Hatalmas eufóriát érzett, amikor célba ért

Mikor kezdett el futni?

Zalában nőttem fel, a gyerekkorom összefonódott a természetjárással: szerettem felfedezni a környező erdőket-mezőket és az ember által ritkán járt ösvényeket – mondta Varga Ágnes. – Általában a hegyünkről indultam, vagy a városból kibringáztam az erdő széléig, és onnan futva folytattam az utat. Ezek még csak öt-nyolc kilométeres távok voltak, de nagyon meghatározó élmények. A családunktól nem állt távol már akkor sem a futás és a sport, apukám atlétikában főiskolai országos bajnok, anyukám testnevelő tanár, tornász és rsg-szakedző, engem pedig, ahogy nőttem, egyre jobban vonzott a futás. Akármerre jártam a világban, mindig volt nálam futócipő. Futottam például a londoni Temze-parton és a skóciai hegyekben, tanultam Brémában és több külföldi egyetemen, részt vettem számos nemzetközi konferencián, ahol rendre futva fedeztem fel a környéket. A futásnak hála a turisták elől rejtett helyekre is eljutottam és életre szóló barátságokat kötöttem. A várandósságaim alatt is futottam, amíg lehetett: többnyire a Bikás-parkban vagy a Kamaraerdőn körözgettem és éreztem, hogy ez mindkettőnknek jót tesz. Egy magánéleti hullámvölgy mélyén láttam meg kétezertizenkilencben a Tanúhegyek TT hirdetését, ami mágnesként vonzott. Olyannyira, hogy beneveztem a húsz kilométeres távra, foglaltam szállást, majd felhívtam a barátnőmet, hogy magyarázza már el nekem, mi is kell tulajdonképpen a terepfutáshoz. Akkor vettem az első terepcipőmet és az első futómellényt. Sosem futottam még előtte egyben ennyit, de a teljesítés után a felhők felett jártam, innentől pedig nem volt megállás, jött a Téli Margita 40, a Vérkör 77, majd egy átvett nevezéssel az UTH Szentendre Trail. Fél év alatt megsokszorozódtak a távok, de elkövettem a lelkes kezdők összes hibáját, mindent akartam egyszerre, és nagy szerencsém, hogy nem sérültem meg. Rájöttem, hogy szükségem van edzőre, aki irányt mutat és vigyázz rám.

Kivel kezdte a közös munkát?

Először Varga Józseffel dolgoztam, majd Bódis Tamással: mindkettejüknek sokat köszönhetek. Tavaly értem el az első terep százasomhoz, pontosabban az UTH száztizenegy kilométeres távjához, ahol negyedik lettem a női mezőnyben, amit aztán követett a Mátra 115, majd ősszel a Vadlán leghosszabb távja. Ez az év szemléletváltást, vagy inkább szemléletérést hozott nálam, aminek eredményeként megtaláltam Vincze Zsófia futóedzőt, aki tökéletesen támogatja azt az egészséges minőséget és szerepet, amit a futás jelent az életemben. Ehhez az „egészséges minőséghez” járul hozzá nagyban Fekécs Sámuel erőnléti edzőm iránymutatása is. Mindkettőjüknek hálával tartozom az eddigiekért, s itt emelném ki még a munkahelyi közösségeimet, amelyek a tanév és a szemeszter vége ellenére rugalmasságukkal támogatták a versenyrészvételemet. Szintén köszönet illeti a kísérőimet, akik jelenlétükkel csapatjátékká kerekítették az egyéni teljesítést.

Térjünk is rá akkor a Lavaredo Ultra Trailre.

Milyen volt a futás?

