Vívás: A motivációval sosem volt gondom – Szilágyi Áron

– Ha azt mondom, végre, akkor ugye nem sértem meg?
– Semmiképpen sem, de ezt több mindenre is mondhatja – válaszolta mosolyogva Szilágyi Áron, akinek vezérletével a férfi kardcsapat aranyérmet szerzett az újvidéki Európa-bajnokságon. – Érthetem arra is, hogy végre nyertünk egy Eb-aranyérmet, hiszen ha az 1991-es Európa-bajnokságot nem nézzük, amely próba Eb volt, és a sorozat utána nem is folytatódott egy darabig, akkor azt mondhatjuk, ez magyar férfi kardcsapatnak még sohasem sikerült. Ugyanakkor érthetem arra is, hogy végre volt egy csapatverseny, amelyen mindhárman jól vívtunk.

– Erre céloztam.
– Szerintem is ez a fontosabb, vagyis maximálisan azonosulni tudunk a felvetésével. Évek óta az jellemzett ugyanis minket, hogy rendre volt egy vezéregyéniség, aki bevitte a csapatot a négybe, néha a döntőbe, ám olyan még nem volt, hogy mind a hárman jó napot fogjunk ki. Csütörtökön Újvidéken megtörtént ez is: Gémesi Csanád világklasszisként vívott, Szatmári András bizonyította, hogy nem véletlenül ő az egyéni világbajnok, nekem pedig minden bejött ezen a napon.

– De miért történt így? Mi kell ahhoz, hogy ez máskor is így legyen? Beérett a közös munka?
– Mindannyian szeretnénk hinni, hogy a siker a jól végzett munkának köszönhető, de azt hiszem, van emögött más is. Nagy nálunk a szabadság, hiszen az év során mindenki a saját magára szabott felkészülést végzi, és ez a fajta önállóság jót tesz a csapatnak. Mindenki rutinos versenyző, pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy az adott világversenyen jó formában induljon.

– A tekintetben volt teher a vállukon, hogy ez az újvidéki kontinensviadal nem hozta az elmúlt években megszokott sikereket. A legnagyobb esélye a férfi kardcsapatnak volt, illetve ezt a versenyt rendezték az Eb legvégén, így mindenki önöktől várta az érmet.
– Nem szoktunk ilyenekkel foglalkozni, így terhet sem rakunk a vállunkra. Persze szurkolunk a többieknek, örülünk a sikereiknek, de amiatt, hogy nekik nem sikerült a verseny, főjön a szövetségi kapitány feje.

– Ha már az éremnélküliségről van szó: az egyéni versenyek során jól vívott, a négy közé jutásért egy tussal kapott ki a későbbi győztes német Max Hartungtól. Ezt a teljesítményét hogyan értékeli?
– Szerintem is jól vívtam az egyéni versenyen, nagyjából olyan formában, amilyet elvárok magamtól egy Európa-bajnokságon. Hogy így történt, mutatja, hogy legyőztem Szatmári Andrist is, de szembejött a még jobb formát mutató Hartung, aki ellen még a hajrában is vezettem, sőt, ha kicsit pontosabb a pengém hegye, talán most úgy beszélgetnénk, hogy egyéniben is én vagyok az Európa-bajnok. Nem jött össze, ám emiatt nem fogok különösebben búslakodni. Viszont elemezzük azt az asszót, az biztos.

– Mint általában minden asszóját, ugye?
– Igen, általában mindent visszanézek, hiszen abból tudok a legjobban tanulni.

– Netán már a csütörtöki finálét is végignézte?
– Abból még csak egy-egy tust láttam, de nem sokáig lesz így.

– Hogy érzi, így a labdarúgó-világbajnokság alatt mekkorát szólt ez az Eb-arany?
– Általában is azt érzem, hogy van a vívás iránt érdeklődő, a sportágat szerető közeg, amely hálásan és szeretettel fogadja a sikereinket, de a nagyközönséghez nekünk mindig nehezebb eljutni – a futballvébé alatt ez hatványozottan igaz. Ez azonban nem baj, én legalábbis nem foglalkozom vele.

– És azzal igen, hogy a hat klasszikus címből immár négy megvan? Már csak az egyéni vébécím és az olimpiai csapatarany hiányzik a gyűjteményéből.
– Boldog lennék, ha ebből a hatosból mind meglenne a pályafutásom végére. Az újvidéki arany természetesen különleges. Abból a szempontból mindenképpen, hogy ez az első csapat Eb-aranyam, de a motivációval sosem volt gondom – egy újabb csapatvébéarany vagy éppen egy olimpiai bajnoki cím éppúgy inspirál, mint korábban.