Alig várták a szabadságot

A Sports Illustrated 1956 decemberében két riportot is közölt a melbourne-i olimpián szereplő magyar sportolókkal. Az elsőt még az ötkarikás játékok alatt, december 3-án „Magyarország hősei a kibírhatatlan feszültség óráiban” címmel, a másodikat december 16-án „Úton a szabadság felé” címmel, már azt követően, hogy számos sportolónk eldöntötte, nem tér haza.

A december 3-i lapszámban az amerikai sportlap tudósítója többek között arról is beszámolt, hogy „az olimpiai faluban a magyarok tartják magukat egy szigorú, saját maguk által alkotott szabályhoz, amely megtiltja számukra, hogy orosz versenyzőkkel vegyüljenek (…) Sok magyar sportoló érdeklődött az iránt, az olimpia után van-e lehetőség Ausztráliában letelepedni.”

Az SI második írása december 16-án jelent meg „Úton a szabadság felé” címmel. André Laguerre későbbi főszerkesztő cikke arról számol be, a magyar sportolók egy csoportja miként kért segítséget a Sports Illustrated munkatársaitól.

„Kevesebb mint 48 órával azelőtt, hogy az olimpiai láng hivatalosan is kialudt Melbourne-ben, két férfi utoljára sétált az olimpiai faluban a Szabadság sétányon. Alkonyodott, egy szót sem szóltak. Csendben átengedték őket az őrzött kijáraton, majd beszálltak a rájuk váró autóba, amely a megbeszéltek szerint a magyar zászlót tartó pózna tövében állt. Egy magánházhoz hajtottak, Melbourne külvárosába. A két férfi t Török Zoltánnak és Zimonyi Róbertnek hívták. Ők voltak az első magyarok, akik annak reményében hagyták hátra csapatukat, családjaikat és az otthonaikat, hogy új életet kezdjenek az Amerikai Egyesült Államokban, amelyet saját kormányuk tíz éven keresztül az önzés és a bűnös kizsákmányolás megtestesítőjeként aposztrofált – írta André Laguerre, majd így folytatta. – A magyarok immár elsősorban egyszerű embereknek tartják magukat, akiket már nem köt az olimpia szellemisége és esküje. A tornászok közül többen már meghozták a döntést, hogy nem térnek haza, de megvárták a csapat utolsó nyilvános szereplését, majd a West-Melbourne Stadionból kisurranva egy biztonságos és titkos helyre siettek. A valamennyi mérkőzésükön győztes vízilabdázók közül néhányan alig megtörülközve, aranyérmüket a zsebükbe csúsztatva feltűnés nélkül hagyták el az uszodát. A szintén aranyérmes kardvívók hasonlóképpen cselekedtek.”

Női kéziszercsapatunk december 7-én lett olimpiai bajnok, vízipólósaink szintén ugyanezen a napon nyerték meg az aranyérmet, akárcsak kard egyéniben Kárpáti Rudolf. Ám a győzelem utáni pillanatokban nem valószínű, hogy egyetlen sportolónknak is a távozás lett volna az első gondolta, mint ahogyan azt a cikk sejteti.

„Számos sportoló az utolsó pillanatig hezitált, hogy meghozzon egy olyan döntést, amelyet egy embernek életében általában csak egyszer kell meghoznia. Egyáltalán nem kell meglepődni azon, hogy nem ragadták meg mindannyian a szabad élet lehetőségét. Ez nem azt jelenti, hogy a magyar sportolók kommunisták lennének; közülük csak kevesen azok.

Néhányan a saját kételyeikkel nem tudtak megbirkózni. A vasfüggöny mögött az olimpiai bajnokok megbecsült embereknek számítanak, talán még megbecsültebbeknek, mint a szabad országokban. Helyzetük kiváltságos, az edzéseken kívül nincs munkahelyi kötelezettségük vagy csak nagyon kevés, az élsport messze magasabb életszínvonalat biztosít számukra a kommunista irányítású országok átlagáénál. A kerítés innenső oldalán megtalálhatják a szabadságot és a lehetőségeket, de a legtöbb esetben számukra idegen környezetben keményen kellene dolgozniuk a megélhetésért.

