Az első bajnoki cím megvan – a következő szezonban jöhet a második

– Tizennégy évvel ezelőtt ilyesmiről álmodott?
– Őszinte leszek, akkor én már nem álmodtam az autósportról, lemondtam arról, hogy versenyző legyek. Nagyon szerettem volna, de húsz-huszonegy évesen reálisan fel tudtam mérni, hogy ebben az életben ez már nem adatik meg. Szóval akkoriban leginkább boldog életet álmodtam magamnak.

– Fel tudja idézni a napot, amely meghozta a fordulatot?
– Persze! Egy telefonbeszélgetés volt 2005 nyarán. Előbb Wéber Gabi hívott, hogy beajánlhat-e egy versenycsapatba a szimulátoros eredményeim alapján. Azt válaszoltam: persze, ez micsoda kérdés?! Azután egy újabb telefonhívás, és versenyautót tesztelhettem. Jó érzés volt, hogy azt mondták, gyors vagyok, de hát már volt jogsim, és bár a Hungaroringen még nem vezettem, azok a márkakupás autók nagyon hasonlítottak az utcaiakra, azokat meg addigra már tudtam vezetni.

– Mikor vált kézzelfoghatóvá, hogy versenyző lesz önből?
– Az első versenyhétvégén. És azért csupán akkor, mert addigra már megtanultam, hogy csak akkor örüljek valaminek, amikor már túl vagyok rajta. Egészen addig nem hittem el, hogy ez megtörténik, amíg le nem intettek a kockás zászlóval azon a májusi napon 2006-ban.

– A szülei nem féltették?
– Akkoriban még nem. Suzuki Swifttel versenyeztünk, alig több, mint száz lóerős márkakupás versenyautókkal, amelyekkel azért nem lehetett Formula–1-es tempót diktálni, és bukócső is volt bennük, úgyhogy a súlyos baleset esélye nem volt túl magas. Anyukám persze biztosan féltett, de közben azt is tudta, a fia megkapja a lehetőséget, amelyről mindig is álmodott. Azután egyre gyorsultak a versenyautók, egyre durvább pályákon versenyeztünk – mint például a Nürburgring vagy Makaó –, és a szüleim is érezték: ahogy nő a sebesség, úgy nő a veszély is.

– Ön sohasem félt?
– Nem.

– Gyakran feszegeti a saját határait?
– Egyre kevesebbszer, de szerintem ez is a tanulási folyamat része, hogy az ember egy idő után érzi, milyen helyzetekben kell bevállalósnak lenni, és mikor nem. Ez egyébként nem csupán az autóversenyzőkre igaz.

– Mennyire volt nehéz a tanulási folyamat?
– Az első három-négy évben azért volt nehéz, mert az otthoni kasszát is fel kellett törni ahhoz, hogy biztosítva legyen a szezonom, és ez nagy terhet rótt a szüleimre. Ezt akkor, huszonévesen én már pontosan fel tudtam mérni, és nehéz volt kezelnem a helyzetet, miközben tudtam, ők milyen áldozatot hoznak. Hálás vagyok, hogy sohasem éreztették ezt velem, akkor sem, amikor hibáztam. Sőt, örültek, hogy támogathatták az álmom beteljesülését.

AZ ANYAGIAK MELLETT FONTOS A TANULÁS

– Nehéz kenyér az autóversenyzés?
– Nagyon nehéz. Elsősorban persze azért, mert drága mulatság, így bármennyire is tehetséges valaki, nem feltétlenül adatik meg neki a lehetőség, hogy bizonyítsa is. Én szerencsés vagyok, pedig amikor megkaptam az esélyt, tulajdonképpen már le is mondtam róla. Annyiból volt kacifántos a helyzet, hogy addigra már éppen megszereztem az első diplomámat – mérnök-informatikus lettem –, és azt terveztem, hogy informatikusként keresek sok pénzt, amiből majd hobbi­szinten elversenyezgetek. Azután másként alakult, de közben azért elkezdtem és elvégeztem a Közgázt is, mert nem lehet mindent egy lapra feltenni.

