A 496-os kísérlet, 6. nap: Hosszú árnyék az éjszakában

Vágólapra másolva!

2022.03.26. 14:13

Címkék

Félmaratoni távjához érkezett a 496-os kísérlet, a hatodik nap az éjszakáé volt: ilyenkor élesebbé válnak a futóösztönök is.

Mottó: Nem a távolság, az iram öl… (teljesítve: 21 kilométer)

A több szempontból is sokkoló rajzos futás után nem hagytam sok időt merengeni a kudarcba fúlt irkafirka miatt, ugyanis azt már a 496-os kísérlet korai tervezése során eldöntöttem, hogy egy, de lehet, hogy két éjszakai edzést mindenképpen beiktatok a nagy kihívásba. Mivel ebben a harmincegy napos őrületben ugyebár huszonnégy óránként ezer méterrel nő a táv – egy kilométerrel kezdtem, és harmincegy lesz az utolsó adag –, észszerűnek tűnt, hogy az úgymond rövidebb nekibuzdulások során keressek alkalmat az éjfél utáni indulásra.

A hatodik nap, ezzel együtt a hatezer táv tökéletes időzítésnek tűnt, hogy az előző teljesítésre a rövid, munkában eltöltött órák után még egy etapot ráfussak.

Szeretek elindulni éjfél után, mert az éjszakai futás az egyetlen, amely szinte minden alkalommal képes kihozni belőlem a flow-t, vagyis a sportolás közben érezhető öröm- és adrenalinlöketet. Valószínűleg azért van így, mert az ilyen tavaszi – vagy gyakrabban a nyári – éjbársonyban már valóban fantasztikus élmény és érzés kilométerről kilométerre haladni.
Csend van, hűvös van, nyugalom van.

Sehol senki, csak egy futóbolond rótta az üresen ásítozó éjszakai utcákat…

Amúgy a napi időbeosztás okán kora reggeli futó vagyok, úgyhogy a vágyott élményadag miatt csak ritkán tudom megejteni az éjszakai futásokat; legtöbbször jellemzően az Ultrabalatonon kerül rám a sor az éjfél utáni órákban, de az az élmény aztán heteken, sőt hónapokon át elkísér, még akkor is, ha a tókerülő verseny egyik legnagyobb specialitásai közé az tartozik, hogy éjfél és hajnali négy óra között szakad az eső. Mint ahogyan tavaly az Ultra Lupa-tó teljesítése közben is minden idők egyik legnagyobb (trópusi) viharában kocoghattam: Verőce és Vác között például már boka fölött hömpölygő, az úton rohanó esővízben – de az a pár óra maga volt a tökéletes futóélmény a hatalmas villámokkal s a Dunába lezúduló minivízesések robajával.

Most csillagos volt az égbolt, és végre a hosszú, száraz, unalmas fagypont alatti cidrizés is átváltott az első, tavasziasabb éjszakára.

Ehhez az edzéshez így elég is volt a háromnegyedes futónadrág, és a rövid ujjú póló – szóval, valóban (hobbi)futónak érezhette magát az ember, nem pedig jól beöltözött kirándulónak.

Az apró betűs részt ajánlom a blogolvasó figyelmébe: a hat kilométeres táv rajtja március 26-án, szombaton 0:01 órakor volt

S hogy mi volt a kaland része?

A semmi.

A csend.

A nyugalom.

A ritmus.

A háborítatlanság.

Nem jöttek szembe autók, a járda nélküli utcán végre nem centiztek ki, egy lélek sem volt már a környéken, a bringaúton; úgyhogy ebben az ürességben a napközben elveszett részletek is felerősödtek, mint például a kicsiny, meleg vizű tavacska mellett a hangjukat próbálgató békák még bátortalan kuruttyolása, az éjszaka is csivitelő, trillázó madarak dalolása, az apró lábak neszezése a szántás melletti sávra kisodródott száraz levélhalmokban, a mély sötétből kilépő róka megtorpanása, a kerítésre felkapaszkodó macska körmeinek csiszatolása, a nyestek hullámzó rohanása – s persze az utcai lámpák fényében hol kontúrosabbá váló, hol elhalványuló árnyékom, amely önkéntelenül is rám-rám ijesztett, mert néha azt hittem, hogy oldalról akar valaki elém vágni, s ilyenkor jó futószokás szerint már emeltem a kezemet, hogy helló, hajrá, jó futást Neked!