Legtöbbjüket eddig a családjuktól, hozzátartozóiktól elszakadás tartott vissza. (A budapesti kommunisták számtalan táviratot küldtek a magyar sportolóknak Melbourne-be, amelyekben a hazatérésükért könyörögtek a feleségük vagy más rokonuk nevében. Ezeket a sportolók vagy azért tartották hamisítványoknak, mert már korábban eljutottak hozzájuk titkon becsempészett üzenetek, amelyekben éppen az ellenkezőjét tanácsolták, vagy azért, mert a távirat nem tartalmazta azt az egyszerű kódot, amelyben indulásuk előtt megállapodtak a családjaikkal).

A melbourne-i magyar delegáció körülbelül 70 főt számlált. Közülük mintegy hatvanan voltak tisztviselők, beleértve a titkosrendőrség tagjait is. A 110 sportolóból és edzőből megközelítőleg 55-en döntöttek úgy, hogy vállalják a szabadság választásával járó kockázatokat. Többségük – körülbelül 35-en – az Egyesült Államokba akar menni. Ezek a férfiak és nők nem álltak kényszer vagy propaganda hatása alatt, nem voltak kapcsolatban egyetlen amerikai tisztviselővel sem. A Sports Illustrated képviselőit keresték fel.”

André Laguerre három alkalommal találkozott magyar sportolókkal és edzőkkel, akik megkérdeztek, miben tudna a Sports Illustrated segíteni. Azt a választ kapták, ha úgy döntenek, hogy beutazási engedélyért folyamodnak az Egyesült Államokhoz, a Sports Illustrated „boldogan és büszkén” segítene az utaztatásukban, valamint szponzorálna egy amerikai nagyvárosokat érintő körutat, továbbá megtenne mindent, hogy állandó lakhelyhez juttasson minden egyes sportolót.

„Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ajánlatunk sok magyar elhatározását erőteljesen befolyásolta. Nem akartuk őket sürgetni a döntésben, ugyanakkor erkölcsi felelősségünknek éreztük, hogy az Egyesült Államokba utazást akadályozó anyagi természetű problémáik megoldásában segítsünk. Iglói Mihály, a nemzetközileg elismert atlétaedző (…) és Tábori László, aki négy perc alatt futotta le az egy mérföldes távot, hezitált Észak- és Dél-Amerika között.

Rózsavölgyi István, a Táborihoz hasonlóan világszerte ismert egy mérföldes futó kétségek között vergődött és óránként változtatta az elhatározását. Senki sem gúnyolódik a döntésképtelenségén, azon, hogy végül beleegyezett, hazatér Budapestre. A két férfinak, aki először szökött meg az éj leple alatt az olimpiai faluból, nyilvánvalóan nem voltak kétségei.

A nagy termetű, ősz hajú, a kék szemeivel a messze távolt fürkésző 57 éves Török Zoltán a magyar evezősök vezetőedzője. Ez volt a negyedik olimpiája, amelyen versenyzőként vagy edzőként vett részt. Még sohasem járt az Egyesült Államokban, rokonai sem élnek ott, de barátságot kötött Jack Kellyvel, és reméli, hogy otthonra lel Philadelphiában. »Már Prágában úgy döntöttem, megpróbálok Amerikába jutni« – mondta.”

Jack Kelly egyébként az 1920-ban és 1924-ben olimpiai bajnok evezős, idősebb John Kelly fi a, a színésznő, Grace Kelly testvére, s nem mellékesen Melbourne-ben evezésben bronzérmet nyert, később az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságának elnöki tisztét is betöltötte.

