A terepfutás gyönyörű – leginkább az emelkedős és lejtős részek között. Egyvalamiben biztosak lehetünk, hogy igencsak változatos terhelést kap a szervezetünk, amikor hegymenetbe „kapcsolunk”, de akkor is, amikor megindulunk lefelé a lejtőn. Felfelé leginkább a tüdő és a szív „érzi a vesztét”, lefelé a lábat, a csípőt, a deréktáji részeket és a törzset éri a legnagyobb terhelés.
A „Hogyan fussunk lefelé?” kérdésre igen sokrétű a válasz. Ha röviden akar az ember válaszolni, azt mondaná, ahogy jólesik, hiszen nem mindenki tud ugyanúgy megbirkózni a lejtők jelentette kihívásokkal. Ugyanakkor vannak tanácsok, amelyek mindenkinek hasznosak lehetnek.
Egyfelől mindenképpen előny, ha az embernek rendben van a futótechnikája, mert aki síkon is rosszul fut, annak még gyötrelmesebb megbirkóznia a lejtővel.
A talajra érkezésre nincs aranyszabály, egyrészt függ a futó technikájától, de a tereptől és a lejtő mértékétől is. Ebben a kérdésben leginkább a tapasztalat dönt, kinek mi esik jól, ki mennyire tudja megőrizni a stabilitást a lejtőn.
A lendülettel érdemes óvatosan bánni: vannak iskolák, amelyek szerint nyugodtan bele lehet csapni a lecsóba, maximum elesik az ember, de nem érdemes kifogni a szelet „futóvitorlából”.
A másik iskola szerint kissé berogyasztva, apró lépésekkel – talán kissé lassabban haladva, de olykor előbbre jutva – érdemes túljutni a lejtős szakaszokon. Kétségtelen, hogy ez a módszer biztonságosabb, s a becsapódás is enyhébb a talajfogásnál, viszont az erőteljesebb fékezés miatt a láb izmait jobban igénybe veszi.
Ami a törzs és a felsőtest izmait illeti, a stabilitás és a lendület szempontjából fontosabbak a terepen, mint síkon, de a lejtőfutásnál is jelentős szerepük van: segítenek az egyensúly megtartásában és a koordináció hosszan tartó kiegyenlítésében.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!