Kaukázusi krétakör – S. Tóth János publicisztikája

A világ sport iránt érzékeny fele manapság a téli ötkarikás játékokra összpontosít. Lenyűgözve figyeli a slopestlye-osok attrakcióit, hüledezve nézi a szkeletonosok száguldását, s persze kalapot emel a női jégkorongozók bottechnikája láttán.

Csakhogy a sportot – fájdalom – időről időre elüti a politika.

A karambol persze aligha meglepő annak fényében, hogy a XXIII. téli olimpiának egy, az északi szomszédjával de iure a mai napig hadban álló ország ad otthont. S ha még képesek is lennénk renyhén megfeledkezni a pjongcsangi kockázatokról és mellékhatásokról, maga a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke emlékeztet rá, hogy ez a sportverseny „több mint olimpia”. A NOB-ot skrupulusok nélkül fényező Thomas Bach szerint az irányítása alatt álló szervezet négy hosszú éven át hajózgatott az észak-koreai kommunista rezsim Szküllája és Kharübdisze között, hogy kényuramék ugyan már kegyeskedjenek átengedni alattvalóikat a földkerekség legszigorúbban őrzött határán a játékok kedvéért. Benne is volt nyakig a slamasztikában a NOB, az észak- és dél-koreai csapat közös vonulásáról – állítólag – alig négy órával a megnyitó kezdete előtt született meg a végső megállapodás.

E feletti örömében a német sportdiplomata egészen odáig ment, hogy a megnyitón ezt röcögtette: „Látjuk ezeket a sportolókat a két Koreából, ahogy kézen fogva mennek, közösen élvezik a pillanatot és közben történelmet írnak. Mert a barátság és a béke nagyszerű üzenetét küldik a világnak.”

A jelek szerint azonban Korea déli felén korántsem mindenki boldog attól, hogy a (sport)világot a phenjani operettbuffó rövid pórázon tartva zsarolgathatja. S nem csupán a Kim Dzsongunnak tett udvaroncgesztusokat hevesen ellenző dél-koreai konzervatívokat dühíti az északiak körüli nyikorgó hamisság. A fiatalabb generációk sem igazán kapkodnak azért, hogy Észak és Dél összeborulásának igehirdetői legyenek. Azon korosztályokról van szó, amelyek beleszülettek a „két ország, egy nemzet” állapotba, s amelyeknek – napi tapasztalataikból kiindulva – az újraegyesítés inkább tetszik idealisztikus tankönyvi elképzelésnek, illetve a politikai elit örökzöld varietéjének, semmint autonóm jövőképnek. Egy tavalyi dél-koreai felmérés szerint a 30 év alatti válaszadók fele nem tartotta elkerülhetetlennek az országegyesítést, s mindössze 20 százalék támogatta. A 60 év felettiek körében éppen fordított az arány: majdnem ötven százalékuk ragaszkodott az „egy nemzet, egy ország” megoldáshoz. De azt még az egységes Korea védjegye mellett kiállók közül is sokan hangoztatják, hogy a tényleges egyesítés nem azonnali cél. Első lépésben a két ország igencsak eltérő tartalmú gazdaságát kellene valamelyest szinkronba hozni egymással. (Mintha hasonlóan faramuci sztori lett volna anno a német újraegyesítés, a Deutsche Wiedervereinigung is…)

Bach kulisszarázó lelkendezése közepette nem árt emlékezni, hogy a közös koreai csapat nem új találmány: már 27 évvel ezelőtt, 1991-ben egyesített gárda képviselte a két országot az asztalitenisz-világbajnokságon. A kooperáció akkor olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a női együttes – Kínát legyőzve – aranyérmes lett. S a folytatás sem maradt el, a 2000-es sydneyi nyári olimpián is közös zászló alatt vonult be a megnyitóünnepségre a két Korea delegációja. Az addigi óvatos közeledésnek azonban véget vetett az, amikor 2006 végén Phenjan végrehajtotta első nukleáris kísérleti robbantását. S mára a rezsim minden eddiginél közelebb került ahhoz, hogy atomhatalomnak mondhassa magát (sőt, egyes szakértők szerint máris az).

Szó sincs azonban arról, hogy a XXI. század (sport)politikájának a koreai lenne az egyetlen csalafinta sakkjátszmája.

