Tiszta szívvel, kevés pénzzel

A levél feladója Ábrahám Dezső volt, aki 1956 előtt a kézilabda-szövetség titkáraként és nemzetközi kézilabda-játékvezetőként dolgozott, ezen kívül részt vett a budapesti Sportbizottság munkájában is. A forradalom idején fegyverrel őrizte a Fővárosi Tanács épületét, de fegyveres összecsapásokban nem vett részt. A szabadságharc leverése után Bécsbe disszidált, ahol Bánkuti Gézával és Östreicher Emillel – Bp. Honvéd futballcsapatának menedzsere – egy olyan szervezet létrehozásán fáradozott, amely a hazájukat elhagyni kényszerülő sportolóknak nyújt segítséget.

Az 1957 nyarán létrehozott Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének (MMSVSZ) alakuló közgyűlésén a főtitkári pozíciót betöltő Ábrahám Dezső így vélekedett a magyar sport helyzetéről és a szervezet szükségességéről:

„Valahogy úgy nézett ki eddig a sport ügy hontalanságunkban, mint gyermek apa és anya nélkül. A gyermek ugyan élt, de nem volt apja, sem anyja, aki gondját viselete volna és segítséget nyújtott volna az első igen nehéz lépéshez. A mai közgyűlés feladata, hogy egy olyan szervezetet hozzon létre, amely képes összefogni a magyar nép kultúrájának egyik igen nagy múltra visszatekintő ágának hontalanjait és segíteni tudjon szabadságharcunk dicső emlékének megőrzésében, magyarságunk megtartásában, sporteredményeink ápolásában és sportolóink útjának egyengetésében, szebbé és jobbá tételében… Mi volt Magyarországon a sport? Úgy gondolom és biztos vagyok benne, hogy nem más, mint a kommunista terjeszkedés propagandaeszköze. Mi nem akartunk és nem akarunk ilyet. Tiszta, politikamentes, szabad sporton keresztül barátságot kívánunk valamennyi néppel és bízunk abban, hogy az elmondottak szellemében rövidesen meg fognak jelenni a Kossuth-címeres magyar menekült sportolók a világ sportpályáin.”

Mielőtt rátérnénk a Sportolók Világszövetségének megalakulására és működésére, nézzük meg, hogy levelei megírása után mi lett Ábrahám Dezső sorsa. A forradalom után – akkori szóhasználattal élve – disszidált állampolgárok visszatérési kérelmét az úgynevezett Hazahozatali Bizottság bírálta el.

A levéltári dokumentumok szerint Ábrahám Dezső kérelmét elutasították, ám a belügy közbeszólt, ugyanis a sportvezető személyét az emigrációban betöltött szerepe miatt eléggé fontosnak tartotta ahhoz, hogy rajta keresztül információkat szerezzen az ausztriai magyarokról. A belügy ügynökeinek is feladatul adta Ábrahám jellemzését, akik közül „Kerekes” ezt írta róla egyik jelentésében: „Ábrahám nagyon értelmes, gyors felfogású, képességű, kiváló szervezési adottságokkal rendelkező ember. Hazatérése feltétlenül hasznos lehet, hiszen az emigrációban politikailag is kihasznált… sportolók egyik reprezentánsa tért vissza. Itthoni sorsa esetleg másokat is követésre csábíthat. Intelligenciájánál fogva számítani lehet rá, hogy nyilatkozatai hatásosak lesznek.”

Az ügynök jelentésében kitért arra is, hogy Ábrahám Dezső rengeteget tett a magyar kézilabda felvirágoztatásáért, a sportág nyugat-európai színvonalúra emeléséért, ami miatt itthon sok kollégájával akadt nézeteltérése. „Sporttársai azonban mégis azt mondják róla, hogy fáradhatatlanul küzdött igazáért, sportjáért, éjt nappallá téve dolgozott azért, hogy a kézilabdasport nálunk nemzetközi nívót érjen el.” Ábrahám hazatérését tehát az operatív szervek nyomására mégis engedélyezték.

Hegyeshalmon már várták, és megkezdték kihallgatását. A következő hetekben rendszeresen jelentkeznie kellett a rendőrségen, ahol az emigrációban betöltött szerepével kapcsolatban minden ténykedéséről beszámoltatták és ezeket le is íratták vele. Hangsúlyozni kell azonban, hogy nem beszervezett ügynökként foglalkoztak vele, vagyis Ábrahám Dezső nem volt belügyi hálózat, mégis a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének felépítéséről és működéséről az ezeken a találkozókon készül iratokból tudhatunk meg izgalmas részletek.

