„A legfontosabb, hogy élvezd! Ez a lényege az egésznek”

„Figyelj, tök komolyan mondom: a legfontosabb, hogy ÉLVEZD! Ez a lényege az egésznek! Ha görcsölsz és azon parázol, mi baj történhet, akkor nem fogod élvezni – máskülönben viszont szenzációs, életre szóló élmény lesz! Hidd el, ez a legjobb dolog a világon!"

Igyekeztem megfogadni a tanácsot.

Persze mondani könnyű... Elvégre hogyan lehetne élvezni azt, amikor tehetetlenül ide-oda pörögsz-forogsz a levegőben, több száz méterrel és legalább ugyanennyi kilométer per órával a föld felett; úgy, hogy időnként 5 G-s erőhatás présel az ülésbe, a gyomrod felköltözik az agyad mellé, a tüdőd pedig akadálytalanul liftezik fel és alá?!

Úristen, hát elmondhatatlanul!

Persze ha valakinek elhiszi az ember, amit mond, az Ben Murphy – a legendás Royal Air Force, azaz a Brit Királyi Légierő patinás Red Arrows („Vörös Nyilak") műrepülőcsapatának kapitánya, aki korábban szolgált Irakban és Afganisztánban is, dolgozott kiképzőpilótaként, és úgy egyáltalán, majdnem négyezer órányi repülési tapasztalattal rendelkezik, azért meg tudja nyugtatni az embert.

Mert férfiasan bevallva, egy kis nyugtatás sohasem árt... Ha az ember még sohasem ült olyan gépben, mint amilyenekkel a legjobbak legjobbjai cikáznak a Red Bull Air Race-sorozatban – márpedig miért ült volna... –, akkor kettős érzései vannak a nagy esemény előtt. Egyfelől nagyon várja, másfelől, valahol belül akarva-akaratlanul is ott motoszkál benne némi aggodalom (és ez még akkor is igaz, ha esetemben az előbbi érzés jelentősen elnyomta az utóbbit).

A 41 esztendős brit pilóta idén csatlakozott a sorozathoz, egyelőre a Challenger Cupban, azaz az utánpótlásosztályban versenyez (a cél természetesen a non plus ultra, a Master Class), de ami ennél is sokkal fontosabb, olyan sugárzó magabiztossággal, természetességgel és nyitottsággal tartotta meg a rögtönzött gyorstalpalót, hogy egyből elpárolgott a maradék félelmem is. Még úgy is, hogy mivel csúszásban voltunk, miután az overallt magamra rángattam, Ben útban a gép felé hadarta el a legfontosabb tudnivalókat, mondván, nyugodjak meg, a többit majd a gépben...

Meg úgy is, hogy az általános biztonságérzethez nem feltétlenül tesz hozzá jelentősen az, amikor az emberre ráadják az ejtőernyőt („amire természetesen nem lesz szükség, de ha ne adj' isten, mégis..."), meg a bal kezéhez odagyűrnek egy klasszikus hányózacskót, biztos, ami biztos...

De miután bekászálódtam a 220 csomó (ez kicsivel több mint 400 kilométer per óra) végsebességű Extra 330 LX-be, furcsa módon tényleg megszállt a nyugalom.

Bukósisak fel, mikrofon a száj elé – azon keresztül tartjuk majd a kapcsolatot –, ülésbe beszíjaz, és mehet a menet! „Ne kímélj!" – mondom nagy mellénnyel a mesternek, mire ő rávágja: „Nem foglak."
Aztán felbőg a motor, a propeller a szemem előtt kezd követhetetlen pörgésbe, aprót rázkódik a gép, és már a levegőben is vagyunk – és innentől nagyon nehéz szavakkal leírni az érzést. Azért megpróbálom!
Ben újra emlékeztet, ha bármi gond van, ne habozzak szólni, mindig kémleljem csak nyugodtan a horizontot – ha kell, dolgozzak nyakizomból –, és főleg ne felejtsem el élvezni a repülést.

De ekkor már szükségtelen az intelem: ezt egyszerűen nem lehet nem élvezni!