Jó, azért valószerűtlen, hogy Csecsenföld neve hallatán bárkinek is a sport, a kikapcsolódás és a szórakozás jutna elsőre eszébe (sőt még másodjára, de harmadjára sem). Márpedig a lassan három évtizede háborús készültségben élő kaukázusi köztársaság elnöke, Ramzan Kadirov a minap avatta fel az ország első síközpontját. A megnyitóünnepséget nem véletlenül zsonglőrködték a pjongcsangi téli olimpia idejére: az oroszbarát és hatalmát Moszkva erőteljes pénzügyi és katonai támogatásával fenntartó rezsim rácsatlakozott a közös koreai csapat békegalambos projektjére. A Veducsiban, Groznijtól délre található üdülőhelyen az Észak-kaukázusi Üdülők elnevezésű állami fedőszerv kezdte el az építkezést; összesen három ilyen centrum létesítése a terv az alapvetően muszlimok lakta, zsarátnokos kaukázusi vidéken. Az első etapban Veducsiban 35 millió dollárt költöttek a síközpont kialakítására, amellyel Moszkvának nem titkoltan hosszú távú céljai vannak. Az orosz kormány igyekszik a beruházásokat a régió gazdasági fejlődésének szolgálatába állítani, s az ingatag térség pacifikálásában is szerepet szánna nekik. Sok egyéb más mellett azzal az egyszerű ígérettel, hogy a helybéli gyerekeket ingyen tanítják majd síelni. Eddig elkészült a hotel, a wellnessközpont és egy helikopterleszálló is; ez utóbbi az úthálózat állapotára és a közúti közlekedés biztonságára tekintettel arrafelé csöppet sem luxusberuházás. No és persze beindult a régió első sífelvonója is, amelyet éppen Kadirov jelenlétében hoztak működésbe, aki „Allah hatalmas!” felkiáltással kommentálta a történelmi eseményt (síelésre nem vállalkozott, a liftet ellenben kipróbálta). Az eddigi invesztíció viszont csak a kezdet, a teljes büdzsé 500 millió dollár. Ebből összesen 19 sífelvonó és majdnem 50 kilométernyi vasúti nyomvonal is megépülne a völgyeken keresztül.

A The New York Times impozáns vállalkozásként jellemezte a projektet. Mégis: kinek a fejében fordulna meg önként betenni a lábát Csecsenföldre? E kérdést a helyi kormányzat szóvivője is megkapta. Ruszlan Timukajev azt válaszolta, hogy lassan négy éve nem történt látványos merénylet az országban – amihez kétségkívül hozzájárult az iszlamista felkelők elleni kíméletlen orosz fellépés, noha sokan átmenetinek gondolják a viszonylagos nyugalmat, mivel az Iszlám Állam szíriai lerongyolódása után terroristák ezrei szivároghatnak vissza a régióba –, s ennek is köszönhetően „Csecsenföld neve mára branddé alakult át”. Timukajev állította, tavaly már 100 ezer turista kereste fel az országot. Hogy mégis kik vállalkozhattak egy ilyen útra? A felvetésre a szóvivő némi öniróniával ennyit felelt: „Egyesek kedvelik az extremitásokat…”

Persze az egyéb ösztönzők sem mellékesek. Legalábbis ez gyanítható abból, hogy síközpont megnyitóünnepségén az orosz show-biznisz haknibrigádja mellett orosz, fehérorosz, ukrán, amerikai, francia, kanadai, német, norvég, osztrák sportolók is megjelentek. S lássuk be, kulturális hittérítőnek megteszi Gérard Depardieu is. Merthogy a szülőhazájának adózási vita miatt hátat fordító, majd Vlagyimir Putyintól orosz állampolgárságot kapó művésznek is van lakása a csecsen főváros, Groznij központjában lévő negyvenszintes lakókomplexumban. Igaz, ebbe az ötszobás ingatlanba nem a zabolátlan színészóriás fektetett be. Ajándékba kapta Ramzan Kadirovtól, csokorba kötve a tiszteletbeli polgár címmel (a hivatalosan szaranszki lakos Depardieu-nek a mordvin fővárosban is van egy otthona).

Csecsenföld sportalapú pacifikálása e politikai projektnek csak a nyitánya. További síközpontok megépítését tervezik 2025-ig két, egyelőre parázsló vidéken, Ingusföldön és Dagesztánban is.

