Tapsrend – Malonyai Péter publicisztikája

Letette a sípot, és többé a futballpályák környékére sem nézett. Többször kérdeztem tőle, miért, de csak annyit tudtam kihúzni belőle, hogy unalmas játék, a kosárlabdához képest például mindenképpen. Mert ez a sportág már a XXI. század, egy-két perc alatt több történik benne, mint a futballban fél óra alatt.

Zsolt úr (hivatalosan: Zsolt István, a hatvanas-hetvenes években vezetett vb-elődöntőt, KEK-döntőt) nem beszélt a levegőbe, rendszeresen ott volt a kosármeccseken, még Kubába is elment, hogy lássa, mire jutnak a lányok az 1984-es olimpiára kvalifikáló tornán.

A tényekhez tartozik, hogy főleg a női kosármeccseket kedvelte (lásd még: szépérzék), de most biztosan elégedetten bólogatna a fiúk Európa-bajnoki szereplése kapcsán is. Ahogy én is a lehető legtöbbre értékelem a csapat szereplését, ugyanis egy világsportágban jutottak el a nyolcaddöntőig.

Ha tizenhat között vagy, akkor nem első, ez természetes, mint ahogy az is, hogy a sportágakat képtelenség összehasonlítani. Hacsak annak alapján nem, hogy mennyien űzik, de leginkább mennyien figyelnek rá a világban. Ehhez képest a kosarasok produkciója csak megfejelte az atlétikai világbajnokság két magyar érmét, és a vizes vb hazai sikereit. Mert ugyebár az atlétika és az úszás nem csupán azért alapsportág, mert a testnevelők oda sorolják, Londonban csaknem kétszáz ország indított versenyzőt, s nálunk meg még kétszáznál is több tette tiszteletét. A kosárlabda Eb-re 27 ország selejtezett, 13 hely már eleve foglalt volt a huszonnégyes mezőnyben, egyszerű matematika, hogy 40 ország közül vagyunk ott a tizenhatban.

És ha már a sikeres magyar sportágaknál tartunk, kajak-kenuban a racicei világbajnokságon 38 ország indult (12 ország szerzett aranyat, mi ötöt), jégkorongban pedig, ahol az a vágy, hogy időnként azért legyünk ott (hivatalosan „liftezzünk”) az általam még az A csoportosnak nevezett elit-világbajnokságon (legjobb 16), valamennyi osztályt figyelembe véve összesen 47 ország érdekelt a vb-ken.

Bocsánat a számokért, ennyi elég is lesz, befejezem. Eddig is csak azért hozakodtam elő velük, hogy lássuk, meglehetősen viszonylagos, mi számít sikernek, s mi nem.

A drukkernél egyszerű a helyzet, ő a szívére hallgat. Így lehetnek „szapporói hősök” azok, akiknek köszönhetően 2008-ban, hetven év után szerepelhetett Magyarország újra a legjobbak mezőnyében. A „hősök” kitétel szigorúan nézve túlzás, s nemcsak azért, mert hőssé váláshoz azért több kell egy-egy sportsikernél, azért is, mert szűkre szabott (47) mezőnyben jutottunk el a legjobb tizenhatig. És nem tovább. Ezzel együtt fantasztikus tett és élmény volt Szapporo, majd később a svájci torna egyaránt, szurkolóként én is ezt mondom.

Nekem, nekünk persze könnyű. Meg persze nehéz is, és ezzel elérkeztem a futballhoz. Még most sem „hevertük ki” a tavalyi Európa-bajnoki szereplést, a meglepő továbbjutást a csoportból. Az eufória őszinte volt a franciaországi szép napok alatt, ugyanakkor a csapat, hiába teljesített erőn felül – kövezzenek meg érte – csak eszköz volt. Az érzelmek túlcsordulásának alapvető oka az volt: nagyon vágytunk már rá, hogy végre örülhessünk a labdarúgás kapcsán is. Rólunk szólt a mese, rólunk, akik végre azt láttuk, hogy valami a vágyaink szerint alakul, vagy legalábbis közel jár hozzájuk.

Nem tudhattuk akkor, hogy őszinte örömünk nagyobb befolyással lehet a jövőre, mint a lényeg: a szakma. Az még csak hagyján, hogy nincs olyan fontos meccs (és ez már megint nem csak futball), amelynek kapcsán ne állapítanák meg a bennfentesek, hogy a magyar közönség a legnagyszerűbb a világon (a jó modor nem szégyen), ám túlzás, hogy a stadionok népe szakmai tényezővé vált. Mert ugyebár a lettek és a portugálok elleni labdarúgó vb-selejtezőn az volt a jelszó, hogy vissza kell szerezni a közönség bizalmát, ami – már bocsánat – csúsztatás a javából.

