Vonzó pálya – Csinta Samu publicisztikája

Szabadidősport? Elsőre úgy hangzik, mint valami archaizmus, porlepte, dohot lehelő, a nyelvújítók hőskorából származó szókreálmány. Elemeire bontva ugyan van értelme, összességében azonban nehezen felfogható, értelmezhető fogalom. Akinek pedig van szabadideje, az amúgy is gyanús, de minimum lusta. Tömegsport? Egy szállal sem jobb, az individualizálódó világban ciki bármilyen tömeghez, arctalan masszához tartozni. A kérdésfelvetés pedig amúgy is időszerűtlen, ki beszél itt tömegsportról, amikor Magyarország-szerte éppen világsztárok bűvöletében élnek az emberek, a szerencsésebbek a medencék mellett, a többség a képernyőre ragadva.

Hogy ki beszél? Hát például az a tízéves srác, aki jobb combján a magyar címert formázó tetoválással, hóna alatt labdával rontott be a konyhába, jelezve a nagyanyjának, hogy akkor ő mostantól az iskolapályán utolérhető, ott keressék, de inkább ne keressék, mert több meccs is lesz, s amelyiken nem játszik, szeretné azt is megnézni. Ha majd megéhezik, hazaszalad, mama semmiképpen ne jöjjön utána a szendviccsel, mert egyrészt az égető, másrészt úgysem lehet elosztani annyifelé. Az ellenvetésre pedig, hogy mindig csak megy és rohan, ott a sokoldalú, elemeiben is megfellebbezhetetlen válasz: nyár van, vakáció van, sportolni jó, és egyébként is, részese a Bozsik-programnak, micsoda dolog lenne, ha egy hájpacni jelentkezne iskolakezdéskor. Eskü alatt állítom: a történet nem Puskásék gyerekkorából származik, amikor még a rongylabda is rongyból volt, és a fűzős bőrlabda az atomkorszak nagy találmányai közé tartozott. Ez a gyerek a mában él, a nyárban, vakációzik. S okostelefonja is van, teszem hozzá nem minden célzatosság nélkül.

Persze nem kockáztatnám meg az állítást, hogy ő képviselné az átlagot. Még akkor sem, ha az otthonom melletti iskola sportpályáján többnyire csak akkor van üresjárat, ha leszakad a nyári ég, vagy ha az idős szomszéd nem hajlandó visszaadni a labdát. Előfordult már, hogy én álltam a tárgyalódelegáció élére – nem mindig sikerrel, állítólag én sem vagyok jobb, mint azok a kölykök. Bóknak vettem, cserébe nem írtam alá a petíciót, amellyel a szomszédság mintegy egységfrontba tömörülve rendőrségi feljelentéssel fenyegetné meg az iskolavezetőségtől a teljes suhancgenerációkig mindenkit, aki – idézem! – labdajátékból származó pattogtatással zavarja a jól megérdemelt nyugdíjaséveket. Kicsit talán nosztalgiából is, mert annak idején én is ezen a pályán – illetve ennek salakos elődjén – gyakoroltam a rüszttel leszorított lövést, zúztam a többiekkel együtt pozdorjává a deszkakerítést. Az sem volt már a regényekből ismert grund, de ma is látom magam előtt a stratégiai célokkal meglazított kerítéselemeket, amelyeken át besurranhattunk a pályára.

Elég azonban a múltidézésből, no meg a kisvárosi tömeg-, illetve szabadidősport megmosolyogtató körülményeinek ecseteléséből. Az új idők új dalai már másként szólnak, és a hangszereléssel sincs nekem semmi bajom. Sőt, némi irigykedéssel figyeltem, amint az Olimpiai éjszaka alkalmával a városligeti csónakázótavon négy sárkányhajó folyamatosan telt házzal körözött, az Ötvenhatosok terén pedig rengeteg fitneszező mozgott egyszerre a dinamikus ütemekre és utasításokra. Még akkor is, ha számomra ma is inkább az számít sportnak, ahol a labda is felbukkan, így aztán a liget sűrűjében lazuló jógázókat is inkább bölcs megbocsátással figyeltem – rövid ideig. Közelebb állt az ízlésemhez, amint a kerékpárosok a Petőfi hídon oda, a Lánchídon pedig vissza szelték át a Dunát. Az az érzés pedig megfizethetetlen, amikor egy-két ligetkör után a fényárban úszó Andrássy úton végighaladva, az Oktogont megkerülve ér be az ember a Vajdahunyad vára bejáratánál kijelölt célba. A többire meg – a szlogent nem pontosan idézve – ott a bankkártya.