– Mennyit segítettek a tanulmányai a versenypályán?
– Segítettek. Az informatikus diploma a számítógép alapszintű kezelésétől a telemetria megértéséig sok mindenben, és mivel mindkét egyetemen viszonylag sok matekot tanultunk, az is hasznos volt abból a szempontból, hogy meglássam az összefüggéseket. A Közgáz meg abban, hogy a saját pénzügyeimet a lehető legjobban tudjam intézni.

– Milyen tanácsot adna annak a kis srácnak, aki „michelisznorbi” akar lenni?
– Sok fiatal keres meg, hogy segítsek tanácsokkal, merre induljanak el…

– És merre?
– Nehéz kérdés. Az őszinte válasz az, hogy a szerencsének és a sorsnak is nagy szerepe van abban, hogy valaki autó­versenyző lesz-e vagy sem. Az anyagi háttér a legfontosabb, és persze azt a legnehezebb összerakni is, hacsak valakinek nincs akkora szerencséje, hogy a szimulátoros eredményei alapján beajánlják egy versenycsapathoz. Persze az is fontos, hogy az ajánló szavának legyen súlya. Ugyanakkor az anyagiak mellett fontos a tanulás, a kommunikáció, hogy az illető beszéljen nyelveket, legyen alázatos és kitartó – ezek a tulajdonságok egyébként támogatói oldalról is növelik az esélyeket. Szóval adhatok én bármilyen vezetéstechnikai tanácsot, ha az első lépcsőfokot megmászni is milliós tétel, s azt nagyon nehéz összegyűjteni.

– Történt olyasmi az elmúlt tíz évben, ami elbizonytalanította, amitől megtorpant?
– A 2017-es szezon azért volt nagyon nehéz, mert túl sok minden történt – köztük természetesen jó dolgok is, csak a felelősség, ami ezzel járt, túl sok volt nekem, úgy éreztem, nem vagyok ura a helyzetnek. Megszületett Mira, megalakult a versenycsapatom és a világbajnoki címért küzdhettem – mindezt összehangolni nagy tehertétel volt, így év végén, amikor ha egy hajszállal is, de lemaradtam a bajnoki címről, teljesen kimerültem. Nagyon megviselt az egész, úgy éreztem, ez akkora csalódás, hogy nem akarom tovább csinálni…

– Akkoriban nem beszélt erről.
– Próbáltam kerülni a nyilvánosságot. Lefutottam a kötelező köröket, de éreztem, időre van szükségem, hogy tisztán lássak a saját jövőmmel kapcsolatban. Sokat beszélgettünk Johannával, hogy ő miként látja a helyzetet, és ahogy telt az idő, úgy véltem, én is egyre nagyobb kedvet érzek a versenyzéshez, s arra gondoltam, hülyeség lenne nem folytatni, ha már van rá lehetőségem. Feltérképeztem az esélyeimet, és láttam, hogy előre tudok lépni szakmai szempontból.

AZ IDÉNYZÁRÓ VOLT A LEGSTRESSZESEBB

– Mennyire nehéz gyári pilótának lenni?
– Nagyon nehéz. Egyrészt hatalmas elismerés, hiszen az autósport tulajdonképpen marketingeszköz, ebből fakadóan fontos, hogy a versenyzők nagy piacot képviseljenek. És hát Magyarország autóeladás szempontjából kis túlzással elhanyagolható piac, éppen ezért a mienkhez hasonló kis országok versenyzői mindig hátrányból indulnak. Azért voltam mindig nagyon büszke arra, hogy gyári szerződést kaptam, mert amikor egy távol-keleti gyártó azt mondja, hogy „nem érdekel a piac, szerződtetem, mert hiszek benne, hogy ő hozza majd nekem az eredményeket”, akkor az azt sugallja, hogy elértem már valamit a sportágban.

