Ahogy mi megéltük: „Olimpiai arany valahol a Bakonyban”

Ahhoz képest, ahogyan tizenkét asszó után állt a magyar–szovjet kardcsapatdöntő Szöulban, még a sírból is könnyebb valakit visszahozni. Az első kör után 3:1-re, a második után 5:3-ra, a befejező kör előtt 8:4-re vezettek a szovjetek (Csak a rend kedvéért: 1988-ban még négy vívó alkotott egy csapatot, és mindenki vívott mindenkivel öt tusig, ha valaki eljutott 9 győzelemig, vége volt a csatának, a maximális 16 csörte után 8:8-nál a találatarány számított.)

Ekkor már 24 (Pézsa Tibor, 1964), csapatban 28 éve nem nyert a magyar kard olimpiát, rég elmúltak azok az idők, amikor úgy kezdődtek az esélylatolgatások, hogy a kard, ugye, két arany.

Az az egy is elérhetetlennek tűnt, amikor 3:7-es állásnál Szombathelyen felszálltam a budapesti gyorsra, hiszen hiába követhettem figyelemmel a szeptemberi szöuli olimpiát Géza barátom társaságában másfél hétig a határ mellett a magyar és az osztrák tv-n, ha közben a tanév nagy titokban azért tartott, és egy kikerülhetetlen egyetemi zárthelyi miatt vissza kellett utaznom a fővárosba.

Egy narancssárga zsebrádió a köldökzsinórom, ebbe kapaszkodom görcsösen, ezt hallgatom útban az állomás felé a buszon, ezt a pénztárnál, miközben jegyet veszek, és a peronon is, ahol gyorsan 4:8-ra alakul az állás – ekkor az arany távolabbinak tűnik, mint a szombathelyi vasútállomástól Szöul.

Csongrádi köt be, az addig remeklő Nébald sérülése miatt a tartalék, és váratlanul könnyedén, 5:3-ra nyer Mindirgaszov ellen. Jön Szabó Bence és Burcev, ekkor már mi is négyen vagyunk, „Van esély?”, kérdezi egy ismeretlen, „5:8, oda”, mondom, „Akkor nincs…”, bólint, de megáll, és innentől ő is velünk hallgatja Radnóti Lászlót. Szabó 5:2-re nyer, már 6:8, alakul. A pástra Bujdosó és Pogoszov, a peronra mellém nagyjából újabb húsz ember érkezik, csak a kerekek zakatolnak, egyébként pisszenés sincs, a magyar tusoknál ellenben mindenki artikulátlanul üvölt, a szovjeteknél meg teli torokból szidja a ruszkikat. Mi újra ötször ordítunk boldogságunkban, Bujdi 5:2-re nyer.

Ekkor már mindenki fejszámoló, amikor Gedővári 7:8-nál elkezdi az Alsan elleni asszót, olyan jó a találatarányunk, hogy tudható: aki ezt nyeri, azé a csapat is. Moccanni sem lehet a peronon, a vagon nyolcvan utasa egyemberként a nyújtott kézzel magasba tartott zsebrádiómon lóg. Áttuszkolja magát a szomszédból néhány vendég társaságában a büfés is, aki Gedőváriék idejére bezár, de gyorsan közli, ha nyerünk, újra kinyit, és Pestig minden ingyen lesz. Ha lehet a lelkesedést fokozni, neki sikerül.

Gyorsan 1:3, aztán 3:3. 3:4 után 4:4. Együttes találat, 4:5 után 5:5. Az újabb együttesnél már nem száll vissza a kedvezmény, ami 5:5 után természetesen az addig nyeretlen Gedővárival vívó addig szárnyaló Alsané. Egy tus dönt mindenről. Ma már érdektelen, hogy sokak szerint Gedővári utolsó, történelmi aranyat érő találatát fordítva ítélte-e meg a zsűri, a rádióban különben sem látszott, csak az biztos, hogy egymás nyakában boldog-boldogtalan (nem mintha ilyenből lett volna), és a földöntúli eufóriában a büféajtó is kitárul. Sosem látott, mámoros utasellátós fiesta indul, és mivel még Ajkánál sem járunk, Budapestig elég hosszú az út.

A Déliben nagyjából egyenként, ölben vesznek le minket a vonatról, a zárthelyire egyáltalán nem emlékszem.

KORÁBBI ÍRÁSAINK

Kun Zoltán: Fradi-Ajax ezerötért – életre szóló élmény

Smahulya Ádám:Ilyen volt Ronaldinho szabadrúgásgólja Emma néni portáján

Malonyai Péter: Telexsokk Havannában – nem megyünk az 1984-es olimpiára

Ritz Balázs:„A román szurkolók, amit tudtak, közénk hajítottak”

Marosi Gergely: „Brazil szurkolók ezrei ülnek. Mint a zombik”

Ballai Attila: Vb-szereplést ért az osztrákverés 35 éve

Szűcs Miklós:„A lelátó még percekkel később is a veszteseket ünnepelte”

Kocsmár-Tóth István:„Szalaaaiiii! Nem kapok levegőt! Kit érdekel! Szalaaaaiiii!”

Szeli Mátyás:„Attól féltem, hogy rám esik egy világsztár”