Laguerre így folytatta: „Megkérdeztem Törököt, miért nem próbált korábban megszökni Magyarországról? »A népfelkelés adta a végső lökést. Úgy éreztem, ismét szabadok lehetünk« – mondta. Társa a 39 éves Zimonyi Róbert, a magyar négyes kormányosa, a 1948-as londoni olimpia bronzérmese, többszörös magyar bajnok többé-kevésbé ugyanígy érez. »Amerikába akarok menni, hogy megtanuljam és tanítsam a szabadságot. Édesanyám és egy nővérem van Magyarországon. Pénzt fogok nekik küldeni. Nem tartok attól, hogy rajtuk állnának bosszút. Túl sokan hagyják el Magyarországot. Ott most nagy a zűrzavar. Az Egyesült Államokban akarok élni, de ha Magyarország szabad lesz, hazatérek.«

A Sports Illustrated szerzője megállapította: „Legtöbbjük hasonló egyszerűséggel
beszélt. Az egyik sportoló, a sötét szemével és szőke hajával igen feltűnő jelenség, Gyarmati Olga, az 1948-as olimpia aranyérmes távolugrója, »nagy lelki válságról« beszélt, ami miatt nem tudta legjobbját nyújtani Melbourne-ben. Alig néhány perccel azután beszéltünk, hogy eldöntötte, nem megy haza. »Otthon irodai alkalmazott voltam. Nem tudom, mihez kezdek majd, ha Amerikába érkezem. Majd meglátjuk.«”

Végül Laguerre leszögezte: „A Magyarország tragédiájának árnyékában kezdődő melbourne-i játékok – az ausztrálok együttérzése ellenére – mintegy mementóként ugyancsak drámai végkifejletbe torkolltak. Mégis, az olimpia incidensek nélkül zajlott le, csupán a szovjet–magyar vízipólómérkőzés feszültsége váltott ki tettlegességet: a szovjet játékosok suttogva »fasisztának« nevezték magyar ellenfeleiket (akik 4:0-ra lesöpörték őket), a vízi csata véres ökölharcba csapott át.

Az orosz–magyar kardcsapat-találkozó során a fanatikus tömeg a magyarokat éltette, míg az előbbieket pfujolta, de egészében véve a szurkolás nem lépte át a sportszerű kereteket. A magyar sportolók, edzők és tisztviselők, akik úgy döntöttek, végigmennek a szabadság felé vezető úton, táviratban mondtak köszönetet a Sports Illustratednek. »Köszönet minden segítségért. Alig várjuk a szabadságot és Amerikát. A magyar nemzeti olimpiai csapat.«”

SOMOGYVÁRI, MAJOR: ÜGYNÖKSZEREPBEN

A „Somogyvári” fedőnevű ügynöknek jelentenie kellett, de tulajdonképpen élvezetes és az utókor számára pótolhatatlanul fontos útleírást adott a Melbourne-ből San Franciscóba érkező magyar sportolók körútjáról.

Felvetődik a kérdés, voltak-e ügynökök az 1956-os olimpián, s ha igen, melyik szervnek dolgoztak. Első megközelítésben a válasz határozott igen lenne, ám vegyük figyelembe, sportolóink a forradalom idején utaztak el Melbourne-be, mi több, az olimpián a forradalmi Magyarországot képviselték.

Az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) már nem működött, mivel megszüntetését Nagy Imre hivatalosan is bejelentette. Jó, ha tudjuk, a melbourne-it megelőző, 1952-es helsinki ötkarikás játékokra a vezetők között három ÁVH-s is utazott, sőt, a hivatalnak akkora hatalma volt, hogy még a csapat-összeállításba is beleszólt (volna). A Kádár-rendszer egyik első intézkedése volt, hogy 1956. november 4. után megszervezze a Politikai Nyomozó Főosztályt, amely december 8-án meg is alakult. Ám ekkor versenyzőink már az olimpiára koncentráltak, mondhatni szabadon. Az ÁVH már nem, a politikai rendőrség még nem avatkozott be a hétköznapjaikba.

