Megvalósuló nagypapai óhaj – Kun Zoltán publicisztikája

Kisfiam, ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el! – mondta néha korholóan nagyapám. Nem, nem arról volt szó, hogy a kampós bottal igyekezett volna valami csínyért odacsördíteni a hátsómra, az örök szabály leginkább akkor hangzott el, ha már nem akartam a harmadik tálat is jóízűen elfogyasztani a mama sütijeiből (a kekszgombócot még tudtam értelmezni, a herőcét is ismertem, na de az egyébként finom netudd tényleg ugyanúgy a konyhaművészeti elnevezés csimborasszóját jelenti, mint az eddmegleves?).

Így hát, ha adtak, elfogadtam, ha ütöttek, elszaladtam. Sőt, valójában kizárólag akkor futottam, amikor valami nagyobb srác rajtam akarta volna kipróbálni az új, de fény helyett sajnálatos módon fából eszkábált Jedi-kardját. A mozgás persze megvolt, hiszen 10-15 évesen a szünidőkben egész nap a határt jártuk, ám mivel a labdát még az ebédeknél is magam mellé, az asztalfőre ültettem, eszembe sem jutott, hogy egyszer csak úgy, önmagában, minden külső kényszer nélkül is kapkodjam a lábamat.

Profi futballkarrierem egy sajnálatos félreértés miatt hamar befejeződött (az első meccsemre a csuka helyett néhány zacskó nápolyit pakoltam, és a kölcsönkért stoplis az ideálisnál két számmal kisebb volta miatt negyvenöt keserves perc után visszavonultam a nagypályás labdarúgástól), de a labdától továbbra sem szakadtam el, salakon, betonon, később műfüvön rémisztgettem a kapusokat. Igen ám, de ahogy teltek az évek, a rémisztgetésből bohóckodás lett, a korábban sem túlzó futómennyiség kvázi az egy helyben álldogálásra (néha azért lendületes toporgásra!) korlátozódott. Van ennek persze hagyománya felsőbb szinteken is, sosem felejtem például az egykori kispesti Piroska Attilát, aki valamelyik bajnokin összesen háromszor jött ki a kezdőkörből, és ebbe a félidők utáni öltözőbe vonulást is beleszámoltam, ám tagadhatatlan, hogy tökéletesen osztogatta a labdát.

Eleinte, amikor még a Fehérvári úti bajnokságban nyomtuk hetente, a csapat fele csakis a kétszer húszperces meccsek miatt utazott Pestre – Egerből. Busszal, metróval, villamossal ez oda-vissza vagy hat óra, és amikor sokan voltunk, kapott az ember érte bruttó huszonöt perc játéklehetőséget – tiszta Nikolics-fíling ugyebár, és mi sem bírtuk sokáig… Később, a szerkesztőséggel tuti játéknapnak számított a kedd, aztán ez eltolódott minden második kedd felé, most pedig voltaképpen minden május 13-i keddre, de szerintem lesz ez még ritkább is.

Mégis azt mondom, remek a helyzet, mert bármerre nézek, valaki biztos sportol. Tucatjával kerülgetnek a futók, amikor a budai rakpartra kanyarodva a piros lámpánál beszorulva kénytelen vagyok a zebrán megállni; nem lehet úgy átvinni a gyerkőcöket a nagyszülőkhöz, hogy a tízperces út alatt ne lássunk vagy harminc bringást; egyre több a tó- vagy folyóátúszó, hamar betelnek a túralétszámok, dagadnak az izmok a fitnesztermekben. Mint réges-régen az MHK-mozgalomban, csak most nem parancsszóra, hanem kedvtelésből fut, teker, erősödik mindenki.

