Bujdosó magyarok: miért nem itthon dolgoznak a kitűnő vívóedzők?

Mottó: „Lelkiismeret-furdalása azoknak legyen, akik nem teremtettek reális lehetőséget, hogy otthon dolgozzak.” (Bujdosó Imre olimpiai bajnok kardvívó, 15 éve Németországban dolgozó edző)

Vívásban roppant ellentmondásos a helyzet. Az olimpia után szinte forradalmi hangulat alakult ki, várható volt, hogy teljesen új szakvezetőség áll fel a következő ötkarikás ciklusra – vagy legalábbis az első kenyértörésig. Ehelyett csupán a tőrözők mestere, Bernát Zoltán távozott, Kulcsár Győző és Nébald György maradt a párbajtőr-, illetve kardszakág élén. Helyettük a szövetség elnöke, Gémesi György mondott le, arra hivatkozva, hogy a kardozóknál Kovács Tamás kinevezését támogatta. Lehet, hogy a vívószövetség lemondó elnöke a csörte áldozata, mert Gémesi a MOB alelnöki posztjára sem pályázott.

A magyar vívósport meghatározó fegyverneme a kardvívás. Nos, kardozóink Pekingben leégtek, rebesgették, hogy Szabó Bence veszi át a hatalmat, a kínaiakkal egyéniben Pekingben aranyat nyerő francia Christian Bauer neve is elhangzott különböző összefüggésekben, sőt a kétszeres olimpiai bajnok francia Jean-Francois Lamour edzőjét, a Testnevelési Egyetemen tanító Szepesi Lászlót is emlegették – ő egyébként Nébald György kapitány mellett mint a kardválogatott edzője képben maradt.

Fecseg a felszín, hallgat a mély, ugyanis a probléma nem feltétlenül kapitányi szinten kulminál. A magyar kardvívás patinás műhelye a Vasas, amelynek szeretett mestere, Gerevich György az olimpia előtt elhunyt, s tény, hogy halála közrejátszott a gyenge szereplésben. Az olimpiát követően Nemcsik Zsolt a visszavonulás gondolatával foglalkozott, ám a Vasas kardozója végül úgy döntött, Szabó Bence irányítása mellett folytatja pályafutását.

A két fiatal tehetség, a londoni olimpia legesélyesebb résztvevői, a 2008-ban magyar bajnok Szilágyi Áron és a bajnokság bronzérmese, Iliász Nikolász a Vasasban Somlai Béla felügyelete mellett dolgozik tovább. De hogy ne legyen ennyire tiszta a helyzet, az Erdélyből korábban Németországba költöző Szabó Vilmos, a német válogatottnál és a dormageni klubnál dolgozó tréner „minden tét nélkül” egy hónapra meghívta a fiatalokat, ami itthon nagy visszhangot váltott ki – sokan attól tartottak, hogy a két tehetséget a németek elszipkázzák.

A 2008-as sportévkönyvben Radnóti László írja: „Több mint lesújtó az adat: a pekingi olimpia idején 42 magyar vívószakember állt külföldi szerződésben, klubban vagy éppen válogatott versenyző trénereként.” Nem tévedés: 42 szakember. Ez aztán agyelszívás!

Egyikőjük, az 1988-as szöuli játékok kardcsapat olimpiai bajnoka, Bujdosó Imre 1994 óta a német kardvívás fellegvárában, Koblenzben dolgozik. Esete példaértékű: az is ahogyan „megcsinálta magát” Németországban, s az is, hogy a magyar vívótársadalom csak verbálisan vesz róla tudomást. Hívják, de mégsem kell.

A barcelonai olimpia utáni ciklusnak aktív sportolóként vágott neki, Atlantában még vívni akart, ugyanakkor edzői és sportvezetői diplomája már volt. Ahogyan ő fogalmaz, „legalább két év kell, míg az ember nevét ízlelgetik, ajánlatot kaphat”. Ha most őszinték akarunk lenni, akkor fel kell tenni a kérdést: lehet, hogy a magyar kardvívás szempontjából ő túl korán kapott ajánlatot? A koblenzi lehetőség elfogadása előtt tájékozódott, milyen perspektíva vár rá a magyar pástok mellett, de néhány beszélgetést követően abban maradt magával, hogy kívül tágasabb…

Ugyanakkor nem hallgatja el, az is fontos szerepet játszott döntésében, hogy kiszámítható körülmények között nevelheti feleségével három gyermekét. S mióta Koblenzben él, 1994 óta a német vívás lyukas fegyverneme, a kardvívás már nem is annyira lyukas.

