Rövidnadrágos sportpolitika – Csinta Samu publicisztikája

A közhiedelem szerint kétféle ember létezik: aki már volt Tusványoson, illetve aki előbb-utóbb eljut oda. A romániai rendszerváltás hevületében született szabadegyetem és diáktábor kétségtelenül a Kárpát-medence legnagyobb múltra visszatekintő, legnagyobb tömegeket megmozgató beszélgetős-okoskodós-fesztiválozós rendezvénye. A jelenlegi magyarországi politikai elit világmegváltó lendületével elkezdett táborozás gyorsan kinőtte az eredeti helyszínt, a háromszéki Bálványosfürdő kempingjét, s a Tusnádfürdőre költözéssel szinte egyazon időben meg is született a Tusványos márkanév.

Július harmadik hetében valóságos népvándorlás indul a székelyföldi fürdőváros felé, ahol az elmúlt több mint negyedszázad során sok jelentős politikai-nemzetpolitikai döntés csírája dugta ki a fejét. A laza, bensőséges jelleg, a „dresszkód” teljes hiánya miatt a rövidnadrágos politizálás oázisának tartott tábort persze nemcsak a különböző nyilvános előadások, a hivatalos rendezvények taksálják magasra. Sőt, a hivatalosan a magyar miniszterelnök szombat délelőtti beszédével – népnyelven csak „Orbán-koncert” – záruló ötnapos együttlét igazi értékét a baráti sörözések paravánja, az ötletszerűnek tetsző találkozások álcája mögött zajló diskurzusok növelik. A többnyire abrosztalan asztalok mellett köttetett üzleteknek, megállapodásoknak minden bizonnyal se szeri, se száma, de bennfentesek szerint az Olt zúgása mellett kezdtek beszélgetni például a külhoni magyarok anyaországba való közjogi integrációjának lehetőségeiről is.

Természetesen a sport sem hiányozhat a tusványosi kínálatból. Sokáig csak ötletszerűen, egy-egy nagy világeseménnyel egybeesés okán bukkantak fel sport témájú beszélgetések, élménybeszámolók valamelyik rendezvénysátor mélyén. Néhány éve azonban változott a helyzet, a Puskás Ferenc-kávéház nevet viseli az egyik legnépszerűbb találkozási pont, ahol természetesen az M4 Sport is kódolatlanul megy, és az európai futballkupák selejtezőinek közös csalódását helyben le lehet öblíteni valamivel. Az idén jobbak a kilátásaink, remélhetőleg több magyar csapat továbbjutására is lehet majd koccintani, s a Nemzeti Sport-udvarban minden bizonnyal szép pillanatokat élhetünk át a vizes világbajnokság közvetítéseit nézve, amelyek borítékolhatóan erőteljes elszívó hatást gyakorolnak majd a többi sátor nézőközönségére is – rövidnadrágosokra és élesre vasaltakra egyaránt.

A 28. alkalommal megrendezendő tábor idei jelmondata – „Tusványos, a biztos pont” – már elsőre megüzenni látszik, mekkora szükségünk van arra, hogy a változó világban újabb bizonyosságokat nyerjünk. A rendezvény feladata amúgy is mindig az volt, hogy ne csak kullogjon az események után, hanem próbálja meg körvonalazni a belátható jövőt. Ez a jelmondat azt az önbizalmat is sugallja, hogy a magyar politika, a Tusványoson összegyűlők képesek a helyzet objektív felmérésére, reális megoldások megtalálására. A sportban is. Mert bizony vannak kifésülendő gubancok a nemzetpolitika szőttesén.