Sokat idézett ódájában a modern kori olimpia atyja, Pierre de Coubertin azt írta: „A béke vagy te, Sport!”
No, de ennyire?

S a Kaukázus vidékén is?

Csakhogy a sportot – fájdalom – időről időre elüti a politika.

A karambol persze aligha meglepő annak fényében, hogy a XXIII. téli olimpiának egy, az északi szomszédjával de iure a mai napig hadban álló ország ad otthont. S ha még képesek is lennénk renyhén megfeledkezni a pjongcsangi kockázatokról és mellékhatásokról, maga a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke emlékeztet rá, hogy ez a sportverseny „több mint olimpia”. A NOB-ot skrupulusok nélkül fényező Thomas Bach szerint az irányítása alatt álló szervezet négy hosszú éven át hajózgatott az észak-koreai kommunista rezsim Szküllája és Kharübdisze között, hogy kényuramék ugyan már kegyeskedjenek átengedni alattvalóikat a földkerekség legszigorúbban őrzött határán a játékok kedvéért. Benne is volt nyakig a slamasztikában a NOB, az észak- és dél-koreai csapat közös vonulásáról – állítólag – alig négy órával a megnyitó kezdete előtt született meg a végső megállapodás.

E feletti örömében a német sportdiplomata egészen odáig ment, hogy a megnyitón ezt röcögtette: „Látjuk ezeket a sportolókat a két Koreából, ahogy kézen fogva mennek, közösen élvezik a pillanatot és közben történelmet írnak. Mert a barátság és a béke nagyszerű üzenetét küldik a világnak.”

A jelek szerint azonban Korea déli felén korántsem mindenki boldog attól, hogy a (sport)világot a phenjani operettbuffó rövid pórázon tartva zsarolgathatja. S nem csupán a Kim Dzsongunnak tett udvaroncgesztusokat hevesen ellenző dél-koreai konzervatívokat dühíti az északiak körüli nyikorgó hamisság. A fiatalabb generációk sem igazán kapkodnak azért, hogy Észak és Dél összeborulásának igehirdetői legyenek. Azon korosztályokról van szó, amelyek beleszülettek a „két ország, egy nemzet” állapotba, s amelyeknek – napi tapasztalataikból kiindulva – az újraegyesítés inkább tetszik idealisztikus tankönyvi elképzelésnek, illetve a politikai elit örökzöld varietéjének, semmint autonóm jövőképnek. Egy tavalyi dél-koreai felmérés szerint a 30 év alatti válaszadók fele nem tartotta elkerülhetetlennek az országegyesítést, s mindössze 20 százalék támogatta. A 60 év felettiek körében éppen fordított az arány: majdnem ötven százalékuk ragaszkodott az „egy nemzet, egy ország” megoldáshoz. De azt még az egységes Korea védjegye mellett kiállók közül is sokan hangoztatják, hogy a tényleges egyesítés nem azonnali cél. Első lépésben a két ország igencsak eltérő tartalmú gazdaságát kellene valamelyest szinkronba hozni egymással. (Mintha hasonlóan faramuci sztori lett volna anno a német újraegyesítés, a Deutsche Wiedervereinigung is…)

Bach kulisszarázó lelkendezése közepette nem árt emlékezni, hogy a közös koreai csapat nem új találmány: már 27 évvel ezelőtt, 1991-ben egyesített gárda képviselte a két országot az asztalitenisz-világbajnokságon. A kooperáció akkor olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy a női együttes – Kínát legyőzve – aranyérmes lett. S a folytatás sem maradt el, a 2000-es sydneyi nyári olimpián is közös zászló alatt vonult be a megnyitóünnepségre a két Korea delegációja. Az addigi óvatos közeledésnek azonban véget vetett az, amikor 2006 végén Phenjan végrehajtotta első nukleáris kísérleti robbantását. S mára a rezsim minden eddiginél közelebb került ahhoz, hogy atomhatalomnak mondhassa magát (sőt, egyes szakértők szerint máris az).

Szó sincs azonban arról, hogy a XXI. század (sport)politikájának a koreai lenne az egyetlen csalafinta sakkjátszmája.

