Régóta álmod volt a Spartathalon?
Eredetileg a Berliner Mauerweglauf 100 mérföldes verseny volt tervben, de edzőm, Barát Gabriella férje, Korányi Balázs beszélt rá, hogy próbáljam meg és küldjem el a jelentkezésemet a Spartathlonra. Mivel elsőre kihúzták a nevem a sorsoláson, aminek nagyon örültem, természetesen a Spartathlon lett idén a fő versenyem. Volt olyan gondolatom, hogy „biztos, hogy én?” vagy „valóban ott a helyem?”, de éreztem magamban az erőt, hogy képes vagyok rá. Ezúton is köszönöm mindenkinek, aki itthonról szurkolt, megható volt később visszanézni, milyen sokan gondoltak rám. Köszönem edzőmnek, Gabinak és páromnak, Gábornak is, hogy elkísértek.
Hogy zajlott a felkészülés, sérülés, betegség hátráltatott-e, mentálisan is készültél?
A Spartathlon nagyon hosszú verseny, képtelenség száz százalékig felkészülni mindenre. Milyen váratlan helyzetekkel, nehézségekkel találkoztál és hogyan oldottad meg őket?
Útközben lejött a talpamról a bőr, talán mert kicsit bő volt a cipőm, és az emelkedőkön sokat mozgott előre-hátra a lábam. Vízhólyagom is lett, ami másnap, úgy 200 kilométer környékén egy frissítőpontnál kifakadt. Le kellett ülnöm, annyira fájt, el is sírtam magam. Még nagyjából nyolc óra volt hátra, ráadásul nagyon meleg lett, a pénteki 32 fokhoz képest harminchat fok. De tudtam, hogy el fog múlni, és az adott erőt, hogy nem izom, nem szalag fáj, és a bőröm visszanő. Akárcsak a testem többi részén, amit megsütött a nap, mert hiába vettem Athénban 50 faktoros naptejet, futás közben nem éreztem, hogy szükség lenne rá, és most hámlok. De ennél komolyabb erőpróba volt, hogy a hegyről lefelé – egy elég széles, de kavicsos dózerúton – halálfélelmem volt: bár nem is a meredek részen indultam el, de elcsúsztam a murván, ami később még négyszer-ötször megtörtént. Huszonkét óra futás után, az éjszakai sötétségben, nagyjából 163 kilométerrel a lábaimban ez elég küzdelmes volt. Az utolsó 25 kilométeren van az úgynevezett „siratófal”, ami egy erősebb emelkedős rész, kemény mászásokkal. Ezt annyira nem tudatosítottam a verseny előtt, és nagyon melós volt.
Amikor tudtam, hogy szintidőn belül beérek, elengedtem a futást és tíz kilométert gyalogoltam, nem láttam értelmét, hogy hajszoljam az időeredményt. Az utolsó egy kilométert azért futva tettem meg, így érkeztem célba Spártában.
Nekem nagyon tetszett az útvonal, végig jó élmény volt. A cél előtt, 220 kilométer körül már nagyon nem esett jól semmi, közben mégis annyira jó érzés volt ott lenni és átélni, hogy mennyire szép helyen vagyok. Az is eszembe jutott, hogy milyen klassz lenne végigbringázni… Spárta előtt láttam, ahogy a messzebb lévő hegyek alatt megült a pára, ködfelhőbe burkolva a hegyeket. Sajnálom, hogy ezt nem tudtam lefotózni, mert már sokkal korábban leadtam a telefonomat, de fejben megőriztem az emléket. A pontokon is nagyon kedvesek voltak, átjött a görög vendégszeretet. Minden ponton fix emberek vannak évről évre, akik már rutinosan várták a versenyzőket. Valahol jobban figyeltek, például kicserélték a hibás jeladómat, de volt, ahol magamnak kellett vizet töltenem. Nem vártam el, hogy mindenhol kiszolgáljanak és nem is bosszankodtam rajta. Ilyen hosszú úton nem szabad energiát tenni abba, ami apróság és saját magam is meg tudom oldani.
Lelkileg is azt adta a Spartathlon, amit szerettél volna?
Sőt, sokkal többet kaptam…. Nagyon szép út volt, „magammal” és „velem” együtt. Tudtam, hogy fájni fog, és tudtam azt is, hogy erős vagyok, de volt, ami már meghaladta az erőmet. Mégis, a fájdalom megtanított, hogy alázatosan el tudjam fogadni a nehézségeket. Voltak kemény helyzetek, de eszembe se jutott, hogy ne menjek végig.
Persze átsuhant rajtam a gondolat, hogy na, én aztán soha többet nem futok vagy nem ultrázok, de azóta megszépültek az emlékek, és öt nap után megértettem, hogy miért akarnak visszamenni az emberek.
CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!