Úgy gondolom, sosem álltam még ilyen jó állapotban rajthoz, pihent izomzattal és fizikailag, mentálisan erősen. Az olaszok pedig igazán értenek ahhoz, hogy hogyan kell több ezer embert a rajtban felpörgetni: péntek este tizenegy órakor fergeteges hangulatban indultunk bele az éjszakába. Hetven kilométerig könnyeden, erőlködés nélkül haladtam, a pontokra rendre jó húsz perccel hamarabb érkeztem a tervezettnél. Egy nedves fahídon átfutva elcsúsztam, de sérülés nélkül tudtam továbbmenni. Ellenkező irányból átfutottam azon a szakaszon is, ahol két éve ki kellett szállnom. Egyből felismertem és új erővel töltött el, hogy ilyen jó állapotban és egészségesen futok ugyanott újra. A hajnalhasadás már az ikonikus Három Nővérek-sziklák közelében ért, majd körülbelül hetvenhárom kilométernél kezdődött egy soha véget érni nem akaró, hófehér sziklákkal bélelt katlan, ahova betűzött a nap, nem járt a levegő és őrületesen meleg volt. Folyamatosan hűtöttem magam, a sziklákról lefolyó vízerekből a sapkámat nedvesítettem. Elfogyott a vizem, így megkockáztattam a folyóból ivást, sőt, térdig bele is álltam. Ez akkor jó ötletnek tűnt, de nem száradt meg rendesen a cipőm, és felgyűrődött a bőröm, vízhólyagos lett a talpam, ami a verseny végén olyan érzéssel járt, mintha szúrós kavicsokon futnék. A segítőim javasolták, hogy cseréljek cipőt és zoknit, de nekem sosem tesz jót a várakozás: leül a pulzus, elkezd a szervezet regenerálódni, utána nehéz elindulni, így nem hallgattam rájuk. No, ez az, amit legközelebb máshogy csinálnék.

Volt hullámvölgye a verseny alatt?

Természetesen akadtak nehézségek, de ismerem már magam annyira, hogy tudom, ezek időlegesek és mentálisan kezelhetők. Meg sem fordult a fejemben, hogy feladom. A pálya jellemzője egyébként, hogy egyre nehezedik és az utolsó szakasz a legtechnikásabb. Külön kihívást jelentett a végén a nyolc-tíz kilométeres sziklás, lejtős szakasz, ami kipihenten is a gyengém lett volna. Itt nagy előnyt élveztek azok a futók, akik hasonló terepen nőttek fel, vagy akik egyszerűen ügyesebbek az ilyesmiben. Én viszont azt éreztem, hogy ha tempósabban próbálkoznék, abból esés, sérülés lenne. Ezen a részen több hellyel hátracsúsztam, az addigi korosztályos nyolcadikról a tizenkettedikre, viszont utólag azt gondolom, hogy a testem nem véletlenül jelzett, és többek között ennek az elfogadása is segített, hogy sérülésmentesen teljesítsem a távot. Engem a futás alázatra és türelemre is tanít – elfogadni és megbecsülni a helyem a világban. Sosem örültem még ennyire aszfaltos résznek, mint a végén a városban, ahol újra a magam tempójában futhattam. A befutóm örök élmény marad: messziről hallottam a barátaim szurkolását és annyira magával ragadott a hangulat, hogy még az ajándék sörömet is elfelejtettem kikérni, pedig egész úton lefelé arra vártam.
 

Tervek a közeljövőben?

Lehetséges, hogy jövőre visszatérek a Dolomitokba, mert örökre rabul ejtett ez a vidék. A pálya ismeretében úgy érzem, maradt még benne bőven, így szívesem futnám újra. Ezt a versenyt egyébként vízválasztónak tekintettem: látni akartam, milyen érzésekkel, tapasztalatokkal zárok egy ilyen távot, valamint milyen lesz a regeneráció utána – ennek függvényében tervezném a továbbiakat. Most úgy gondolom, hogy a hasonló távok fekszenek nekem igazán, így a jövő évi versenynaptáramat is ehhez alakítanám. Ami az idei eseményeket illeti, egy hirtelen jött felkérésnek köszönhetően augusztusban a medunói hegyifutó-világbajnokságon veszek részt, nagy megtiszteltetés, hogy a magyar csapat tagja lehetek. Szeptemberben pedig vár a szlovéniai Julian Alps, szintén egy bakancslistás verseny, ahol a nyolcvan kilométeres távot választottam. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy mennyi szép hely van itthon is, nem kell messzire menni, ha töltődni szeretnénk.

Fotók: Lavaredo Ultra Trail