Nyikita Szimonjan kikosarazta Vaszilij Sztálint

„Nem is találok szavakat, akkora megtiszteltetés ez. Szinte úgy érzem, nem is vagyok méltó a szerepre. Az lenne a legjobb, ha az akkori magyar futball nagyjai közül vállalhatná még valaki, nagy fájdalmam, hogy már nem találkozhatok velük”– nyilatkozta a Nemzeti Sportnak 2019-ben Nyikita Szimonjan, az Orosz Labdarúgó-szövetség akkor 93 (ma már 97!) éves alelnöke, a Szpartak Moszkva négyszeres bajnok, hússzoros szovjet válogatott csatára, mielőtt elvégezte a kezdőrúgást a Puskás Aréna avató mérkőzése, a Magyarország–Uruguay (1–2) találkozó előtt.

Mint akkoriban sok helyen elhangzott, az örmény származású sportembert azért kérték fel a feladatra, mert ő volt az, aki már a Népstadion 1953-as átadási ünnepségén, a Bp. Honvéd–Szpartak Moszkva (3:2) mérkőzésén is kulcsszerepet vállalt a szovjet csapat kapitányaként és gólszerzőjeként.

A magyar futballtörténelemhez ilyen formán erős szállal kötődő labdarúgó pályafutásának egyik kevéssé ismert, igencsak kiélezett mozzanatát idézte fel Igor Rabiner, az elismert moszkvai sportújságíró és sporttörténész a The Blizzard című angol futballfolyóirat legutóbbi számában. A „Visszautasítani Sztálin fiát”cím tömören összefoglalja Szimonjan kalandjának politikai tétjét. Ha egy mondatban foglalnánk össze, a lényeg ennyi: 1951-ben a Szpartak Moszkva klubcsillaga nemet mondott Vaszilij Sztálinnak, a rettegett diktátor fiának, aki át akarta vinni saját csapatához, a légierő sportegyesületéhez, a vezetésével működő VVSZ-hez. Érdemes azonban megismerni a történelmileg pikáns epizód részleteit, mégpedig az eseményekről Rabinernek beszámoló Szimonjan elbeszélésében.

„Kétszeres szovjet gólkirály voltam már, amikor a Szpartakkal Kiszlovodszkban edzőtáboroztunk. Táncolni akartunk este, már indultunk volna a városba, amikor hallottam, hogy valaki szólít: »Szimonjan, gyere ide!« Szergej Kapelkin, a CSDKA korábbi játékosa és Mihail Sztyepanjan volt az, mindketten Vaszilij Sztálin szárnysegédei. »Nyikita, valamit közölnünk kell veled!« – mondták, és elvittek a szállásunkként szolgáló szanatóriumhoz közeli dácsába. Ott, az állami nyaralóban árulták el, miről van szó: »Vaszilij Joszifovics hív a csapatához. Gondold csak el, Vszevolod Bobrovval micsoda párost alkottok majd a csatársor közepén! Bárkit széttéptek...« Határozottan feleltem nekik, nem megyek sehova a Szpartakból. Akkor próbálkoztak máshogyan. Tolmácsolták, hogy Vaszilij Joszifovics a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa megbízásából meghív egy fogadásra. Ez sem működött, pedig ekkor már fantasztikus körülményeket, lakást is ígértek. A harmadik kísérlet viszont hatékonynak bizonyult. Csúnyán leitattak a szemetek, telenyomtak alkohollal. És aztán előadták: »Figyelj, a főnök elküldött érted egy katonai repülőgépet hattagú személyzettel, valamint minket, két seggfejet, nem mehetünk vissza hozzá azzal, hogy nem teljesítettük a feladatot. Mit csinál majd velünk? Induljunk, és ha nem akarsz átigazolni a VVSZ-be, mondd meg szemtől szemben Vaszilij Sztálinnak!« Józanul biztosan nem mentem volna bele ebbe, de akkor csak legyintettem: »Rendben, menjünk!«”

A történet folytatása szerint a kis társaság szépen felszállt a katonai repülőgépre, a kiszemelt játékost gondosan beborították takaróval, és a Moszkváig tartó út alatt többé-kevésbé ki is párolgott belőle az alkoholgőz. A szovjet fővárosban aztán egyenesen a birodalomvezér fiának házához hajtottak, a lakásban kényelmes kanapéra ültették le az odahurcolt vendéget. És hogy mi következett ezután?