Alapvetően azért, mert ha már, akkor lényegesebb, hogy mitől veszett el a bizalom (Andorra: 0–1, és a hozzá vezető produkció), másrészt pedig a szurkoló hitével soha nincs baj. Ha igazi, úgy áll föl a kudarc után, hogy ő aztán soha többet rá nem néz a „fiúkra”, ám legközelebb ismét teljes mellszélességgel vallja, hogy majd most megmutatják a „gyerekek”. Legalábbis, ha nem a divat hajtja.

Lettország és Portugália ellen világbajnoki selejtezőt vívtunk, rangos tétmeccseket tehát, a szakmai szempontok ilyenkor fontosabbak, mint a bizalom. Nem jó, ha egy-egy (sport)közeg hagyja magát elringatni a felé áramló szeretet által. Mert ugyebár most ott tartunk, hogy a válogatott visszaszerezte a közönség bizalmát, amit abból tudni, hogy telt ház – igaz, mindössze ezer forintba került egy belépő – volt a két meccsen, zúgott a „Hajrá, magyarok!”, mi több, még a vesztes meccs után is felcsendült a Himnusz. (Lehet, csak én tartom, hogy vereség után ez túlzás, még akkor is, ha ott van a „Bal sors akit régen tép”...). A nézőtéren a közönség, a pályán a játékosok becsülettel tették a dolgukat, s ez már elég volt a hivatalos állásponthoz: visszataláltunk a helyes útra.

Kommunikációnak remek, tényként túlzás, de inkább, ahogy fentebb fogalmaztam: csúsztatás. Legalábbis ha azok mondják, akiket legfeljebb feldobhatnak a feléjük áradó érzelmek, ösztönözhetik őket, de ez minden.

A „helyes út” esetünkben véget ért, amikor az arra hivatottak nem tudtak mit kezdeni az Európa-bajnokság alatti, utáni (ismétlem: belőlünk, a vágyainkból is jövő) lelkesedéssel. Visszatérni rá nem lehet, hiszen történt azóta egy és más (Andorra – is), ám az Eb már a múlt, a tavalyi tornára még egyszer nem juthatunk ki, tehát az ösvény megszűnt. Új cél, új út kell. Lehet, hogy létezik, ám hogy nincs az a bizalom, amely pótolhatná a munkát, aligha kell bizonygatnom. Azt sem, hogy mindent elsöprő lelkesedés ide vagy oda, egy-egy győzelem jobban erősíti a hitet, mint a legjobban felépített udvarlás, korszerűen fogalmazva: kommunikáció.

És itt visszatérnék a kosarasokhoz, pontosabban a szövetségi kapitányhoz, Ivkovics Sztojanhoz. Akármekkora az öröm, akármennyire jó volt látni, érezni, hogy mennyien szerették a csapatot Kolozsváron, maradt a „kaptafánál”, visszatérően szakmai vezérhez illően formálta a szavait. A szerbek elleni meccs előtt sem arról beszélt, hogy már megtették a kötelességüket, nagyszerű siker a továbbjutás a csoportból, meg persze köszönjük a közönségnek, valósan fogalmazott. Azt mondta, elfogadja az itthoni véleményeket, mely szerint válogatottja nem tartozik az elithez, de van, amiben kivételes: az akaratban és az elkötelezettségben.

Ugyanakkor a kosárlabdázóknál is a jövő dönti el, mennyit ér a mostani siker. Ahogy valamennyi diadalmas sportágunknál, függetlenül attól, hogy mekkora mezőnyben, kik ellen és hogyan jutottak egyről a kettőre. Roppant örömteli, hogy a néző értékeli a jelent, a nap minden órájában képes örülni a magyar diadaloknak, ám ez az ő dolga, a mi dolgunk. Azoknak, akik gondoskodtak az örömünkről (ezúttal is köszönet nekik), most már arra kell figyelniük, hogy ne hozzon csalódást a jövő sem.
Tudom, a sport jelen idejű műfaj, ám jobb helyeken a siker leginkább kötelez. Alapvetően arra, hogy a hozzáértők folyamatosan tisztában legyenek azzal, hol tart a világ élvonala, hol tartunk mi, s mit kell tenni azért, hogy eljussunk odáig. És persze utána tettek kellenek.