Ugyanakkor az „Állambiztonság és olimpia 1956–1988” című, 2008-ban megjelent kiadványban a szerzők (Krahulcsán Zsolt, Müller Rolf, Takács Tibor) leszögezik, hogy a fentiek „nem jelentik azt, hogy a politikai rendőrség (egykori vagy leendő) emberei ne lettek volna jelen a kiutazó olimpiai csapatban: az államvédelem által korábban beszervezett és alkalmazott hálózati személyekről, ügynökökről van szó, akik vezetőként vagy versenyzőként az olimpiai keret tagjai voltak.”

A szerzők szerint még csak hozzávetőlegesen sem lehet tudni, hányan lehettek, de voltak. Az olimpia utáni történések szempontjából különösen érdekes a „Somogyvári Gyula”, más adatok szerint „Somogyvári József” fedőnevű ügynök jelentése, akit 1954-ben szervezett be a katonai elhárítás. A kötet megemlíti: „Elsősorban a vívósport területén működött, s a válogatott csapat tagjaként utazott Melbourne-be. Ő is azok között volt, akik az olimpia után nem tértek haza, hanem az Egyesült Államokba utaztak, ahol részt vettek a menekült magyar sportolók részére szervezett körúton. (Ez volt az ún. Hungarian Freedom Tour, amely a szovjet propaganda ellensúlyozására szerveződött.)” Ám miután meggondolta magát, hazatért, ezt követően „Somogyvárinak” jelentenie kellett, mi is történt, ám az értékelésben az áll, a jelentés érdektelen, mert „Somogyvári” útleírást adott. Ami a mi szempontunkból azért fontos, mert nagyon sok részletet megtudhatunk a Hungarian Freedom Tourról. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az „érdektelen jelentés” ellenére „Somogyvári” szolgálataira a szerv továbbra is igényt tartott volna, de ő megtagadta a további együttműködést.)

„December 8-tól 23-ig voltunk a táborban. Valószínűnek tartom, hogy a beutazási engedélyre kellett várnunk. (…) Az ausztrál hatóságok, miután kijelentettük, hogy nem akarunk ott maradni, hivatalos formában már nem törődtek velünk, de étkeztetésünket, szórakozásunkat ők intézték. (…) december 23-án indultunk el repülőgépen Amerika felé. (…) Canton Island–Honolulu–San Francisco voltak állomásaink Amerikáig. (…) Miután karácsonyeste érkeztünk, a helyi magyarok a szállodában, ahol el voltunk helyezve, rendeztek részünkre egy karácsonyfa ünnepélyt.”

A sportolók 26-án érkeztek meg New Yorkba, a bevándorlási hivatalban elintézték a formaságokat – elvileg már San Franciscóban kellett volna, „de ettől a mi esetünkben eltekintettek”. (…) „December 8-tól kezdődően napi 4 dollár zsebpénzt kaptunk, ugyanannyit, amennyit az olimpia tartama alatt. Ezt az újság bocsájtotta a rendelkezésünkre.”

Január 2-től az összeg két dollárra csökkent, ugyanezen a napon a csoport Miamiba utazott. „Ott három bemutatót tartottunk, csak egymás között vívtunk, amerikai ellenfelünk nem volt. Különben szabadidőnkben hajókirándulásokra, tengerpartra, különböző díszebédekre, estélyekre vittek bennünket.”

Ezt követően New York, Norwalk, Philadelphia volt az útirány, majd két részre szakadt a csapat, a tornászok és a vívók, illetve a vízi sportokat űzők alkottak egy-egy csoportot. „A túrának, mint az amerikai sportújság vezetői mondták, kettős célja lesz. Éspedig, hogy a bevételt a magyar menekültek kapják, másodszor, hogy rengeteg helyen megfordulunk, sok emberrel fogunk találkozni, állásajánlatokat kapni, és a túra végén tudni fogjuk, hogy hova szeretnénk menni.

(…) Amíg mindenki el nem volt helyezve, a csapat együtt maradt. Mindenki kapott 150 dollárt a túra végén és megfizettük az útiköltséget aszerint, hogy ki hova akart menni.”