– Mennyi plusz kötelezettséggel jár a gyári pilóta státus?
– Az ember hirtelen bekerül a nemzetközi multicégek világába, és megérti, hogy a tízoldalas szerződés értelmében, amit aláírt, felelősséggel tartozik sok mindenért, és komolyan kell vennie a kockázatot, amit a pályán kívül vállal. De mondani sem kellett, meg leírni sem, mert magamtól is tudtam, hogy ez olyan lehetőség, amelyet nem szabad tönkretennem.

– Vannak konkrét tiltások ezekben a szerződésekben?
– Általánosságok. Például hogy a cég hírnevét nem szabad csorbítani, s vannak megkötések azzal kapcsolatban is, hogy mit csinálhatok és mit nem – ezek általában olyan tevékenységekre vonatkoznak, amelyek az ő szempontjukból veszélyeztetik a testi épségemet. Síelni síelhetek, ám például nem mehetek motorral versenypályán. De őszintén… Olyan régóta álmodtam a lehetőségről, hogy minimális kockázatot sem vállalok, nehogy megsérüljek.

– Szerencsére sérülés nem hátráltatta az idényzárón, de azért így sem volt könnyű dolga. Volt már a malajziainál stresszesebb versenye?
– Nem. A harmadik futam előtt körülbelül hetvenszázaléknyi esélyt adtam a győzelmemre, de amikor az autó a kivezető körön megállt, ez az esély hirtelen egy százalékra csökkent. Az felért egy mélyütéssel. Még szerencse, hogy a pálya legmagasabb pontján voltam, így bár megállt az autó, le tudtam gurulni az egyenesig, viszont a rajtrácsra már a srácoknak kellett feltolniuk. A szerelők körbevették a kocsit, ám öt perccel a rajt előtt még mindig szörnyű hangja volt. Tényleg nem akarom dramatizálni, de akkor azt gondoltam: ez a hajó elment. A többiek már elindultak a felvezető körre, én meg az áramkapcsolóval vacakoltam. Olyan volt az egész, mint amikor a filmekben üldöznek valakit, bepattan az autóba, indítózik, indítózik, és aztán az utolsó pillanatban elindul. Ez kisebb csodával ért fel, szinte hihetetlen volt.

– Sors? Isten?
– Hiszem, hogy van felsőbb erő, amely irányítja az eseményeket. Nagyon őszinte leszek: abban a helyzetben én már nem láttam a kiutat. Megpróbáltuk háromszor, és nem indult az autó, azután a teljes reménytelenségben azért csak megpróbáltam még egyszer, és magára talált. Mit gondol az ember ilyenkor? Hogy valaki segített.

– Emlékszik a leintés utáni pillanatokra?
– Hellyel-közzel. Arra nem, hogy mit mondtam, csak arra, hogy a leintés előtt néhány másodperccel már nem tudtam tovább türtőztetni magam, és elképesztő erővel tört ki belőlem a feszültség. Ordítottam, és bár nem vagyok érzelmes típus, elmorzsoltam néhány könnycseppet. Nagyon szép pillanatok voltak.

– Világbajnoki cím kontra világkupa-győzelem?
– Nekem teljesen mindegy, hogy hívják, már csak azért is, mert az idei szezont úgy harangozták be, hogy minden idők legerősebb túraautós mezőnye csap össze. Ha bármelyik évet választhattam volna, hogy melyikben nyerjek, minden további nélkül az ideit választottam volna, mert szakmai szempontból vitán felül ez volt a legnagyobb kihívás.