A drukker biztat, tapsol, ünnepel, nem törődik az erőviszonyokkal, a sportágak súlyával – megengedem: ez bizalmi kérdés –, de a pályán lévőktől hosszú távon több kell annál, minthogy lelkesen visszatapsoljanak.

Remélem, nem találtam föl a meleg vizet.

Zsolt úr (hivatalosan: Zsolt István, a hatvanas-hetvenes években vezetett vb-elődöntőt, KEK-döntőt) nem beszélt a levegőbe, rendszeresen ott volt a kosármeccseken, még Kubába is elment, hogy lássa, mire jutnak a lányok az 1984-es olimpiára kvalifikáló tornán.

A tényekhez tartozik, hogy főleg a női kosármeccseket kedvelte (lásd még: szépérzék), de most biztosan elégedetten bólogatna a fiúk Európa-bajnoki szereplése kapcsán is. Ahogy én is a lehető legtöbbre értékelem a csapat szereplését, ugyanis egy világsportágban jutottak el a nyolcaddöntőig.

Ha tizenhat között vagy, akkor nem első, ez természetes, mint ahogy az is, hogy a sportágakat képtelenség összehasonlítani. Hacsak annak alapján nem, hogy mennyien űzik, de leginkább mennyien figyelnek rá a világban. Ehhez képest a kosarasok produkciója csak megfejelte az atlétikai világbajnokság két magyar érmét, és a vizes vb hazai sikereit. Mert ugyebár az atlétika és az úszás nem csupán azért alapsportág, mert a testnevelők oda sorolják, Londonban csaknem kétszáz ország indított versenyzőt, s nálunk meg még kétszáznál is több tette tiszteletét. A kosárlabda Eb-re 27 ország selejtezett, 13 hely már eleve foglalt volt a huszonnégyes mezőnyben, egyszerű matematika, hogy 40 ország közül vagyunk ott a tizenhatban.

És ha már a sikeres magyar sportágaknál tartunk, kajak-kenuban a racicei világbajnokságon 38 ország indult (12 ország szerzett aranyat, mi ötöt), jégkorongban pedig, ahol az a vágy, hogy időnként azért legyünk ott (hivatalosan „liftezzünk”) az általam még az A csoportosnak nevezett elit-világbajnokságon (legjobb 16), valamennyi osztályt figyelembe véve összesen 47 ország érdekelt a vb-ken.

Bocsánat a számokért, ennyi elég is lesz, befejezem. Eddig is csak azért hozakodtam elő velük, hogy lássuk, meglehetősen viszonylagos, mi számít sikernek, s mi nem.

A drukkernél egyszerű a helyzet, ő a szívére hallgat. Így lehetnek „szapporói hősök” azok, akiknek köszönhetően 2008-ban, hetven év után szerepelhetett Magyarország újra a legjobbak mezőnyében. A „hősök” kitétel szigorúan nézve túlzás, s nemcsak azért, mert hőssé váláshoz azért több kell egy-egy sportsikernél, azért is, mert szűkre szabott (47) mezőnyben jutottunk el a legjobb tizenhatig. És nem tovább. Ezzel együtt fantasztikus tett és élmény volt Szapporo, majd később a svájci torna egyaránt, szurkolóként én is ezt mondom.

Nekem, nekünk persze könnyű. Meg persze nehéz is, és ezzel elérkeztem a futballhoz. Még most sem „hevertük ki” a tavalyi Európa-bajnoki szereplést, a meglepő továbbjutást a csoportból. Az eufória őszinte volt a franciaországi szép napok alatt, ugyanakkor a csapat, hiába teljesített erőn felül – kövezzenek meg érte – csak eszköz volt. Az érzelmek túlcsordulásának alapvető oka az volt: nagyon vágytunk már rá, hogy végre örülhessünk a labdarúgás kapcsán is. Rólunk szólt a mese, rólunk, akik végre azt láttuk, hogy valami a vágyaink szerint alakul, vagy legalábbis közel jár hozzájuk.

Nem tudhattuk akkor, hogy őszinte örömünk nagyobb befolyással lehet a jövőre, mint a lényeg: a szakma. Az még csak hagyján, hogy nincs olyan fontos meccs (és ez már megint nem csak futball), amelynek kapcsán ne állapítanák meg a bennfentesek, hogy a magyar közönség a legnagyszerűbb a világon (a jó modor nem szégyen), ám túlzás, hogy a stadionok népe szakmai tényezővé vált. Mert ugyebár a lettek és a portugálok elleni labdarúgó vb-selejtezőn az volt a jelszó, hogy vissza kell szerezni a közönség bizalmát, ami – már bocsánat – csúsztatás a javából.