Visszatérve a szervezethez. Az 1957 augusztusában megrendezett alapító közgyűlés körülbelül 150 emigráns sportoló jelenlétében díszelnökké választotta Otto Moldent, az osztrák Nemzeti Bizottság elnökét, a Die Presse tulajdonosát. Elnöke Bánkuti Géza, a társelnöke pedig Puskás Ferenc lett. („A társelnökségnek a szaktanácsadás volt a fő feladatköre, mivel abban kiváló szakemberek és sportolók foglaltak helyet.”) A közgyűlésen a Sportolók Világszövetsége a célkitűzéseit is megfogalmazta:

1. Összefognia a világban szétszóródott magyar sportolókat és részükre elhelyezkedési lehetőséget biztosítani.
2. Összefogni őket és lehetőleg magyar klubokba tömöríteni őket, magyar sportklubokat szervezni szerte a világban.
3. A különböző sportágak válogatottjai részére mérkőzéseket kell biztosítani és összeállítani a válogatottakat.
4. Segíteni a lágerben élő sportolókat, hogy minél előbb kijussanak az életbe.
5. Kapcsolatba kerülni mindazon szervezetekkel, akik a Világszövetség célkitűzéseiben támogatni óhajtják.

Ábrahám beszámolóiból egyértelműen kiderül, hogy a Sportolók Világszövetsége mindvégig jelentős anyagi problémákkal küzdött. Felajánlásokból, adományokból igyekezett fenntartani magát és biztosítani tagjainak a sportolási feltételeket. Megalapítása után 1400 címre küldtek levelet anyagi támogatások reményében, ám a 10 000 schillinges ráfordításból csak 3-4000 schilling bevétel jött össze. „A fenti befolyt gyűjtésből fedeztük a villamosköltségeket, míg a Vöröskereszt szervezettől kaptunk szerelést és kalóriapótlást a labdarúgók, atléták és más sportágak űzői számára.”

A Szövetség tehát kevés pénzből gazdálkodott, hiszen a legtöbb anyagi támogatást az emigráció politikai szervezetei kapták. A sikerek éppen ezért felértékelődnek. „Svájcban és Nyugat-Németországban klubokat szerveztünk és több sportolót juttatunk álláshoz és lakáshoz, a klubokkal és a különböző nemzeti szövetségekkel fennálló kapcsolatainkon keresztül.” Összesen 46 olyan sportegyesületet és klubot tartottak számon szerte a világban, amelyeket a forradalom után emigrált sportolók és vezetők hívtak életre.

Ábrahám Dezső többek között Puskás, Czibor és Kocsis eltiltása miatt is személyesen járt közben a FIFA-nál. „Ezzel a szervezettel az eltiltott labdarúgók esetében kerültünk kapcsolatba és személy szerint én voltam Zürichben a FIFA székhelyén és tárgyalásokat folytattam Gassmann akkori főtitkárral. Ő a tárgyalások folyamán megígérte segítségét és az egy héttel később sorra került végrehajtó bizottsági ülés az eltiltott labdarúgók közül hármat azonnal felmentett, és további három büntetését egy évvel leszállította, ami a gyakorlatban szintén azonnali játszásra adott engedélyt, mivel az őszi forduló előtt volt.”

A forradalmat követően a Bécsben letelepedő futballisták a Menekült Magyar Sportolók Világszövetségének megalakulását kedvezően fogadták. Puskás Öcsi is felszólalt az alapító közgyűlésen, amely során a labdarúgók nevében teljes támogatottságról biztosította a szervezetet.

Ősztől „Hazátlan” néven szerettek volna pályára lépni nyugat-európai válogatottak ellen, azonban ez több ízben meghiúsult, méghozzá politikai nyomásra: „Több helyről érkezett javaslat egy disszidens labdarúgó válogatott mérkőzés megrendezésére és végül úgy határozott az Elnökség, hogy ezt a mérkőzést Svédországban Göteborg város válogatottja ellen rendeznénk meg.

A csapatban helyet kaptak a volt magyar válogatottak és a Világszövetség érintkezésbe lépett a játékosok jelenlegi klubjaival az elkérést illetően. A mérkőzésre azonban végül nem kerülhetett sor, mert a svéd labdarúgó szövetség a FIFA felszólítására két héttel a mérkőzés napja előtt letiltotta a találkozót.” Egy másik alkalommal pedig, amikor már szóban mindenről megegyeztek Izraellel egy ottani barátságos meccsel kapcsolatban, a magyar politikai vezetés nyomására az izraeli állam visszakozni kényszerült.

A Menekült Magyar Sportolók Világszövetsége tehát a hazájukat elvesztő sportolók érdekvédelmi szervezeteként működött és igyekezett mindent megtenni sportolóink boldogulásáért. Volt, aki könnyebben, volt, aki nehezebben, de volt, aki sehogyan sem tudott boldogulni új választott hazájában. Sokan visszatértek és folytatták karrierjüket, de számos tehetséges sportolónk neve hatvan év távlatából mára már kikopni látszik emlékeinkből.