Jó, azok a keddi focik nem nagyon jönnek össze, de sosem hittem volna, hogy a Nemzeti Sport már simán kiállíthat egy tollaslabda-válogatottat, pedig hatan-heten minden héten nagy szorgalommal ütögetnek. Futócsapatból rögtön kettő is van, ahogy azt Kihívás mellékletünkben az Ultrabalaton kapcsán többször is említettük. Főmunkatársaink fele mindennap átteker fél Budapesten, hogy másnapra egy jót írhasson, költözésünk előtt pedig népszerű volt a közeli fitneszcentrum is, akadt, akinek munkaidőn kívül is. Mostanában a túrázás lett sokak választott sportja, és nem csupán akkor, amikor a Margit hídnál lerobban a 17-es villamos.

Megtippelni sem lehet, hány hobbisportoló él ma Magyarországon. Néha persze ők maguk sem tudják, hogy azok: meséli a régi ismerős, hogy tőle tényleg távol áll mindenféle sport – aztán kiderül, hogy hóban-forróságban lesétál napi öt kilométert a munkahelyéig, majd hazafelé még a biztonság kedvéért tesz egy kitérőt a piac felé. Ő csak dolgozik és bevásárol, állítja határozottan, mindenféle sportos beütés nélkül – de megbolondulna, ha egyszer véletlenül buszra kellene ülnie, és mivel a sok száz kilométer után már nyomja a cipő, keres is egy másikat.

Így leszünk lassan, de biztosan fogyasztók 18–49-ben, vagy akár azon innen és túl, olyan emberek, akik előbb szégyenlős mosollyal (ó, dehogy akarok én sokat bringázni, épp csak kipróbálom, milyen ez a karbonváz…), majd egyre tudatosabban kezdenek áldozni a hobbijukra, a szolgáltatók legnagyobb örömére. Amikor néhány napja mégis összejött egy foci, és a bemelegítésnél hirtelen tízcentis lyuk támadt a hernyótalpas varrásán, amitől minden lépésnél papucsnak éreztem a cipőt, persze hogy a következő reggel már vettem egyet. A harminc éve imádott futball legfontosabb felszerelésének kiválasztására csak néhány percet szántam, ellenben olyan precízen néztem át a bolt futócipő-kínálatát, mintha valóban értenék hozzá. Még hümmögtem is jó nagyokat a végül megvett darabot forgatva, hogy hú, párnázottság, hú, szellőzés, hú, ütéscsillapítás!

Még négy-öt éve is kiröhögtem volna önmagam, hogy egyszer futócipőt vásárolok (erre költeni? biztos van otthon még egy-két ócska csuka…), mára beálltam a hobbifutók sokmilliós táborába, mindenféle kardos üldözés nélkül is. De ahogy említettem, így tett a fél szerkesztőség is: a szupináló lábak és a súlyzóval tárogatások legalább annyi beszédtémát jelentenek, mint hogy bent marad-e a Vasas.

És ekkor jött a pillanat, amikor érdemesnek tetszett összekötni a kellemest a még kellemesebbel: ha már sportolunk és fogyasztunk, akkor írjunk is róla. Írjunk futásról, túrázásról, bringázásról, vízi sportokról és fallabdáról, fitneszről és utcai kosarazásról, írjunk minden szabadidős sportról. Hozzunk létre olyan felületet, amely reményeink szerint számtalan hasznos információt adhat mindazoknak, akiknek a sportolás kicsit több annál, mint hogy meccs közben felváltva emelgessék a sörösüveget és a chipses zacskót. Így valósult meg a csupasport.hu – egy olyan honlap, amely segít a kezdőknek, tippeket ad a haladóknak, és próbál felnőni a profik igényeihez. Egyúttal pedig heti, havi programajánlókat közöl, és bemutatja azokat a szabadidős versenyeket, eseményeket, amelyekre oly sokan készülnek.

Ha adnak, fogadd el, kezdtük az írást, és mi tényleg nagy szeretettel kínáljuk olvasóinknak ezt az új portált. Ha csak annyi haszna lesz, hogy egy-egy feszültebb pillanatban sikerrel teljesítjük a nagyapai óhaj másik felét is, alighanem megérte.