Alapvetően azért, mert ha már, akkor lényegesebb, hogy mitől veszett el a bizalom (Andorra: 0–1, és a hozzá vezető produkció), másrészt pedig a szurkoló hitével soha nincs baj. Ha igazi, úgy áll föl a kudarc után, hogy ő aztán soha többet rá nem néz a „fiúkra”, ám legközelebb ismét teljes mellszélességgel vallja, hogy majd most megmutatják a „gyerekek”. Legalábbis, ha nem a divat hajtja.

Lettország és Portugália ellen világbajnoki selejtezőt vívtunk, rangos tétmeccseket tehát, a szakmai szempontok ilyenkor fontosabbak, mint a bizalom. Nem jó, ha egy-egy (sport)közeg hagyja magát elringatni a felé áramló szeretet által. Mert ugyebár most ott tartunk, hogy a válogatott visszaszerezte a közönség bizalmát, amit abból tudni, hogy telt ház – igaz, mindössze ezer forintba került egy belépő – volt a két meccsen, zúgott a „Hajrá, magyarok!”, mi több, még a vesztes meccs után is felcsendült a Himnusz. (Lehet, csak én tartom, hogy vereség után ez túlzás, még akkor is, ha ott van a „Bal sors akit régen tép”...). A nézőtéren a közönség, a pályán a játékosok becsülettel tették a dolgukat, s ez már elég volt a hivatalos állásponthoz: visszataláltunk a helyes útra.

Kommunikációnak remek, tényként túlzás, de inkább, ahogy fentebb fogalmaztam: csúsztatás. Legalábbis ha azok mondják, akiket legfeljebb feldobhatnak a feléjük áradó érzelmek, ösztönözhetik őket, de ez minden.

A „helyes út” esetünkben véget ért, amikor az arra hivatottak nem tudtak mit kezdeni az Európa-bajnokság alatti, utáni (ismétlem: belőlünk, a vágyainkból is jövő) lelkesedéssel. Visszatérni rá nem lehet, hiszen történt azóta egy és más (Andorra – is), ám az Eb már a múlt, a tavalyi tornára még egyszer nem juthatunk ki, tehát az ösvény megszűnt. Új cél, új út kell. Lehet, hogy létezik, ám hogy nincs az a bizalom, amely pótolhatná a munkát, aligha kell bizonygatnom. Azt sem, hogy mindent elsöprő lelkesedés ide vagy oda, egy-egy győzelem jobban erősíti a hitet, mint a legjobban felépített udvarlás, korszerűen fogalmazva: kommunikáció.

És itt visszatérnék a kosarasokhoz, pontosabban a szövetségi kapitányhoz, Ivkovics Sztojanhoz. Akármekkora az öröm, akármennyire jó volt látni, érezni, hogy mennyien szerették a csapatot Kolozsváron, maradt a „kaptafánál”, visszatérően szakmai vezérhez illően formálta a szavait. A szerbek elleni meccs előtt sem arról beszélt, hogy már megtették a kötelességüket, nagyszerű siker a továbbjutás a csoportból, meg persze köszönjük a közönségnek, valósan fogalmazott. Azt mondta, elfogadja az itthoni véleményeket, mely szerint válogatottja nem tartozik az elithez, de van, amiben kivételes: az akaratban és az elkötelezettségben.

Ugyanakkor a kosárlabdázóknál is a jövő dönti el, mennyit ér a mostani siker. Ahogy valamennyi diadalmas sportágunknál, függetlenül attól, hogy mekkora mezőnyben, kik ellen és hogyan jutottak egyről a kettőre. Roppant örömteli, hogy a néző értékeli a jelent, a nap minden órájában képes örülni a magyar diadaloknak, ám ez az ő dolga, a mi dolgunk. Azoknak, akik gondoskodtak az örömünkről (ezúttal is köszönet nekik), most már arra kell figyelniük, hogy ne hozzon csalódást a jövő sem.
Tudom, a sport jelen idejű műfaj, ám jobb helyeken a siker leginkább kötelez. Alapvetően arra, hogy a hozzáértők folyamatosan tisztában legyenek azzal, hol tart a világ élvonala, hol tartunk mi, s mit kell tenni azért, hogy eljussunk odáig. És persze utána tettek kellenek.

A drukker biztat, tapsol, ünnepel, nem törődik az erőviszonyokkal, a sportágak súlyával – megengedem: ez bizalmi kérdés –, de a pályán lévőktől hosszú távon több kell annál, minthogy lelkesen visszatapsoljanak.

Remélem, nem találtam föl a meleg vizet.