Jó, azért valószerűtlen, hogy Csecsenföld neve hallatán bárkinek is a sport, a kikapcsolódás és a szórakozás jutna elsőre eszébe (sőt még másodjára, de harmadjára sem). Márpedig a lassan három évtizede háborús készültségben élő kaukázusi köztársaság elnöke, Ramzan Kadirov a minap avatta fel az ország első síközpontját. A megnyitóünnepséget nem véletlenül zsonglőrködték a pjongcsangi téli olimpia idejére: az oroszbarát és hatalmát Moszkva erőteljes pénzügyi és katonai támogatásával fenntartó rezsim rácsatlakozott a közös koreai csapat békegalambos projektjére. A Veducsiban, Groznijtól délre található üdülőhelyen az Észak-kaukázusi Üdülők elnevezésű állami fedőszerv kezdte el az építkezést; összesen három ilyen centrum létesítése a terv az alapvetően muszlimok lakta, zsarátnokos kaukázusi vidéken. Az első etapban Veducsiban 35 millió dollárt költöttek a síközpont kialakítására, amellyel Moszkvának nem titkoltan hosszú távú céljai vannak. Az orosz kormány igyekszik a beruházásokat a régió gazdasági fejlődésének szolgálatába állítani, s az ingatag térség pacifikálásában is szerepet szánna nekik. Sok egyéb más mellett azzal az egyszerű ígérettel, hogy a helybéli gyerekeket ingyen tanítják majd síelni. Eddig elkészült a hotel, a wellnessközpont és egy helikopterleszálló is; ez utóbbi az úthálózat állapotára és a közúti közlekedés biztonságára tekintettel arrafelé csöppet sem luxusberuházás. No és persze beindult a régió első sífelvonója is, amelyet éppen Kadirov jelenlétében hoztak működésbe, aki „Allah hatalmas!” felkiáltással kommentálta a történelmi eseményt (síelésre nem vállalkozott, a liftet ellenben kipróbálta). Az eddigi invesztíció viszont csak a kezdet, a teljes büdzsé 500 millió dollár. Ebből összesen 19 sífelvonó és majdnem 50 kilométernyi vasúti nyomvonal is megépülne a völgyeken keresztül.

A The New York Times impozáns vállalkozásként jellemezte a projektet. Mégis: kinek a fejében fordulna meg önként betenni a lábát Csecsenföldre? E kérdést a helyi kormányzat szóvivője is megkapta. Ruszlan Timukajev azt válaszolta, hogy lassan négy éve nem történt látványos merénylet az országban – amihez kétségkívül hozzájárult az iszlamista felkelők elleni kíméletlen orosz fellépés, noha sokan átmenetinek gondolják a viszonylagos nyugalmat, mivel az Iszlám Állam szíriai lerongyolódása után terroristák ezrei szivároghatnak vissza a régióba –, s ennek is köszönhetően „Csecsenföld neve mára branddé alakult át”. Timukajev állította, tavaly már 100 ezer turista kereste fel az országot. Hogy mégis kik vállalkozhattak egy ilyen útra? A felvetésre a szóvivő némi öniróniával ennyit felelt: „Egyesek kedvelik az extremitásokat…”

Persze az egyéb ösztönzők sem mellékesek. Legalábbis ez gyanítható abból, hogy síközpont megnyitóünnepségén az orosz show-biznisz haknibrigádja mellett orosz, fehérorosz, ukrán, amerikai, francia, kanadai, német, norvég, osztrák sportolók is megjelentek. S lássuk be, kulturális hittérítőnek megteszi Gérard Depardieu is. Merthogy a szülőhazájának adózási vita miatt hátat fordító, majd Vlagyimir Putyintól orosz állampolgárságot kapó művésznek is van lakása a csecsen főváros, Groznij központjában lévő negyvenszintes lakókomplexumban. Igaz, ebbe az ötszobás ingatlanba nem a zabolátlan színészóriás fektetett be. Ajándékba kapta Ramzan Kadirovtól, csokorba kötve a tiszteletbeli polgár címmel (a hivatalosan szaranszki lakos Depardieu-nek a mordvin fővárosban is van egy otthona).

Csecsenföld sportalapú pacifikálása e politikai projektnek csak a nyitánya. További síközpontok megépítését tervezik 2025-ig két, egyelőre parázsló vidéken, Ingusföldön és Dagesztánban is.

Sokat idézett ódájában a modern kori olimpia atyja, Pierre de Coubertin azt írta: „A béke vagy te, Sport!”
No, de ennyire?

S a Kaukázus vidékén is?