Mindjárt abból kiindulva, hogy a magyar sportjövő egy szűk, alig tizenötmilliós keretből meríthet. E tizenötmilliós potenciál viszont nemcsak számbelileg, de színvonalban is gazdagíthatja a kínálatot. A motivációval aligha akad gond. A magyar színek iránti elkötelezettség, a hazafias érzület alapcsomagját ugyanis már otthonról hozzák magukkal ezek a fiatalok, amit aztán tovább izmosít a környező országok többségi nemzeteinek – legyen az román, szlovák vagy ukrán – az őshonosságukba kapaszkodva nehezen megroppantható kisebbségek iránti, lényegét tekintve száz éven át sem változó viszonyulása. A tehetséges erdélyi magyar fiatalokat persze ettől még szívesen látják a román válogatottakban is, a legendás futballista, Gheorghe Hagi az idén már felnőtt országos bajnoki címig jutó konstancai magánklubjában például sokkal több magyar gyermekre lett volna igény, mint ahányan végül megfordultak ott. Mivel a legtöbb sportágban már az utánpótláskorú válogatottság kényszerpályára állítja a fiatalt, a magyar sport felelőseinek is nagyobb figyelmet kellene fordítaniuk a tehetségek még hasznos időben feltérképezésére, olyan motivációs rendszer kiépítésére, amely minimálisra csökkenti az egyéb szirénhangok hatékonyságát. Szondy Zoltán, a csíkszeredai Székelyföldi Labdarúgó Akadémia elnöke hosszasan tudna beszélni a jelenségről, illetve annak fékezésére tett erőfeszítésekről.

A magyar labdarúgás helyzete, a felemelést célzó kísérletek igen viszonylagos sikere különösen aktuálissá teszi a kérdést. A magyar utánpótlás útját is felügyelő Bernd Storck számára persze nehezebben értelmezhető ez az állapot, ám a kapitány esetleges empátiahiánya csak nehezíti, de nem lehetetleníti el a helyzetet. Tusványos azonban ennél nagyobb fajsúlyú dolgokat is kitermelt már, a magyar állampolgárság odaítélésének egyszerűsített módozatához képest legfeljebb szatellitprogramnak tekinthető a már magyar útlevelet kapó fiatalok bevonása a korosztályos válogatottakért felelős szakemberek látókörébe. Szöllősi György, a Nemzeti Sport főszerkesztője és a székelyföldi származású, Európa több országában is sikeresnek bizonyult László Csaba edző közötti beszélgetés minden bizonnyal felsorakoztat még néhány motivációs tényezőt, illetve adut a fentebb vázolt projekt halaszthatatlansága mellett. Az olimpiai hetedik helyezett, súlyos sérülése után még nagyobb bravúrokra készülő csíkszeredai Miklós Edit beszámolója pedig jóval többnek ígérkezik, egy pályafutás megtervezése kézikönyvének.

Hasonló célt követő kísérletnek tűnik a tábor programjába iktatott, a magyar jégkorong-utánpótlás helyzetét tárgyaló, talán az átjárhatóság lehetőségeit is felvető beszélgetés is. Az asztal köré invitált szakembereknek és sportvezetőknek kissé különböző helyzetben kell majd járható utak után kutatniuk, hiszen a romániai hoki korosztályos válogatottjaiban a magyar a hivatalos, de legalábbis a többségi nyelv. És őket éri a legtöbb támadás is, miután a csíki és gyergyói gyerekek a legutóbbi világversenyen a székely himnusz éneklésével is ünnepelték egy kicsit magukat és a magasztos hagyományokat.

Nem feledkezve meg arról, hogy miközben a székelyföldi fiatalok így is szinte kivételezett helyzetben vannak, az Erdély többi részén szárnybontogató vagy a felvidéki, délvidéki, kárpátaljai társaik többsége egyelőre a térképre is nehezen kerülnek fel.

A hagyományos szombati „Orbán-koncert” tartalma, üzenetei már több esetben tematizálták az elkövetkező hónapok kommunikációját. A nemzetközi aktuálpolitikai történések természetesen az idén is kínálnak néhány forró témát, ám a nemzetpolitika sportvonzatainak tematizálása is garantáltan meleg fogadtatásra találna a tusnádi völgyben. Mert ha „Tusványos, a biztos pont”, akkor a sport mint közösségi örömforrás legalább olyannyira biztos kapaszkodót, feloldódási lehetőséget kínál. Nem mellékesen pedig olyan újabb kötődéseket, amelyek tovább erősítenék a nemzeti összetartozást. Miután úgy tűnik, a kettős állampolgárság ügye immár a nemzetpolitika általános feladatai közé simul, és nem veri ki a biztosítékot a romániai magyar–magyar viszonyban tapasztalható helyben járás sem, a sport lehetne a látványos, többé-kevésbé egyöntetű támogatottságban részesülő továbblépési pont. A külhoni magyarság számára ugyanis változatlanul lényeges, hogy egy saját útját járó országra, nemzeti közösségre támaszkodhasson.

Ha ebben képesek leszünk közös nevezőre jutni, annak mindannyian haszonélvezői leszünk.