428).

Egy-egy asztal nem éppen olcsó, az egyik sportszeráruházunk kínálatában a „beltéri” használatra ajánlottak ára 60 és 100 ezer forint körül van, de – gondolom –, ha él a szándék, megvalósítható a terv. Még a megtérülésre is van esély, hiszen nem ördögtől való megoldás, ha a szakmai haszon mellett az amatőrök is használhatják a termet, némi térítés ellenében.

Kiindulva például abból, hogy a gyerekek még nem sportolnak, hanem játszanak. Nem éppen csekély energiával. Valamikor a múlt század hetvenes éveiben napvilágot látott egy igazán figyelemre méltó felmérés. Valamelyik amerikai felnőtt kosárlabdacsapat tagjainak az volt a feladatuk, hogy egy játszótéren eddzenek olyan erőbedobással, mint az ott futkározó, szaladgáló gyerekek. Tehát, ha a kissrácok maximális sebességgel futnak, ugyanannyi ideig fussanak ők is, ahogyan csak tudnak. A végeredmény: a sportemberek hamarabb fáradtak el, mint a gyerekek.

A pingpong ráadásul játék. A legnemesebbek közül való. Nincs gyerek, aki ne élvezné, ha egyáltalán megismerkedik vele. Itthoni példám a BVSC-é, ahol a kilencvenes évek végén lehetőség volt rá, hogy – néhány ezer forint tagdíjat kifizetve – gyerekek pingpongozzanak. Egy idős(ebb) edző vezette a foglalkozásokat, az első órában igyekezett javítani a stílusukat, a másodikban pedig verseny volt. Egy jó barátom, nem tudván mit kezdeni a kisfia fergeteges mozgásigényével, beíratta a srácot, s láss csodát, a terápia használt. Arra mindenképpen, hogy hetente két alkalommal – hivatalosan szólva – hasznosan töltötte el a délutánjait a gyerek. És nem mellesleg nagyon megszerette a pingpongot, mi több, úgy-ahogy meg is tanulta, hiszen fél év BVSC-s amatőr iskola után mindenkit kihívott, ha asztal volt a közelben, s többnyire nyert is.

Most veszem észre, hogy egy szót sem ejtettem a játszótéri pingpongasztalokról, pedig az külön műfaj. (Volt?) Már csak azért is, mert betonból készült, a „háló” lyukacsos lemezből, ami többnyire nagyon hamar eltűnt (mi nem?). Volt, ahol deszkával, másutt egymás mellé állított téglákkal pótolták, de a játék folyamatos volt. Hogy mennyire, bizonyság rá egy találomra kiválasztott cikkrészlet, az írás csaknem hatesztendős, s hódmezővásárhelyi példát említ: „Ki ne emlékezne a végtelennek tűnő forgózásokra, a bandázásokra alkalmat adó ütögetésekre, melyek hangjai a lakótelepi háztömbök között hallatszódtak még 20-30 évvel ezelőtt? A Hódtó és a Kertváros, a Kodály lakótelep épülésével egyidőben a játszóterek – velük együtt a pingpongasztalok – is megjelentek. Majdnem minden kamasznak volt otthon ütője, és hálója is akadt valamelyik havernak. Nyári estéken szinte állandóan foglaltak voltak az asztalok, és nem volt ritka a háztömbök ablakain kikönyökölő, bámészkodó közönség sem. Chat, Facebook és mobiltelefon nélkül is sikerült gyorsan begyűjteni a játszani akaró barátokat – ebben sokat segített a bicaj és a kaputelefon.”

Nagyot változott persze a világ, s nem csak a pingpongban, a betonasztalok óta; nem hiszem, hogy az akkori körülményekre rábólintanának a mai gyerekek, abban azonban biztos vagyok, hogy a játékra ma is fogékonyak, de legalábbis – azok lennének. Pedagógia, szervezés, ám legelőször is szándék kérdése az egész. Meg nem mondom, kinek kellene megtennie az első lépést, bevallom, meg lennék lepve, ha ráharapna egyáltalán valaki.

Nem olyan időket élünk.

De hátha jobbakat.