„Vaszilij Joszifovics előkászálódott a másik szobából pizsamában– folytatta Szimonjan. – Úgy tűnt, mint aki már be van rúgva. Így kezdte: »Megesküdtem anyám hamvaira, hogy az én csapatomban fogsz játszani. Felelj hát, jössz hozzánk?!« Talán túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy felmérjem válaszom következményeit, mindenesetre nyíltan elmondtam, hogy szeretnék a Szpartakban maradni. Sztálin meglepő nyugalommal vette tudomásul a feleletet: »Valóban? Akkor menj!« Sietősen távoztam, a segédei azonban utánam szóltak, és visszarendeltek. Akkoriban Nyikita Hruscsov állt a moszkvai pártbizottság élén, Ivan Rumjancev pedig a városi főtitkár volt. Ifjabb Sztálin újra megszólított: »Hallom, attól tartasz, hogy Hruscsov és Rumjancev akadályt gördít az átigazolásod elé. Ne aggódj, velük ezt elrendezem!« »Nem, Vaszilij Joszifovics – válaszoltam. – Pontosan tudom, hogy ha beleegyezésemet adom, öt percen belül a VVSZ játékosa leszek. De a Szpartaknál bontakoztam ki edzőim és játékostársaim segítségével. Engedje meg, hogy maradjak!« Ez végleg meggyőzte. Emberei felé fordulva megemelte a hangját: »Hallották? Az igazság jobb, mint bármilyen hazugság a világon. Köszönöm, Nyikita, hogy őszinte voltál hozzám. Mehetsz, és játszhatsz a Szpartakodban! És ne felejtsd, hogy bármikor, bármilyen helyzetben számíthatsz rám, mindig tárt karokkal várunk.”

Ami ezután történt, az már orosz népmesébe illő hőstörténet kevésbé szép része, ugyanakkor árulkodik a korabeli szovjet futballközeg légköréről.

„Visszatértem a kiszlovodszki edzőtáborba, ahol senki sem tudta, hová tűntem. »Hol voltál, bazmeg?!« – rivallt rám valaki, mire elhatároztam, egy kicsit húzni fogom őket, és keményen visszakérdeztem: »Hogy merészelsz így beszélni a szovjet hadsereg tisztjével?« »Milyen tiszttel?« »Egy tiszttel a légierő csapatából.« »Ne beszélj hülyeséget!« Megmutattam a vonatjegyet, amelyet a légierő állított ki nekem visszafelé. Az illető indulatba jött: »A Szpartak-szurkolók pofán fognak verni, és helyesen teszik!«”

Ezen a ponton azonban már felfedte a történteket Szimonjan, Vaszilij Sztálint pedig tartotta szavát, a csatár akadálytalanul futballozhatott tovább a Szpartakban. Ami a VVSZ első emberét illeti, édesapja 1953-ban bekövetkezett halála az ő sorsát is megpecsételte, súlyos börtönévek vártak rá, majd 1962-ben, negyvenévesen, rejtélyes körülmények között, állítólag súlyos alkoholistaként elhunyt. Szinte magától értetődött, hogy az 1953-as fordulat nyomán a VVSZ csapatának is azonnal befellegzett.

„Apja halála után nyolc évre a hírhedt vlagyimiri központi börtönbe zárták, szabadulása után futottam össze vele egy étteremben – beszélt a furcsa esemény utóéletéről az idős futballista. – »Ó, Nyikita, de jó, hogy látlak!« – kiáltotta. Javasolta, hogy találkozzunk, beszélgessünk a futballról, én meg mondtam neki, hogy szívesen bármikor. Aztán másként alakult az élete. Botrányokba keveredett, egy kazanyi telepre száműzték, ott is halt meg. Szokolov ezredes aljas módon azt hazudta a bíróságon, hogy miután nemet mondtam ifjabb Sztálin csábítására, azt parancsolta az embereinek, hogy a sarokról lőjenek utánam. Vaszilijt először Kazanyban temették el, majd exhumálása után átszállították maradványait a moszkvai Trojekurovszkoje temetőbe. Nem felejtem el, milyen emberségesen bánt velem. Ahányszor a temetőben járok, mindig viszek virágot a sírjára.”