A junior-világbajnok, Eb-bronzérmes, Dennis Bauertől kezdve lányáig, a roppant tehetséges Alexandráig – junior Eb-n és vb-n dobogós – tartományi edzőként valamennyi korosztállyal foglalkozik.
Már az is megérne egy bekezdést, hogyan lett a lánya német válogatott, ám az még tanulságosabb, hogyan nem lett a pástok világában egyszerűen csak Bujdinak becézett szakember 2008-ban, a tisztújítást követően a magyar kardválogatott edzője.

„Az elmúlt hat évben jó néhány alkalommal hallottam, otthon valamit csinálni kell. Szóltak, hogy »Bujdikám, haza kellene jönni«. Erre mindig megkérdeztem, mire kellene hazajönni? Semmi koncepció nem volt, nem mondták, hogy itt tartunk, s ide akarunk eljutni. Pekingben már a kard egyénit követően elhangzott, hogy jönnöm kellene, erre azt mondtam – amit egyébként otthon is tudnak –, hogy Németországban is olimpiai ciklusonként kötik a szerződéseket. Azt javasolták, ne írjak alá Koblenzben, viszont készítsek pályázatot. Az olimpiát követően hat hetet Magyarországon töltöttem szabadságon, de érdemben nem tárgyaltam senkivel. A pályázat beadásának határideje előtt, október közepén kellett színt vallanom Németországban. Úgy érzem, három gyerekkel rizikót vállaltam volna, mert az sehol sem volt leírva, hogy az én elképzeléseimet fogadják el. Bár azt megelőzően, hogy Kulcsár Győző visszakerült a Honvédba, a magyar párbajtőrvívás vérkeringésébe, Móna István minden követ megmozgatott, hogy Kulcsár visszatérhessen Olaszországból.”

Valljuk be, az ilyesmit lobbizásnak hívják. Két eset lehetséges: ha a pályázat elbírálásakor az esélyegyenlőségre hivatkozva garanciát nem lehet adni, akkor elvárni sem lehet, hogy Bujdosó kockára tegye az egzisztenciáját. Vagy ha ő kell, akkor nem kell pályáztatni, hanem ki kell nevezni. Az pedig az edző szerint sportdiplomáciai kérdés, hogy szerződéséből adott esetben hogyan váltja ki a szövetség.

A jelek szerint Bujdosót nem azok hívták, akik kompetensek a döntésben, vagy azok, csak éppen nem gondolták komolyan, de az is lehet, csupán a hazai vívómestereket fenyegették a szakember nevével.

„Is-is. Nyilván a távolból nehéz felmérni a hazai erőviszonyokat, Magyarországon pedig sokan azt gondolják, jó nekem külföldön, azt hiszik, anyagi okokból maradok. Pedig én nem gazdasági menekült vagyok. A másik tény, hogy a magyar szakemberek kényszervállalkozók, közülük többen is másodállásban dolgoznak. Van olyan magyarországi kolléga, aki ebédkiszállítás után adott iskolát.”

No igen, ezt Radnóti is megírta a sportévkönyvben.

Ám Bujdosóval kapcsolatban egy kérdés nem kerülhető meg: kicsit szentimentális, a globalizáció világában kicsit anakronisztikus, de mégis.
Olimpiai bajnokként hallgatta a Himnuszt, jelenleg pedig a német válogatottban készíti fel lányát, Alexandrát, adott esetben éppen magyar ellenfelekkel szemben. Nincs lelkiismeret-furdalása?

„Lelkiismeret-furdalása azoknak legyen, akik nem teremtettek reális lehetőséget, hogy otthon dolgozzak. Ha pedig magyarok ellen vív a lányom, mindig azt szoktam mondani, ez sport, győzzön a jobb.”