Hohrodék igaza – Deák Zsigmond publicisztikája

Miért jó a sport?

Aki csinálja, átéli, részt vesz benne, annak magától értetődő természetességgel belülről jön az érzés, s talán még sohasem gondolkozott el arról, hogy valóban mi a jó benne. Aki be van oltva sport ellen, az hajlamos ex katedra kijelentéseket tenni a veszélyeiről, vadhajtásairól, pedig lehet, hogy ő is meggyőzhető lenne.

Miközben gondolatban kezdtem sorba állítani az érveimet, váratlan segítséget kaptam Georges Hohrodtól és Martin Eschbachtól. Ha esetleg kevéssé ismerősek az urak, nem csoda, hiszen kitalált személyekről van szó, Pierre de Coubertin, a modern olimpizmus atyjaaz ő nevükben adta be a pályázatra azt a versét, amellyel – a rossz nyelvek szerint saját magát zsűrizve – aranyérmet nyert az 1912-es stockholmi játékok szellemi versenyében. Az Óda a sporthoz című mű stílusát az azóta eltelt százöt év alatt bizonyára már meghaladta az idő, Devecseri Gábor fordítását azonban nem, mondanivalóját pedig most megpróbálom a magam módján és példáin keresztül aktualizálni első hat strófája segítségével.

I. „Istenek ajándéka, sport! Élet éltetővize! / A nehéz munka idejében kiszórod boldog fényedet, / követe vagy te a régen letűnt napoknak, / mikor ifjú örömben mosolygott még az ember / s felfelé hágott a napisten, s kigyúltak a hegyormok, / s távoztakor fénybe merültek a magasságos erdők.”

Közismert, hogy az olimpiai eszme az ókorból, az antik görög kultúrából gyökeredzik, az olümposzi utalások helyett viszont nekem a napistenről, a kigyúlt hegyormokról és az élet éltetővizéről egy minapi verejtékes sportélményem jut az eszembe. Jó érzékkel a legnagyobb kánikulában, déli fél egykor futottam el Csillaghegyről az Árpád hídig egy szabadtéri fitneszparkba, majd rövid edzés után onnan vissza. Amikor félig megfőve hazaérkeztem, percekig eresztettem a fejemre a slagból a vizet, majd azonnal bevágtam egy jéghideg sört, s máris „mosolyogtam ifjú örömben”. Legnagyobb öröm a söröm, ugye, de egy ilyen extrém sport után különösen.

II. „A szépség vagy te, Sport! / a testeket te formálod nemessé, / elűzöl romboló vad szenvedélyeket, / acéllá edzel lankadatlanul. / Lábak, karok, törzsek összhangja és / tetszetős ütem tőled való. / Bájt és erőt te fűzöl együvé, / szilárddá és rugalmassá te téssz.”

Aki nem vak, annak ez a versszak viszonylag nyilvánvaló. Az izmos, harmonikus test látványa valamivel igézőbb, mint a hájas lottyadté, az ennél is plasztikusabb kifejezéshez kölcsönveszem birkózólegendánk, Polyák Imre szóviccét a kövér nehézsúlyúakra: telesz…rt zoknik. Jómagam mindenesetre büszkén figyelem saját gyermekeimet, akik sportolnak, s úgy is néznek ki, miközben az energiájukat, idejüket erre áldozva – lekopogom – távol tartják maguktól a „romboló vad szenvedélyeket” is. Remélem, örökre. A Polyák által kifigurázott „zoknik” nagy része pedig a hosszú, szőnyegen töltött évek után erős óriásként lép le onnan.

III. „S igazságos vagy, Sport, igen! / Megértésért és igazságért be sokszor / hiába küzd az ember, hogyha te / Nem vagy vele – de nálad fölleli. / Hiába adna kincseket az ugró új rekordért, / s élete minden percét is hiába: / mert csak erő és akarat jelölhet / pályája csúcsán új határt.”

Hogy manapság mit adna az ugró s minden más sportoló az új rekordért, pontosabban az olimpiai bajnoki címért, azt tudjuk egy közelmúltbeli felmérés alapján: akár éveket is az életéből! A sport igazságáról szintén megoszlanak a vélemények doppingos, tippmixes, bírói machinációkkal átszőtt korunkban, ami viszont tény: a „nézzetek a táblára!” szurkolói felszólítás itt legalább igaz. Ha tehát vége a küzdelemnek, s megvan az eredmény, a vesztes már nehezen magyarázza meg, hogy valójában nyert, a győzelem nem ízlés, beállítottság vagy szimpátia kérdése. Hányszor tapasztaljuk a politikában, hogy ugyanazt a tényt úgy tekergetik, ahogy akarják, s hirtelen mindenkinek igaza van…

IV. „Bátorság vagy te, Sport! / Izom s erő reménye egy lehet csak, / s azt úgy hívják: merészség! / A bátorság nem vakmerő bolondság, / de bátor hit a megszerzett erőben: / nyeglék, s hazárdok véletlenre lesnek, / a te merszed, hogy ismered erődet.”