– Min múlt, hogy az idén ön felé billent a mérleg nyelve?
– Nagyon korán megértettem, hogy miben kell fejlődnöm. Tavalyról idénre változott a gumik szerkezete, és Marokkóban én kaptam is egy kijózanító pofont, mert egyáltalán nem értettem, mi történik, abszolút nem kezeltem jól a gumikat. Két olyan hónap következett ezután, amikor kőkeményen „telemetriáztam”. A Hungaroringen már látszott némi javulás, a Slovakia Ringen pedig minden a helyére került. Ha később jön a pofon, ha olyan versenypályával kezdődik a szezon, ami fekszik nekem és egy jó eredmény elfedi a problémát, nem ismertük volna fel időben, hogy mi is a gond.

VILÁG ÉLETÉBEN UTÁLT VESZÍTENI

– Ezt úgy kell elképzelni, hogy éjszakánként ült a számítógép előtt?
– Úgy. A lányok amúgy is többször felkelnek éjszakánként, abban az időszakban többször vállaltam el én az éjszakai etetést, mert úgyis ébren voltam, meg akartam érteni, mi a baj. Éreztem, hogy nem az én tempóm jelenti a referenciát a csapaton belül, és ezen sürgősen változtatni akartam, mert világ életemben utáltam veszíteni.

– A játékban is?
– Persze. Ha baráti társasággal társasozunk, bármennyire kicsi a tét, minden eszközt bevetek, mert egyszerűen nem bírom elviselni, ha bármiben alulmaradok. A gyerekekkel persze más a helyzet, őket azért hagyom nyerni.

– Hallottam, amikor felhívta őket a győzelem estéjén, Mira azt kérdezte: apa, ugye tudod, hogy te lettél a bajnok?
– A nagyszülők mondták neki, hogy apa a bajnok, és ez a kis párbeszéd megint olyan pillanat volt, ami után azt éreztem, megéri ezt csinálni. Tudom, persze, hogy egyelőre ő annyit ért az egészből, hogy apa nincs otthon, de hogy miért, vagy hogy mit keres a tévében, még nem áll össze a fejében. Szóval csak elismételte, amit otthon hallott, de akkor is olyan jó volt hallani.

– Mi az, amire nem sajnálná a pénzt, amire nagyobb összeget is hajlandó lenne kiadni?
– Szívesen adnék bármennyi pénzt hátrányos helyzetű gyerekeknek – néhány éve egyébként már csinálom, támogatom őket. Nagyon érdekes, hogy hazafelé a repülőn néztem egy dokumentumfilmet Muhammad Aliról, amelyben a legendás bunyós azt mondta hasonló témában, hogy a nemes célra fordított összegek később a mennyországban fizetendő lakbér alapjául szolgálnak. Én is szívesen hinnék abban, hogy ez így van.

– Tudja már, hogyan alakul a jövője?
– Konkrétumot nyilván nem árulhatok el, de sokszor mondtam már, jól érzem magam ebben a csapatban. Tavaly, amikor év végén Gabriele Tarquininek kellett segítenem, talán nem mindenki hitte el, de az látszik, hogy a Hyundainál mindent alárendelnek a sikernek, és én egész évben éreztem ezt a támogatást. Egyelőre azonban csak annyit mondhatok, mindkét félben megvan a szándék, hogy folytatódjon az együttműködés.

– Lecseréli a kultikussá vált ötös rajtszámát az egyesre?
– Jó kérdés… Nem tudom. De szerencsére nem is most kell eldöntenem. Az ötös a szívemhez nőtt, viszont azt is tudom, nem sokszor fordul elő az ember életében, hogy az egyessel versenyezhet. Meglátjuk…

– Ha most azt mondanák, két hét múlva folytatódik a szezon?
– Én mennék! Alig várom, hogy jövőre harcba szállhassak a címem megvédéséért. Azt hiszem, a bajnoki cím és az ezzel járó pszichológiai plusz miatt jobb versenyzővé váltam. Ha nyersz egy versenyt, elég erősnek érzed magad, hogy további győzelmeket arass, és a következő cél már a bajnoki cím lesz. Ha az is megvan… Nos, akkor még több bajnoki címet akarsz.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2019. december 28-i lapszámában jelent meg.)