Január 15. és március 12. között a következő helyeken fordultak meg a magyar vándorok: Washington, Baltimore, New York, Hampstead, Princeton, Cleveland, Akron, Dayton, South Bend, Chicago, Detroit, Milwaukee, Urbana, Kansas City, Denver, Tulsa, Dallas, Waco, Houston, El Paso, Phoenix, Grand Canyon, Las Vegas, Los Angeles és San Francisco. Ezt követően Jekelfalussy Piller György kardvívóedző lett San Franciscóban, az olimpiai bajnok kardcsapat tagjai közül Magay Dániel ugyanott kapott ösztöndíjat, Hámori Jenő és Keresztes Attila mérnök végzettségének megfelelő állásban helyezkedett el Philadelphiában, illetve Los Angelesben, ahol a tőrvívó Dömölky Lídia műszaki rajzolóként dolgozott. A párbajtőrvívó Rerrich Béla Svédországba utazott a családjához, Sákovics Józsefnek több egyetem is ösztöndíjat ajánlott.

„Somogyvári” jelentése mellett egy „Major” nevű hálózati személy is „énekelt”, jelentése 1958 márciusában készült a BM Politikai Nyomozó Főosztály belső reakció elhárító osztályának ifjúsági és sportügyekért felelős alosztálya részére. Az ügynök nem akármilyen felütéssel kezdte írását: „Ismeretes, hogy a magyar olimpiai csapatot hiénák módjára szaggatták szét Melbourne-ben az 1956-os olimpia alkalmával. Hogy ez bekövetkezhetett, ahhoz hozzájárult az itthoni ellenforradalom, és ebben igen nagy szerep jutott a »Szabad Európa« rádiótól odaküldött anarchista csoport, az Amerikai Egyesült Államokban lévő Amerikai Emigráns Magyarok szervezete, melyet a Sports Illustrated c. lap – az FBI egyik fedővállalata – pénzelt, melyeknek igen jó segítőtársaknak bizonyultak az Ausztráliában élő fasiszta magyarok – ezek közül is a Nyilas Párt és Country (sic!) Párt magyar tagozata.”

Hihetnénk azt, hogy az erősen túlzó jelentést a hivatal értékén kezelte, ám az 1958 szeptemberében rendezett philadelphiai vívó-világbajnokság kapcsán kialakult konfliktus ennek éppen az ellenkezőjére utal. A magyar sportvezetőség kard és párbajtőr egyéniben visszaléptette versenyzőinket, mégpedig azért, mert a nemzetközi szövetség engedélyezte Hámori, Keresztes, Magay és Örley Szabolcs – utóbbi nem olimpikonként emigrált – indulását hontalanként. A magyar szövetség szerint disszidens (emigráns) vívóink az Amerikában tevékenykedő Magyar Nemzeti Sportszövetség erős háttértámogatását élvezték. A gróf Szapáry Antal és Telegdy György vezette testületet itthon félfasiszta szervezetnek tartották – felvetődik a kérdés, ebben mennyire játszott szerepet „Major” jelentése.

Szapáry és Telegdy egyébként szerepet vállalt a túra létrejöttében, és az is megfelel a valóságnak, hogy politikailag nemcsak Kádár János Magyarországától álltak jobbra, hanem talán a Hungarian Freedom Touron résztvevők világnézetétől is, ám a félfasiszta jelző becsületsértő. Az itthoni vezetők azt sérelmezték, hogy az 1957-es párizsi vb-n az említett vívók még nem léphettek pástra, mert nem minősültek hontalannak. A honi adminisztráció nem hontalannak, hanem disszidensnek tartotta őket. Ami a sportszakmai részt illeti, a magyar vívósport egyetlen aranyérmét Philadelphiában a Gerevich Aladár, Horváth Zoltán, Mendelényi Tamás, Kárpáti Rudolf, Kovács Pál összeállítású kardcsapat szerezte…

Az 1958-as vb-hez kapcsolódó történet az ’56-os forradalom utórezgéseként is felfogható, végül Hámori és Keresztes amerikai színekben részt vehetett az 1964-es olimpián, akárcsak Örley. Az Egyesült Államok velük felálló kardcsapata Tokióban a hetedik helyen végzett.