A házak hirtelen apróra zsugorodnak, a kocsik és buszok nevetségesen kicsik, a Duna is csak jelentéktelen csermelyre emlékeztet, a tököli reptér melletti szántóföldek és búzatáblák pedig valószínűtlenül szabályosnak tűnnek. Persze aki ült már utasszállítón, tapasztalt hasonlót, na de kérem, mi az ehhez képest?! Ott örül az ember, ha egyáltalán ablakhoz jut, és kilát azon a kis kerek valamin – itt meg a tiéd az egész világ!

Ben jó fej, fokozatosan visz bele a tutiba: előbb „csak" meg-megdöntögeti a gépet – amely leheletfinoman reagál minden egyes irányváltásra –, csak ezután kezdünk nagyobb kanyarokat leírni.

„Figyelj, most átmegyünk a pilonok között! Annyi, hogy a fejedet most hajtsd kicsit jobbra, légyszi, hogy jobban lássak..." – mondja, és tényleg átrobogunk a pilonok között, tisztára, mint a versenyen...

„Minden rendben? – kérdezi, én meg fülig érő szájjal rávágom, hogy a legnagyobb rendben, s érzem, úgy vigyorgok, mint a pék kutyája a meleg kiflire. – Akkor készen állsz valami izgalmasabbra?"

Ekkorra már úgy dolgozik bennem az adrenalin, hogy bármire rávágnám, készen állok rá, így szinte meg sem lepődöm, amikor Ben közli, most csinálunk egy 360 fokos fordulatot. Persze csak gondolom, hogy nem lepődöm meg, mert egy magamfajta zöldfülű újoncnak valójában fogalma sincs, mi vár rá: amikor tényleg megcsináljuk a bukfencet a levegőben, a fülem bedugul, a szemem majd' kifolyik a helyéről, a gyomrom csinál egy hátraszaltót – az egyik pillanatban olyan, mintha belerepülnénk a szikrázó napba, a következőben meg már a föld felé robogunk...

És legszívesebben üvöltenék, annyira jó! (Na jó, a pilótafülkébe elhelyezett kis kamera felvételén látszik, tényleg úgy üvöltök, mint egy magáról megfeledkezett kisgyerek.)

Mesterem még ezt is tudja fokozni, amikor néhány másodpercre megáll a levegőben. Úgy értem, függőlegesen. Igen, ahogy mondom: a gép orra az égnek áll, a testem és a fejem derékszögben fekszik a földhöz képest – mit fekszik, valósággal belepréselődik az ülésbe –, nagyon hosszúnak tűnő másodperceken keresztül csak a kék égbolt (sosem volt még ilyen kék) vesz körül, velem szemben meg a nap és néhány felhő vigyorog.

Majd ugyanezt megismételjük, csak egy kilencvenfokos fordulattal – igen, most már „arccal" a föld felé állunk a levegőben, a külvilág megszűnik, a testem mintha ki akarna szakadni az ülésből, és szabadesésbe kezdene. Ezek még hosszabb másodpercek, majd egyszer csak elindulunk, a talaj egyre közelebb és közelebb kerül, mígnem a brit fenegyerek hirtelen maga felé rántja a botkormányt, és egyenesbe – úgy értem, vízszintesbe – kerülünk.

„Élvezted?" – érdeklődik társalgási hangnemben, én meg csak kapkodom a levegőt, és annyit bírok kinyögni: „Ez hihetetlen!"

Teszünk még néhány tiszteletkört, még egyszer átrepülünk a pilonok között – szinte már rutinos vagyok –, végezetül a kifutópálya felé vesszük az irányt, rutinos pilótám pedig úgy teszi le a gépet, hogy szinte észre sem venni, földet értünk.

Kiszállás... A lábaim remegnek. A fejem szédül. A gyomrom polkát jár – és érzem, egyelőre csak fizikailag tértem vissza a földre. A távolból valaki megkérdezi: visszamennék újra? Reflexből vágom rá: „Gondolkodás nélkül!"