Az pedig, hogy a nyár vélhetően legnagyobb sportfesztiválján több mint 17 ezren mozogtak, kipróbálhattak 15 sportágat, a budapesti Nagy sportágválasztón pedig egyenesen 108-at, az jelzős szerkezetek tucatjai után kiált. Abból a több mint 21 ezer érdeklődőből bárki megtalálhatta a számára leginkább megfelelő mozgásformát, legyen az olimpiai vagy nem olimpiai, verseny- és szabadidős, egyéni vagy csapatsportág. Mert hát szoruljon azért az emberbe némi belátás, ha már a saját gyermekei érdeklődését sem volt képes valamilyen „normális” sportág felé irányítani, és végül olyan extrém dolgok mellett kötöttek ki, mint a lovaglás, hódeszkázás vagy mindenféle kerékpáros őrültségek. Miközben egyszerre megható emlékként, illetve elriasztó példaként hordozom magamban futballista édesapám mélységesen csalódott arckifejezését, amikor észrevette, hogy az egy szem gyermeke háttal a pályának ül a labdáján, és valami egészen más köti le a figyelmét.

Mert mindennél fontosabb, hogy mindenki ismerkedjen meg valamilyen formában a sporttal. Sok gyerek a sportágválasztón találkozott első alkalommal egy sereg olyan ágazattal, amelyek a későbbiekben rendszeressé válhatnak az életükben. Közülük kerülhetnek ki az ifjúsági, majd felnőttolimpiák résztvevői is. És az is roppant fontos, hogy a jelenlévő szakemberek klubokba tudják irányítani az érdeklődő gyermekeket. Akinek pedig a versenysport nem válik élete részévé, szabadidős jelleggel akár idős koráig is gyakorolhat egy-egy mozgásformát, amely hozzájárul a jó közérzet fenntartásához, az egészséghez, a magasabb életminőséghez.

Egész életünkre kiható jelentőségűek lehetnek ezek az alkalmak, még akkor is, ha alig jelentenek többet a cseppben a tenger effektusnál. A többség ugyanis nem a nagy fővárosi események körül, ahhoz igazítva éli az életét. Ők a helyi lehetőségek, hagyományok révén, tévés-világhálós élményekből táplálkozva találkoznak a sporttal, és igazán kétesélyes, hogy „ismeretségük” mennyire lesz hosszú életű. Szűkebb hazámban, Székelyföldön – de egész Románia-szerte – 1976 nyarától például sokáig foglalt volt valamennyi lakónegyedi szőnyegporoló-állvány. A montreali olimpiát követően ugyanis fiúk, lányok, mindenki „nádiázott”. Csoda-e, hiszen friss volt az élmény, amint Nadia Comaneci felemáskorlát-gyakorlatát követően az eredményjelzőn megjelent a történelem első tízese, az 1.0, tekintve, hogy a technika nem készült fel az emberi tökéletesség eme bizonyítására. De hasonlóképpen történhetett a Puskás, Papp Laci, Iharos, Földi vagy Kovács Péter szolgáltatta mintákkal is, az akkori követők közül pedig sokan ott lehetnek a különböző veteránviadalok mai résztvevői között vagy az unokáikkal versenyt hancúrozó stramm idős hölgyek, kedélyesen kerékpározó bácsik soraiban.

„Sokan kérdezték már tőlem, mi szükséges leginkább a sikerhez: tehetség-e vagy szorgalom? Azt vallom, ha valaki tehetséges, bárhol is kezd el sportolni, megtalálja az utat a sikerhez. A tehetség jórészt adottság, a szorgalom pedig elsősorban akarat kérdése, de talán mindkettőnél fontosabb a fiatal sportolók számára, hogy legyenek céljaik, álmaik, mert ezekért mindig érdemes küzdeni.” Szilágyi Áron olimpiai bajnok kardvívó szavai elsősorban azoknak szólnak, akik a sportsikert célozzák meg. De ajánlom figyelmükbe azoknak is, akik fiatalkori álmaikkal leszámolva immár csak szépen, egészségesen, sportosan, acélosan szeretnének élni – lehetőleg minél hosszabb ideig.

Nyár van és vakáció és szabadságolások és pihenés, vonz a víz, az erdei futópálya, a lábtengó. A szabadidősport, a tömegsport – vagy nevezzék, ahogy akarják.