Lubics Szilvia friss példáját már az előző strófánál, a sportteljesítmény határait kitoló akaratnál említhettem volna, de a bátor hithez és önmagunk testi-lelki erejének megismeréséhez is tökéletesen passzol. Kiváló ultrafutónk korábbi sikereit követően a múlt héten a legjobb európai nőként mintegy másfél nap alatt teljesítette a Badwater-ultramaratoni 271 kilométeres távját a kaliforniai Halál-völgy embertelen, forró sivatagában. Ez mindennél több, ez a színtiszta önmegvalósítás a sport segítségével. Egyébként pedig a klasszikus maratoni közismerten visszanyúl az ókori történelmi, egyben olimpiai gyökerekhez, Philippidész, az athéni katona hőstettéhez, aki időszámításunk előtt 490-ben futott Marathóntól vissza a városba, hogy hírét vigye a perzsák felett aratott győzelemnek.

Utána összeesett és meghalt, de csak a legenda szerint, 2500 évvel későbbi követői pedig szerencsére nem vakmerő bolondságukban, vagy véletlenre lesve vágnak neki a több mint 42 kilométeres távnak a világszerte, így Magyarországon is dicséretesen elszaporodó nagy futóversenyek valamelyikén.

V. „Tisztesség vagy te, Sport! / Ha tőled jő, igaz kincs a dicséret, / mert csak derék munkával nyerhető! / A versengésnek görbe útjai / a hitvány fogások sorsa büntetés. / És megvetéssel sújtanák, aki / a pálmát álnok csellel küzdené ki.”

Tudom, nehéz, de részben megint elvonatkoztatnék a professzionális sport olyan mételyeitől, mint például a dopping, mert ez az a tevékenység, ahol a „derék munka” semmiképp sem spórolható meg. Attól még nem lesz valaki világbajnok, hogy „csak” meg nem engedett teljesítménynövelőt szed. A pálmát álnok csellel kiküzdőket reményeink szerint előbb-utóbb tényleg megvetés sújtja, mint például a minősített esetnek számító Lance Armstrongot. A profi kerékpározás hétszeres Tour de France-győztes amerikai legendája nemcsak használta, hanem dílerként terítette is a szert, kilóra megvette a nemzetközi szövetséget, miközben jótékonysági mázat öntött tevékenységére. Az ő lebukása, majd erkölcsi és anyagi bűnhődése (minden címét vissza kellett adnia) egyedül többet ért, mint azoké, akik „csupán” beszedték a tablettákat, s nem a bicaj kerekébe pumpáltak levegőt, hanem a saját ereikbe friss vért.

VI. „Az öröm vagy te, Sport! / Szavadra testünk örömtől remeg, / ragyog szemünk, erünkben vér viharzik, / és tiszta szárnyra kel a gondolat: / nyomasztó súlytól szabadul a lelkünk / s boldog létét ujjongva hirdeti.”

Legyen a zene mindenkié! – hirdette annak idején Kodály Zoltán, ez a strófa pedig azt hirdeti: Legyen a sport mindenkié! Hohrod-Eschbach-Coubertin tökéletesen elkapja azt a testi és lelkiállapotot, amikor a sportolóban saját teljesítménye hatására felszabadul a boldogsághormon, ám én továbbvinném e gondolatot még két irányba. Az egyik az eredmény, a siker felé vezet, amelyhez újabb klasszikus idézet társul, ezúttal Ernest Hemingwaytől: „A sport megtanít becsületesen győzni, vagy emelt fővel veszíteni. A sport tehát mindenre megtanít.”

Ez annyira triviális és már-már közhelyszerűen igaz, hogy több szót nem is érdemel. A másik irány a szurkolói létbe, a kollektív, közösségteremtő öröm felé vezet, legyen a szívünk sokadmagunkkal nemzeti válogatottunké és/vagy egy klubé. Több generáció fájó hiányérzete után tavaly nyáron a franciaországi Eb-n újra egymásra talált a futball és a „nép”, bár nem maradt fent ez az ihletett állapot, legalább még nem is veszett el az évtizedek ködében a bizsergető érzés. A drukkeri, rajongói tudatot, az aktuális eredménytől független lelki felülemelkedést pedig semmi sem fejezi ki jobban, mint kedvenc szurkolói rigmusom: „Mi akkor is győzünk, hogyha kikapunk.”

Ez a sport.

A verselemzésnek vége.