A 496-os kísérlet, 7. nap: Örülni az utolsónak is szabad!

Mottó: Nem a távolság, az iram öl... (teljesítve: 28 kilométer)

Sírni csak a győztesnek szabad – a legendás olimpiai bajnok úszó, Székely Éva örökbecsűje fogalommá vált a profi és hobbisportolók körében egyaránt. Mellékszál, de Éva néni anno edzőm volt a Ferencvárosban, nála ugrottam az első fejest az Ifjúmunkás utcai tanmedence klóros vizébe (akkoriban még tényleg az alapoktól kezdődött a sportoktatás), és talán ő sem bántódna meg azon, ha tudná, hallaná, olvasná, hogy ezúttal megfordítottam a bölcsességét, ugyanis a 496-os kihívás vasárnapi, hetedik etapjában megtapasztaltam, hogy milyen érzés – tök utolsónak lenni…

A sportban és úgy általában az életben is a rivalda fontos, mintha a dicsőség fénykörén túli világ nem is létez(het)ne, pedig ahhoz, hogy valaki eljusson a győzelemig, dobogóra állhasson, sikeres, népszerű legyen, kell az, hogy – úgymond – hosszú legyen az árnyék is, hiszen a versengés nem létezhetne a mögöttes tömeg nélkül, amely, mint a rosszul beforgatott mágnes, tolja maga előtt a gyorsabbakat, erősebbeket, ügyesebbeket. A futás és ezen belül kifejezetten a tömegfutás ráadásul speciális terep, ugyanis itt létezik a „záróbusz” fogalma, sőt a gyakorlata is, amely mint valami mumus követi a mezőnyt. A fentebbi idézőjel nem véletlen, ugyanis a záróbusz nem mindig négykerekű társasgépkocsi – a hosszabb, ultratávú versenyeken a szintidőből való kilépés során a váltópontokon előfordul(hat) az is, hogy a leglassúbb, leginkább erőtlen, a kihívást (látszólag) folytatni képtelen sporikról leveszik a rajtszámot.

Miután magam sem tartozom a négy-, öt-, hatperces átlagtempóra hosszasan képes (sőt…) átlag hobbifutók közé, gyakorta hangoztatom a véleményemet, hogy a hosszú távokon nincs fárasztóbb annál, mint lassan, de folyamatosan menni, s ha nem haladsz csigatempóban, akkor…

Persze a totális sportszerűség elve kapcsán felvetődhet a kérdés: illik-e szándékosan lassan futni és arra játszani, hogy az ember lehetőleg utolsó legyen? Egyáltalán, az évek óta edző hobbisportoló milyen tapasztalatot tud leszűrni abból, ha alulteljesít, s kívülállóként mit tud megérezni azoknak a küzdelméből, belső vívódásából, erejét meghaladó tusakodásából, akik nála is lassabbak?

Nos, igen, ez a felvetés és maga a dilemma is jogos, hozzáteszem, nem szeretnék más szerepében tetszelegni, s e blogból még hátralévő pár sorban dramatizálni a lassabb kocogást, úgyhogy a magam lelkiismeretét lecsendesítő válaszom így szól: akkurátusan befizettem a nevezési díjat, így a versenyszervezői utasítások abszolút betartása mellett akár lehettem nagyon lassú is. Amúgy azért is volt jobb erre a rendhagyó erőpróbára a hét kilométeres távot választani, mert ezt a hétezer métert még a futóútjuk elején járók is jobban bírják szuflával, tehát a szervezőkkel sem akkora kitolás a mezőny végére beállni.

Amúgy az igazi busz is megtette, ami tőle tellett: monstrum volta ellenére majd' három kilométerig tolerálta a tíz, sőt olykor tizenegy perc/kilométeres haladási tempót is, s csak akkor nyitotta ki az ajtaját, amikor már valakiben valóban végképp, szinte az ájulás határáig elfogyott az erő, túlvállalta magát. Ehhez egyébként csak annyit tennék hozzá, hogy a futás becsapós sport, mert valójában hét kilométer, a kicsivel több mint hétezer lépés nem az a távolság, amelyet ne tudnánk a szokottnál tempósabban is lesétálni, ugyanakkor most (is) kiderült, hogy a versenydrukk, a hétköznapokban észrevétlen emelkedők és persze a pulzusemelő kocogótempó is megteszi a hatását; azaz, ha lehet javasolni, valódi felkészülés nélkül, csupán a bizonyítási vágy kedvéért még az úgynevezett „csakkilométereknek” (csak öt, csak hét, csak tíz) sem érdemes komplexebb felkészülés nélkül nekifeszülni, mert – fájdalom, kín, csalódás lehet belőle.

És csupán pár lépéssel a záróbusz előtt…

A BLOGSOROZAT EDDIGI RÉSZEI:
6 km: Hosszú árnyék az éjszakában
5 km: Nem sikerült, megbuktam…
4 km: Szemét ügy négyezer méteren
3 km: Na, a vetkőzést inkább hagyjuk…
2 km: Kocogás a halál elől…
1 km: Versenyfutás a fürdővízért

CSAK EGY KATTINTÁS, ÉS MÁRIS BÖNGÉSZHETI CÍMLAPUNKAT: ÖTVEN-HATVAN CIKK, FOLYAMATOSAN FRISSÜLŐ TARTALOM!